A turini remete

Európa számára Itália mindig a „narancsok hona” volt. De „országnak” – amiként azt Kossuth Lajos jogos büszkeséggel hangsúlyozta – a magyar nyelvben hívták először. E szép név – Olaszország – már akkor beivódott a hazai közbeszédbe, amikor az itáliai tartományok lakói még nem is sejtették, hogy egyszer majd rájönnek: ők valójában egyetlen nemzet gyermekei.

A kossuthi ajánlat

1859 tavasza – az északolasz tartományok egyesítését hozó nagy háború előkészítése – óta Kossuth benne élt az olasz politikai élet fő áramában. Száműzetésének tizenkettedik évében, 1861 tavaszán elhagyta addigi lakóhelyét, Londont, és előbb ideiglenesen Milánóba, majd – a régi magyar nyelvben németesen Turinnak nevezett – Torinóba költözött. A magyar politikus döntésének legfőbb indoka a politikai viszonyok változásában rejlett: azokban a kedvező körülményekben, amelyeket az olasz egyesítés felgyorsulása teremtett a magyar függetlenségi remények számára. Remek franciatudása – és persze kivételes nyelvtehetsége – révén gyorsan megtanult olaszul, így személyesen és írásban is egyre többet érintkezett az itáliai közélet fontosabb szereplőivel. 

Korabeli leveleiben sokszor figyelmeztetett arra, hogy nem szimpátia és elvrokonság, nem becsület és korrektség, hanem csakis a kőkemény érdek számít a politikában. Addig vagyunk tényezők, amíg másoknak érdekükben áll együttműködni velünk. Azt ajánlotta, hogy partnerei a magyar felkelést „használják” fel a Habsburgok ellen, mert ha szövetségre lépnének, a magyar fél a fekete-sárga ármádia döntő részét lekötné a Duna mentén, és így bevehetővé gyengítené a korabeli Euró­pa legerősebb katonai koncentrációját, a lombardiai osztrák várnégyszöget (Verona, Peschiera, Mantova, Legnago) – ezzel következményeiben lehetővé tenné a császáriak kiverését Itáliából. 

Ezért cserébe az újabb magyar szabadságküzdelem nagyhatalmi támasztékaként akarta „használni” Torinót (és a nagy pártfogót, III. Napóleon francia császárt): segítsenek abban, hogy ne ismétlődhessen meg az orosz intervenció. Ha ugyanis nincs cári hátbatámadás, és az osztrákok egy részét leköti Itália, akkor komoly a remény, hogy „ha még egyszer azt üzeni…”, a függetlenné váló magyar nemzet végre megint a maga kezébe veheti sorsa alakítását.

Torino és Párizs megértette, mi több, értékelte a kossuthi ajánlatot. Belátták, amit 1848 tavasza is bizonyított: Bécs valóban tehetetlen, ha Pesten és Milánóban egyszerre vonul ki a nép az utcára. Ezen az alapon indult meg az egyezkedés, amelynek során Kossuth pozíciója olyan erős volt, hogy feltételeket is szabhatott partnereinek. Az exkormányzó – tanulva a mazzinista „forradalomcsináló” módszerek kudarcából, a megfelelő nagyhatalmi elköteleződés megnyerése érdekében – két feltételt kötött ki: a) Magyarország függetlenségének hadicéllá nyilvánítása valamilyen közhírré teendő proklamáció, politikai nyilatkozat keretében; b) kibontott francia vagy olasz zászlóval kellő méretű expedíciós haderő megjelenése a magyar határon. Ezek nélkül nincs újabb magyar szabadságharc, vagy ha ki is provokálják, neki nem lesz, nem lehet hozzá semmi köze. Ahogy Ludvigh Jánosnak, barátjának és politikai munkatársának írta 1859 áprilisában: „némelly emberek igen könnyen hajlandók a »szegény Magyarral gesztenyét szedetni ki parázsból« mások számára – én pedig a népünk vérével, Hazánk jövendőjével könnyelmű játékot üzetni nem engedhetek, nem engedek. Nekem garantiák kellenek, nekem az kell, hogy a háborús hatalmak magokat a magyar függetlenséggel mint czéllal tisztán, sans reserve identificalják [fenntartások nélkül azonosítsák] ’s hogy e szándok realitásának biztosítéka practice kezünkben legyen. Különben azt mondom: »Nem«.”

III. Napóleon méltányolta Kossuth feltételeit, de végül nem vállalta teljesítésüket. Ahogy kibontakozott az olasz egyesítési folyamat, és ennek kölcsönhatásaként felrémlett a német államokkal való közvetlen konfliktus veszélye, meggondolta magát, és lemondott eredeti hatalompolitikai céljáról, Ausztria teljes tönkretételéről. 1859 júliusában találkozott Ferenc József osztrák császárral a hadszíntérhez közeli Villafrancában, és a fegyverszünet megkötésével leállította a győztes háborút. A magyar emigráció csalódása a különlegesen kedvező történelmi alkalom elmulasztása miatt keserű volt és fájdalmas, de becsapásról – hála Kossuth előrelátásának – nem beszélhetünk. Feltételeinek köszönhetően a magyar felkelés elmaradt, így nem nehezedhetett vállára az itáliai hadműveletek váratlan végével odahaza nyilván bekövetkező leveretés és megtorlás súlyos erkölcsi felelőssége. 

