A Vajdaság sorsa az első Jugoszláv Állam keretei között

A Szerb–Horvát–Szlovén Királyi Állam (SZHSZ) 1918. december 1-én született meg. Sándor király 1919 januári rendeletével az államot nyolc tartományra osztotta. A Magyarországtól elcsatolt Bácska (Bács-Bodrog vármegye), Bánát (Torontál és Temes vármegye) és Baranya (az ún. baranyai háromszög) Vajdaság néven az új állam egyik tartománya lett.

Véleményünk szerint a Vajdaság két világháború közötti sorsát jelentős mértékben befolyásolták a jugoszláv állam strukturális problémái, ezért tanulmányunk első részében bemutatjuk az első jugoszláv állam strukturális problémáit.

Míg tanulmányunk második részében részletesen ismertetjük a Vajdaság politikai és gazdasági életének alakulását a két világháború közötti időszakban.

Az 1918 decemberében megszülető jugoszláv állam alkotórészei minden lényeges szempontból – történelmi fejlődés, politikai kultúra, társadalmi fejlettség, gazdasági szint, nyelv, jogrendszer, vallás, kulturális szint és hagyományok – óriási különbségeket mutattak. A jugoszláv állam számos olyan strukturális jellemzővel rendelkezett, melyek eleve megkérdőjelezték az állam hosszú távú életképességét.

Az állam legsúlyosabb születési hiányossága az volt, hogy nem nemzetállamként, hanem több nemzetiségű államként jött létre. Etnikai heterogenitását jól mutatja, hogy a legnagyobb lélekszámú nemzet, a szerbek aránya mindössze 38–39%-os volt. A szerb politikai elit ezen probléma kezelésére két kísérletet tett:

Az első kísérlet az állam megalakulásától 1929-ig tartott. Ennek lényege három dologban fogható meg: 1. Megteremtették és hangoztatták a „szerb–horvát” politikai nemzet ideológiáját. 2. Erőteljes közigazgatási centralizációt folytattak és így próbálták elejét venni mindenféle föderációs és autonómista törekvésnek. 3. A szerb politikai elit minden politikai, közigazgatási és katonai pozíciót elfoglalt, sőt a gazdasági erőforrások birtoklásában is megpróbált saját maga javára arányeltolódást elérni.

Ezeket a törekvéseket a jugoszláv állam nem szerb lakói nem fogadták el. Például a horvátok mereven elutasították a „szerb–horvát nemzet” koncepcióját és a centralizációt, ehelyett a jugoszláv állam föderalizálása és ezen belül a horvát területek autonómiájának kivívására törekedtek.

A második kísérlet 1929-től a királyi diktatúra keretei között bontakozott ki, amikor is Sándor király arra törekedett, hogy megteremtse az egységes jugoszláv nemzetet. Ennek a szándéknak a