Az olasz kormány ugyanakkor késznek mutatkozott a szorosabb együttműködésre. 1860 szeptemberében a szinte teljes északolasz haderővel II. Viktor Emánuel király elindult délre, hogy Giuseppe Garibalditól a frissen elfoglalt Dél-Itáliát átvegye. Védtelenül maradt az elmúlt esztendő során egyesített észak, tálcán kínálva az alkalmat Ferenc József osztrák császárnak a visszavágásra. Nos, ekkor a Camillo Benso di Cavour gróf vezette torinói minisztertanács – királyi megerősítéssel – titkos egyezségre lépett a Kossuth vezette ideiglenes emigráns „kormánnyal”, a Magyar Nemzeti Igazgatósággal annak érdekében, hogy ha netán támadna az osztrák, kirobbantják a hátában az újabb magyar felkelést. 

A császári támadás azonban elmaradt: Ferenc József hiába bocsátotta ki az Októberi diplomát, hogy Magyarországon megteremtse a háború idején elengedhetetlen belpolitikai nyugalmat, az olaszellenes megtorló akcióhoz sem Szentpétervár, sem Berlin nem járult hozzá. A Habsburg-ellenes nagy európai háború ettől kezdve egyre késett, így amikor 1861 tavaszán Magyarországon elmélyült a belpolitikai válság, nem következhetett be a belső és a külső hatóerők olyan újabb, egymást megsokszorozó erejű találkozása, mint 1848-ban. 

Kossuth ettől kezdve tisztában volt azzal, hogy a hazai vezető politikai csoportok mindinkább a kiegyezésre hajlanak a Habsburg-hatalommal. „Én rég látom a közép s kivált a felsőbb osztályok irányát – írta egyik akkori hazai bizalmasának, Komáromy Györgynek 1860. június 15-én. – Az alku felé mutat.” Elkeseredéssel tapasztalta azt is, hogy demokratikus bel- és nemzetiségpolitikai programja – amelynek alapvonalait a kütahyai Alkotmányterv (1851) és a Duna-konföderációs terv (1862) tartalmazta – nem tud eljutni a társadalom döntő többségéhez. (Elképzelése szerint a felbomló-felbomlasztandó Habsburg Birodalom területén, továbbá a tőle délre, a Duna mentén húzódó tájakon élő kisebb népek valamilyen – minimálisan katonai-védelmi, de akár államjogi konföderációvá is fejleszthető – szövetsége léphetne Habsburg-Ausztria helyébe, az európai hatalmi „egyensúly” rendszerében betöltve elődje üresen maradó helyét.) 

Kossuth azonban bízott abban, hogy a „nép” milliós tömegei még változatlanul hűek az 1849-ben proklamált függetlenségi programhoz, így dacára a nehezítő körülményeknek, a Habsburgok szükségképpen bekövetkező újabb nemzetközi kudarcai még kirobbanthatják odahaza az általános népfelkelést. Gyöngülő reménnyel, de erre várva vállalt szerepet 1866-ban is, az újabb olasz és porosz kombinációk résztvevőjeként: ha eljönne az 1848-at megismétlő, döntő pillanat, rajta ne múljon a lehető legkedvezőbb külpolitikai körülmények biztosítása. És ugyanezért vélte úgy, hogy bár Velence olasz kézbe kerülésével (1866) lényegében megszűnt az olasz–magyar Habsburg-ellenes politikai egymásrautaltság, mégis van értelme a további várakozásnak. A Habsburg Birodalom továbbra is elnyomóként szerepelt Közép-Európa válsággócaiban (főként a lengyel területeken és a Balkánon), így Kossuth biztosra vette, hogy az újabb konfliktus nem várathat sokáig magára.

Aktív politikus helyett kritikai értelmiségi

Ennek a perspektívának – és így a rá­épülő politikai stratégiának – vetett azután véget 1867-ben a kiegyezés. Nem jött tehát váratlanul, de mégis megrázó, egész hátralévő életére kiható élményként formálta át az immár önkéntes emigráns mindennapjait. Ettől kezdve már nem politikai száműzöttnek számított, hiszen ő maga döntött úgy, hogy külföldön marad, e cselekedetével is tanúságot téve függetlenségi politikájának morális érvényessége mellett. Álláspontját így formulázta: nem hajlandó Ferenc József alattvalója lenni, amíg ő nemcsak magyar király, hanem egyben osztrák császár is. 

A cselekvő politikus pályája ezzel véget ért – helyét átvette az immár csak szavakkal, levéllel, újságcikkel, nyilatkozattal politizáló értelmiségi. Legfontosabb mondanivalója ettől kezdve – új pozíciójának megfelelően – alapvetően kritikai jellegű lett. Fizikailag és politikailag egyaránt állandósult a távolság, ami az otthoni világtól elválasztotta. Bizonyossá vált számára, amit rég­óta sejtett: hogy haláláig külföldön marad. Úgy látta – s jól látta –, hogy az ő életében már nem változik meg az az alaphelyzet – a kiegyezéssel létrehozott dualista államszerkezet –, amelyet nem tudott elfogadni, de ami Magyarországon ezután meghatározta a dolgok alakulását. 

A remények összeomlásának tragédiája nem ölte meg, nem roppantotta össze – szellemi és fizikai egészsége egyaránt felülkerekedett a megrázó élményen. Mély küldetéstudata ugyanis – amely egész addigi életét is áthatotta és valamiféle fiziológiai kapcsolatban lehetett alkati optimizmusával (amely nemcsak szavakban, hanem legalább ennyire az örök értelmes tettvágyban is megmutatkozott) – a szabad és független Magyarország megteremtését továbbra is bizonyosnak sugallta, de konkrét megvalósulását a józan ész kitolta a halála utáni jövőbe.

Kritikai munkásságának alapvetően két vonulatát különböztethetjük meg. A fundamentumot a kiegyezés bírálata alkotta. A deáki kompromisszumot Kossuth nem pillanatnyi politikai manővernek, eseti taktikai húzásnak látta, hanem olyan horderejű változásnak, amely az állami, a társadalmi és a gazdasági élet minden területére alapvető befolyással van. Halálra ítéltnek látta ugyanis a Habsburg-államot, mert úgy vélte, 1848 óta akadályozza a határai között élő népek nemzeti fejlődését. Ebből fakad a baj: ha a magyarság a nemzetiségek feje fölött, dualista alapon megegyezik az osztrákokkal, bűnrészessé válik a nemzeti önrendelkezési törekvések eltorlaszolásában. E népek azonban – a század épp ezen uralkodó eszméjét, a nemzeti önrendelkezést megvalósítva – szét fogják robbantani a birodalmat, és az elkerülhetetlen felbomláskor áldozatul esik Magyarország is. A kiegyezéssel ugyanis a magyarság az önálló államéletnek mindazon eszközeiről is lemondott, amelyekkel az igazi vészhelyzetben megmenthetné önmagát. Ahogy a realista gondolatot romantikus képben megfogalmazta: az lesz a sorsunk, hogy „mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik – égve magunk is”!

A kossuthi kritika másik vonulata a „feltéve, de meg nem engedve” szerkezetében fogalmazta meg hallatlan érzékenységgel mindazt, amit az odahaza történtekről vélt, gondolt, közölni akart. Az összes fontos lapot járatta, és mindegyiket rendszeresen és alaposan átolvasta – e vonatkozásban a lehető legszorosabban követte a hazai közélet minden rezdülését. Ugyan­akkor pontosan tudta, hogy a papiros nem maga az élet, hogy az írott betű mögül neki mindig hiányozni fog az eleven tapasztalat. Ennek állandó tudatában azonban sokszor és bőven reagált – elsősorban a hazai sajtóban, de néha a külföl­diben is – mindarra, amiről olvasott, amit megtudott, amiről kérdezték, amiről ő maga szólni akart. Ezer és ezer alakban mutatta ki, hogy a tapasztalt bajok hogyan vezethetők vissza a közös ügyek „átkos hálójára” – de nem vált megszállottá: örömmel értékelte és elismerte mindazt, amiben gyarapodást, fejlődést észlelt. 

Az új élet berendezése

A kiegyezést követően a magyar száműzöttek zöme hazatért. A volt kormányzó addig sem nagyon járt emberek közé, ezután még inkább visszahúzódott. A korábbi években leánya, a szép és tehetséges Vilma tüdőbetegsége miatt többfelé megfordult a család a gyógyulás reményében: 1861 nyarán az Alpok lábainál fekvő Cossila városában (ma Biella egyik kerülete) a nem sokkal korábban megnyílt hidroterápiás intézetet keresték fel. A magyar vendégeknek ismerős lehetett a módszer, hiszen a hideg vizes pakolásos, masszírozós gyógyeljárás kezdeményezője évtizedekkel korábban Vinzenz Priessnitz, a sziléziai autodidakta természetgyógyász volt, akinek gräfenbergi (Lazné Jesenik) kúráit előszeretettel látogatták a reformkori hazai elit tagjai is, többek között Kossuth egyik legközelebbi barátja és mestere, Wesselényi Miklós. 

Ám ahogy az „árvízi hajós” daganatos szembetegségére, úgy Vilma tüdőbajára sem adhatott megoldást a hidegvíz-kúra. Ezekben az években még csak a clausthali gimnázium padjait koptatta az a német fiatalember – Robert Koch –, aki a mikroszkóp tárgylencséjén majd jó húsz évvel később azonosítani fogja a Mycobacterium tuberculosist mint a tüdővész kórokozóját. A tengeri levegő gyógyhatásában is sokan bíztak ekkoriban, de ez esetben sajnos hiába: a látványos promenádjáról nevezetes Nervi városában hunyt el végül Kossuth Vilma 1862 áprilisában, 19 esztendős korában. Bár Kossuth politikailag nem sokkal korábban szakított az ekkortájt Firenzébe költöző Pulszky Ferenccel, őt is hasonló csapás érte Gyula fia halálával, így emlékiratának szavai Kossuthékra is illenek: „Nincs nagyobb csapás, mint felnőtt gyerme­keket elveszteni.”

A családot sújtó tragédiák sajnos nem értek véget. 1864 novemberében jegyezte fel naplójába Tanárky Gyula, a kiváló közgazdász, aki a Pulszky gyerekek nevelőjeként közel állt a Kossuth családhoz is: „szegény Mámit [Kossuthné] már vagy két hét óta rendesen töri a láz kétszer huszonnégy óra alatt, délben és éjfél után. Ma elveszté türelmét, szidta a legmagasbat is. Szerencséje, mondá, hogy soha nem hitt, és most sem hisz egy túlvilági életben, különben százszor el kellett volna neki kárhoznia. Öt év óta nem volt egy perc, hogy halálos beteg ne lett volna a családban. Vilma [18]59-ben kezdé tavaszkor (meghalt 62-ben április), én meg [ti. Kossuthné] 61-ben Albanóba jövet. Miért méretik ez csak egy családra, ilyen állapot, melyben se élni, se halni nem lehet sat. Borzasztó állapot, az igaz.” 

E dilemma évezredek óta jelen van az európai kultúrkörben élő népek gondolatvilágában – amely az egyéni sors alakulásának látszólagos vagy valódi esetlegességét összekapcsolja a halál misztériumával, ám közöttük a racionális kapcsolatot nem tudja bizonyítani, csupán reménykedik benne vagy retteg tőle –, így nem csoda, hogy a Teréz asszonyt vigasztalni igyekvők sem találhattak rá feleletet. Az Albano Vercellese városkára utalás azt jelzi, hogy a családi köztudomás szerint a Pó-síkság Novarához közeli vidékén átutazva kaphatta el az asszony a betegséget, amelyről akkoriban azt tartották, az elárasztott rizsföldek fölött lebegő rossz levegő – a „mal’aria” – az oka. 

1865. szeptember 1-jén reggel Tanárky is ott volt Kossuthné ágyánál: „lezárt szemekkel és a halál hörgésével feküdt ágyán, […] férje járkálva fel-alá két szobán át, kulcsolt kezekkel, hol magában halkan fel-feljajgatva, hol a szenvedő ágya lábánál megállva, […] fél 2 körül a hörgés szünni kezd, a facies Hippocratica [a haldokló arckifejezése] kifejlődik, kezei hűlni kezdenek, lélegzete mindég halkabb lesz, az Öreg [Kossuth] ráborul, csókolgatja homlokát: meghal, meghalt, zokognak ő és fiai, még néhány gyenge lélegzés, az arcvonások elrángása, és Kossuth Teréz kiszenvedett. Az Öreg lezárja szemeit.” Genovában temették el néhány nappal később, Vilma lánya mellé. Az özvegy férj ettől kezdve mindig fekete gyászkeretes levélpapírra írta leveleit, üzeneteit.

Torinóban több is megvan még azon bérházak közül – néhol átépítve, ráhúzott emeletekkel, megváltozott utcanevekkel –, amelyekben Kossuth és fiai lakást béreltek az 1860-as évek második felében (pl. Via Accademia Albertina 34., Via d’Angennes 22., Via Ber­thollet 28.). A fekete ruhát, széles karimájú fekete kalapot és fekete nyakkendőt viselő, szép szál férfi gyakran sétált a városban és környékén. Akik fölismerték, Tábornok úrnak (Signor Generale) szólították – „elég szégyen!”, jegyezte fel félig tréfásan, félig bosszankodva az egyik, sapkájára tűzött cédulára. Fényképe ugyanis mint híres emberé (nesze neked, remete!) – Giuseppe Garibaldi és a király, II. Viktor Emánuel képeivel együtt – felbukkant számos torinói üzlet kirakatában. 

A collegnói remete

1873 késő tavaszán egy nagyobb séta során jutott el a Rivoli felé vezető országút közelében egy falucska, Collegno határába, ahol ápolt kertben tetszetős, kétemeletes villára lett figyelmes. A kertésztől megtudta, hogy a ház Vincenzo Capuccio mérnök tulajdona és eladó. Ahogy belülről is megtekintette az épületet és környékét, fölébredt benne a vágy: otthagyja a várost, és az angliai évei során megkedvelt szigetországi vidéki életmód mintájára kertesvilla-tulajdonos lesz! Talán e vágyban – ha polgárosult formák között is, de – gyermekkora patriarchális nemesi háztartásainak idealizált emléke is fölidéződött valamiképp. Mivel angliai felolvasói és cikkírói jövedelméből kis tőkét gyűjtött, amelyet ekkoriban olasz értékpapírokba fektetett, úgy döntött, a részletfizetésre fölvehet némi kölcsönt, hogy megteremtse új otthonát. 

Collegno község Baraccone (tanya) nevű része mintegy nyolc kilométerre nyugatra feküdt Torino akkori hatá­rától (ma a város egyik kerülete). Postája, üzletei nem voltak, egyetlen híressége a Certosa Reale di Collegno, a kar­thauziak 1638-ban épült, monumentális barokk kolostora. A napóleoni időkben szekularizálták, 1855-től álla­mi elmegyógyintézet működött benne. Kossuth házától néhány száz méterre volt a vasútállomás, a gőzmasina jó negyedóra alatt röpítette be az utast a városba. A fiatalabbik fiúnak, Lajos Tódor vasúti mérnöknek nem is okozott gondot az ingázás, örömmel lakott együtt apjával. Az idősebbet, Ferencet azonban inkább csak havonta egy-egy hétvégén látták: ő ekkoriban az Adriai-tengerhez közel, a Rimini melletti Cesenában egy angol kénbányatársaság igazgatójaként élt egy szép palotában bájos nejével, Emily Hogginsszal.

A villának az utca felőli homlokzati része teljes hosszában pompás télikert, tetején terasszal – Kossuth „Paradicsom”-nak nevezte. A főbejárat a vi­rágház közepén vezetett át egy tágas előcsarnokba. Balra nyílt az ebédlő, mögötte a konyhai traktus, jobbra a bi­liárdszoba, Kossuth kis nyári dolgozószobája, valamint Paolo inas és a szakácsnő lakrésze fürdőszobával. Az előcsarnokból faragott gránitlépcső vezetett föl az emeletre. Balra a „nagy” dolgozó- és fogadószoba, kijárattal a teraszra, ahonnan csodálatos panoráma gyönyörködtette a látogatót: délnyugati irányban emelkedett a Monte Viso piramisszerű csúcsa (3841 m), északnyugatra a Gran Paradiso (4061 m), mögötte a Mont Blanc hegyóriása (4807 m), északra pedig a Monte Cervino (amit mi német nevéről jobban ismerünk: Matterhorn, 4634 m). A dolgozószoba mögött helyezkedett el a háló- és fürdőszoba. Az emeleti épületrész közepén, az ún. zöld szalonból vezetett kijárat a teraszra. E szalonból nyíltak a Kossuth fiúk részére fenntartott szobák, amelyek alkalmanként vendégszobákként is szolgáltak. A második emeleten is volt vendégszoba erkéllyel.

Kossuth általában reggel hat órakor kelt; hideg fürdőt vett, majd két-három órát a kertben tevékenykedett, növényeit ápolta. Kilenckor a szobájába húzódva átnézte a postát, leveleket, újságot vagy könyvet olvasott, dolgozott. Fél tizenkettőkor „angol” reggelit fogyasztott: tejes kávé, lágy tojás, pirított bacon, esetleg könnyű sült. Tizenkettőtől ismét munka következett: cikkeket írt, levelekre válaszolt, látogatóit fogadta. Este hat órakor ebédelt, az olasz szakácsnő általában magyarosan főzött. Az asztalnál vele volt a fia, Lajos Tódor, esetleg vendégei, továbbá Ihász ezredes. Estebéd után már nem volt munka, inkább beszélgettek, biliárdoztak, kártyáztak. Ihász Dániel ezredes nem vendég, hanem a volt kormányzónak száműzetése eső napjaitól kezdve leghűségesebb barátja, ezer apró dolgában segítője, levelezésében, ügyintézéseiben megbízható munkatársa. Tizenegy órakor feküdt le, elalvás előtt egy-két órát olvasgatott. 

A kétholdnyi kert Kossuth kedvelt tartózkodási helye, gondozása örömteli foglalatossága volt. A rácsos kaputól a házig terjedő kertrészt válogatott virágok, ritka bokrok díszítették. Kétoldalt, a faltól hat-nyolc méterre rózsalugas, közte és a falak között veteményeskertek. Középen kis tó vízililiomokkal. A villa két elülső sarkában két kerek, farácsos lugas helyezkedett el, a jobb oldali rózsával, a bal oldali hajnalkával, jázminnal befuttatva. A házat hátulról félkörben szőlőlugas ölelte körül, mögötte, a falak mentén ismét veteményeskertek gyümölcsfákkal. A telek bal sarkában kisebb melléképület emelkedett: két ablaka az utcára, négy a kertre nézett; az emeleti három szoba-fürdőszobás lakásban Ihász ezredes lakott, továbbá házvezetőnője, Margaret Chauvie asszony, a földszinten pedig Francesco, a kertész. A házat és a kertet derék kutya őrizte: a gazda Jószágnak hívta.

„Szerettem a virágtenyésztést, a míg kertem volt – emlékezett vissza humorral collegnói kedvteléseire 1884-ben. – Többek közt kötélfüzéreket húzattam a sima pázsit köré házam előtt Baracconéban s színvegyület kedvéért végig futtattam rajtuk a sötétvörös Batatas paniculatát, a zöldes Cobea scandenst, a sötét violaszín, nagyvirágú Perkátát (Ipomaea Learii) s a szulák-féle rend ama gyönyörű fehér virágát, mely este nyílik, csak éjen át tart s azon különös sajátsággal bír, hogy míg más virágok bimbóinak kinyílása rendesen hosszabb időn át lassan-lassan megyen véghez, ennél a bimbóknak alig kell pár percz a nyiladozásra s egyszerre csak az ember szemeláttára csészealjnagyságú nyílt virággá pattannak ki. Élvezetes látvány! Ha magyar vendégeim akadtak, kivittem őket gyönyörködni benne. Gyönyörködtek is. – Megteremne nálunk? kérdezék. – Minden bizonynyal. – Mi a neve? – Calonyction macrantholeucum, felelém. – Nagyot kaczagtak s »az ör­dög ha ezt fejében tartja« – mondák – »már mi majd csak úgy fogjuk hívni, hogy fehér éjvirág.«”

Az amatőr természetbúvár

A collegnói háznak volt még egy előnye. Közel voltak hozzá a Nyugati-Alpok hatalmas fenyőerdőkkel borított völgyei, napsugaras zöld rétjei, sziklavilága és havas csúcsai. „…örömet, positiv s örökkön megújult örömet a természettudomány egyik ága sem nyújtott annyit, mint a botanica…”

„Midőn az 1867-ki jogelalkuvás bevágta előttem azon politikai tevékenység útját, melynek életem akkorig a számkivetésben is szentelve volt – írta Kossuth 1884-ben kedves barátjának, Helfy Ignácnak –, a természettudományokban kerestem, nem vigasztalást, mert ezt a hazafi szomorúságának más, mint a szomorúság okának elháritása nem nyújthat, hanem kerestem szórakozást. »A ter­mészetet megtaláljuk s csakis azt találjuk meg a balsors napjaiban«, irta Chateaubriand; és igazat irt.”

Valóban, a neves francia romantikus író, a szintén (egy ideig) emigráns François-René de Chateaubriand olyan gyógymódot ajánlott, amely Kossuth esetében bevált, mert képes volt elvon­ni a figyelmét a könnyen rögeszmévé merevedő politikai kombinációkról. Lenyűgözte, hogy – amiként Szontagh Miklósnak írta 1872-ben – a természet vizsgálata során születő felismerések „azt az egy percznyi féregatomot, mit embernek neveznek, nevetségesen parányi arányokra szállítják le az önbecs­érzetben, minden örömeivel s fájdalmaival egyetemben, s […] jól esett […] lelkemnek megismerni és imádni tanulni istent a természetben, melynek bámulatos törvényeiből a végtelen bölcseség minduntalan felénk kiált.” Néhány évvel később így vallott ugyanerről a Magyar Természettudományi Társulat vezetőinek, Balogh Kálmánnak és Szily Kálmánnak: „Nagyon keveset tudok. De e kevéssel is többet találtam, mint a mennyit keresék. Csak vigasztalást kerestem, de lelki kincset is találtam, melynek becsével semmi sem mérkőzhetik. És a mióta azt fellelém, életemet nem érzem többé oly örömtelen ridegnek, mint a minővé azt emberek tevék.”

Collegnói éveinek kutatója, Rigó László találóan jegyzi meg, hogy Kossuth a 18. századi polihisztor természetbúvárok utóda: a természettudományok általános kérdései és egyes ágazatai egyaránt érdeklik. A kor tudományos gondolkodásának színvonalán áll, amikor az élet keletkezéséről (evolúció!), ember és környezete viszonyáról, a bolygórendszer titkairól értekezik. Csillagászati ismereteit szakmunkákból és saját távcsöve segítségével végzett megfigyeléseiből meríti: tanulmányt ír a sarki fényről, a Jupiter színváltozásairól. Korának „slágertudománya”, a geológia is vonzza, ehhez kapcsolódóan nemcsak szívesen olvas az őstörténet kérdéseiről, de kedvvel gondozza az alpesi séták során gyűjtött kagyló- és csigagyűjteményét is. 

Tudását a műkedvelő dilettánsénál jelentősen mélyebbnek és alaposabbnak értékelik mai elemzői, rámutatva, hogy az a könyvterjedelmű tanulmány, amelyet az amatőr régész, Nyáry Jenő jeles munkájának (Az aggteleki barlang mint őskori temető, 1881) szentelt, imponáló jártasságot mutat kora őstörténeti és klímatörténeti tudásanyagában. A francia, angol, olasz, német nyelvű összefoglalókat és szakmunkákat mind eredetiben olvasta, a lapszélre jegyezve gondolatait, helyeslő vagy kételkedő megjegyzéseit. Ám az is hamar kiderült, hogy bár érdeklődése sokfelé vonzotta, neki is megvolt az igazi kedvence: „Sokat foglalatoskodtam a növénytannal is, a mit szeretetre méltó tudománynak (Scientia amabilis) neveztek el. Meg is érdemli e minősitést.”

A botanika iránti szenvedélyét az alpesi régióban követhető szabadidő-eltöltési modell is támogatta. Amikor kitört a tartósan 30° feletti itáliai nyár, már a 19. század embere is ugyanazt tette, amit napjainkban azok, akik nem a tengerre mennek: felhúzódott az Alpok felső völgyeibe, az erdei és sziklavilágba, ahol ilyenkor is csak 16-21 °C a hőmérséklet, vagyis visszalépett a tavaszba, hogy enyhülést találjon a kánikula idején. A hegyi séták során pedig a szívós öregember összegyűjtötte herbáriumának majd négy és fél ezer darabját! A növénygyűjtemény ma a Természettudományi Múzeum féltett kincse – megdöbbentő a rendszerező munka gondossága, a precíz kalligráfia, a fegyelemnek és a szépségnek az a ritka harmóniája, ami a lapokból árad. Így ír erről méltatója, a botanikus akadémikus Moesz Gusztáv: „az a mód, a hogyan növénygyűjteményét rendezte, gyűjteményében a gondos írás, a jegyzeteknek sokasága és olykor nagy terjedelme elárulja, hogy Kossuth Lajos valóban nagy kedvvel és szeretettel foglal­kozott növényeivel. Az a beczéző hang, a melyen növényeiről szól, az az öröm, a melylyel az ajándékba kapott hazai növényeket fogadja, mind bizonyítja, hogy életének későbbi szakában a növények voltak az ő legkedvesebb barátai és a botanika szerezte neki a legtöbb örömet.”

A hegyekben barangolás és a növénygyűjtés tehát nagyszerűen kiegészítették egymást, abban is segítve, hogy hetven fölött is megőrizze jó fizikai kondícióját. Nem volt sziklamászó, sem teljesítménytúrázó, de néha följutott a hóhatár fölé is, ha egy-egy különleges kedvencét akarta becserkészni. Erről így vall egyik levelében (1872): „Hiszen – képzelje ön – rajtam is megtörtént még az idén is, hogy azok a syrénhangok addig csalogatták 70 éves lábaimat, míg közel azon magasságban találtam magamat, a hol a Mont Blanc első tudományos megmászója, [Horace-Bénédict de] Saussure ütötte fel 15 napra borzalmas kunyhóját, hogy ellesse a magasság titkait, mert hát föltettem magamban, hogy addig megyek, míg én is találok egy Androsace bryoidest (Aretia helvetica LIN.), mint Saussure talált.” Az említett kőházikót a világhírű genfi természettudós 1785-ben a Chamonix-ból az Alpok – és Európa! – legmagasabb csúcsára vezető gyalog­út egyik sziklaplatója, a Les Grand Mulets (Nagy-Öszvérek) közelében építtette fel, 3000 méter fölötti magasságban. Az említett növényről, a havasi (svájci) gombafűről is tudják a kutatók, hogy ebben a magasságban érzi magát a legjobban. Imponáló tehát az alpinista teljesítmény – de tegyük hozzá, nemcsak magasságban, hanem kiterjedésben is, ha a növénygyűjteményben szereplő szórványos helymegjelöléseket a térképre vetítjük. 

Szívesen felkereste a Torinótól nyugatra, a francia határ felé kapaszkodó völgyeket, többek között a Stura di Lanzo patak felső folyását. Chialamberto városkában például ma is működik az Albero Fiorito fogadó (albergo), ahol 1885-ben megszállt. Észak felé többször meglátogatta az Aosta-völgy vadregényes vidékét, így 1888-ban Graglia Biellese környékén cserkészett növénygyűjtő dobozával a vállán. Dél felé pedig Valdieri körzetét kereste fel, ahol nemcsak a tengermelléki Alpok (Alpi Marittime) fenyveseiben és tisztásain barangolt, hanem a városka gyógyfürdőjét is visszatérően használta. Bár a legkevésbé sem zavarta, ha egyedül indult útnak, csavargásaiban sokszor elkísérte Ihász Dániel, néha valamelyik fia vagy nemegyszer egy-egy otthoni kedves vendég, például Helfy Ignác. 

Collegno elhagyása

Ám a collegnói égen a derűs öregkor fényeire hamar jött az alkonyi homály. A baracconei villa megvásárlása és átépítése miatti kölcsönt még elbírta volna az erszény, de az 1873-ban kitört gazdasági-pénzügyi válság váratlan csapását már nem. A krízis elsősorban Németországot, Itáliát, Hollandiát és Belgiumot, majd az Egyesült Államokat és az Osztrák–Magyar Monarchiát rázta meg, miközben csupán kisebb mértékben érintette Angliát és Franciaországot. Az olasz tőzsdék összeomlása azonban pillanatok alatt lenullázta Kossuth értékpapírjait: csupán tetemes veszteséggel tudott megszabadulni tőlük, elveszítve ezzel a skóciai kölcsön visszafizetésének egykor jól kalkulált fedezetét.

 

E nyomasztó helyzetből végül nem tudott másként szabadulni, mint azzal, hogy 77 éves korától újra napi kenyérkeresetre vállalkozott. 1879-ben megegyezett az Athenaeum Kiadóval, és Irataim az emigráczióból címmel elin­dította sajátosan vegyes műfajú könyvsorozatát, amelyben a kiválasztott dokumentumok és a hozzájuk fűzött, ön­életrajzi elemekkel gazdagon átszőtt kommentárok révén igyekezett bemutatni emigrációs politikai erőfeszítéseinek majd két évtizedét. A házról azonban így is le kellett mondania – nyolc boldog év után, 1882-ben szomorú szívvel (és újabb anyagi veszteséggel) eladta és visszaköltözött Torinóba. (Az épület ma már nincs meg, az 1960-as években ingatlanspekulációs okokból lebontották; a pártállami külügyi hatóságok tudtak róla, de sorsára hagyták.) 

Collegno elhagyásába az a gyász is belejátszott, hogy 1881-ben meghalt a szeretett telekszomszéd, Ihász Dániel. Az egykori honvéd alezredes, majd olasz királyi ezredes impozáns síremlékére a volt kormányzó e szavakat vésette: „Páratlan hűségű barátja a számkivetés keserveiben, 32 éven át tántoríthatatlan osztályosa, a magyar szabadságharcz egyik kitűnő bajnoka […] emlékének gyászoló barátja, Kossuth Lajos hálás kegyelettel emelte.” Talán nem túlzás az a föltételezés, hogy a kilencedik X küszöbére lépő öregember netán arra is gondolhatott, hogy barátja márványlapja lesz az egyetlen hely, ahová fölvésve az ő neve is fönnmarad valahol. A torinói köztemető „akatolikus” parcellájában ma is álló emlék nem elhagyatott: a piemonti főváros magyar közössége jeles nemzeti ünnepeken virágot visz a „derék Ihász Dani” sírjára. 

A Torinóba visszatérő Kossuth a Via Lazzaro 22. számú bérpalotában talált új otthonra. Háztartását a már Colle­gnóban hozzá költöző, korábban az Egyesült Államokban élő húga, Ruttkayné Kossuth Lujza vezette. Az utca 1882-ben, Garibaldi halála után a marsalai ezer hősről a Via dei Mille nevet kapta. A ház ablakai az Aiuola Balbo-parkra néznek; az erkély melletti falsíkon ma márványtábla, előtte, a pázsit sarkában pedig Damkó József 1936-ban fölavatott szobra őrzi az épület legnevesebb lakójának emlékét.

Mennyit látott Itália világhíres természeti és művészeti szépségeiből az emigráns Kossuth? Előbb nézzük, mer­re járt még külföldön. Amikor 1852 nyarán visszatért az Egyesült Államokból Angliába, hét esztendeig nem hagy­ta el a szigetországot. Ám számos alkalommal fölkereste Skóciát, nemcsak politikai szereplései, előadásai miatt, hanem a családdal is: többször töltötték a nyári pihenés heteit a Felföldön, a „Rob Roy County” legromantikusabb tájain. 1859-ben az észak-itáliai háború azután áthozta a kontinensre. Előbb Párizsba jött, majd Genovába, a vezetésével működő Magyar Nemzeti Igazgatóság és a felállítandó magyar légió székhelyére; később követte a csapatokat Milánóba, beszédeket tartva több észak­olasz városban. Ősszel, a villafrancai fegyverszünetet követő „holtidőben” jutott el a Comói-tó partjára, Bellagióba, majd Svájcba, a Jungfrau hegy­csoport lábánál fekvő Interlakenbe. 1867-ben és 1872-ben Párizsban járt a nemzetközi kiállításokat megnézni, 1886-ban pedig a Rigi-Kaltbad fürdőhelyet kereste fel a luzerni kantonban, Svájcban. Minden valószínűség szerint ez volt az utolsó Itálián kívüli utazása. 

Itálián belül – leszámítva az alpesi ki­rándulásokat – érdekes módon egészségügyi problémák miatt kellett elhagynia szűkebb piemonti pátriáját, az orvosi konzíliumok után kerítve sort a világcsodák megtekintésére. Kedélye a nagy családi veszteségek óta általában nyomott, borongós volt, és hát sem a hektikus hazai politikai horizont, sem romló anyagi helyzete nem ellensúlyozhatta hangulatának elkomorulását. Mindehhez vélt vagy valódi betegségei csatlakoztak, amelyek – bár aligha tett jót a sok feketekávé, a napi harminc-negyven cigaretta – azért javarészt az öregedés közismert tünetei. 

Látása romlott – egyik szeme közellátó, a másik távollátó volt –, így orvosai tanácsára kombinált szemüveggel dolgozott. Sőt lassan már az okuláré sem volt elég: az iratai fölé görnyedő öregemberről följegyezték, hogy bal kezében tartotta a nagyítót, miközben a jobb kéz sebesen rótta a sorokat. A látásromláshoz szorongás társult, hogy idővel esetleg megvakulhat. 

Egészségügyi várostúrák

Az 1870-es évek elején roppant kellemetlen reumatikus bántalmak kínozták – „fejcsúz”, említi leveleiben –, és amikor arról értesült, hogy Herman Ottó, a nagyszerű természettudós is hasonló bajoktól szenved, a toscanai Monsummano gyógybarlangját ajánlotta figyelmébe, méghozzá személyes tapasztalatai alapján. A megoldás – írta haza 1871 októberében – a kúra „Monsummanóban (Toscana, a Lucca-Pisai völgyben, közel Pistojához) s biztosítom, hogy nyolcz napon át egy-egy órát töltve Nancini-Gius­ti úr »La Grotta« nevü gyógyintézetének természetes tepidariumában, csúzától (ha csakugyan csúz s nem valami más természetü baj, például nem köszvény, mert ezen enyhít, de meg nem gyógyítja) tökéletesen megmenekszik. […] Mintegy 25-30 éve, hogy ezt a csodás barlangot kőfejtés közben véletlenül fölfedezték. Azóta ezer meg ezer ember használta s nem volt reá eset – soha –, de csak egyetlen egy eset sem, hogy csúzbeteg ember meg ne gyógyult volna Monsummanoban.”

„Engem is megkinzott a fejcsúz hónapokon át irtózatosan – folytatódik a beszámoló. – Fejem annyira afficiálva [befolyásolva] volt, hogy a legkisebb köhintés, tüsszentés vagy csak egy hangosabban kiejtett szó is a légrezgést az Eustachius-csőn agyvelőmig propagálva abban oly kinos concussiót [agyrázkódás] idézett elé, hogy azt gondoltam, bele kell bolondulnom. Majd ismét, változat okáért, fülembe fészkelte magát s kiállhatlan fülnyilalások közt süket voltam heteken át. Majd megdagadt arczom, ajkaim, mintha egy darázs raj mart volna össze. Majd ismét állkapczámba, fogaimba vette magát. Beh sok álmatlan éjet kellett fel s alá kóvályogva töltenem, bőgve a kintól, mint Marsyas, a szerencsétlen flótás, bőghetett, midőn Apollo bicskával nyúzta. – Eh bien! Orvosom tanácsára elmentem Monsummanóba, s nyolcz napon át egy-egy órát ülve kellemes-kényelmesen abban a csodaszép grottában, az én átkozott csúzom tökéletesen el lett seperve, mondom, elseperve a szó szoros értelmében.”

Ráadásul hazafelé a toszkán táj és egész Közép-Itália jó néhány műemléki csodáját élvezhette a gyógyult beteg. „Vasúton mentem Monsummanóig s onnan Speziáig, de vissza nem vasúton, hanem Sarzanától keresztül vágtam Poutremolinak Parmáig, a borzasztó sivataguk mellett mind geologiai s mineralogiai, mind botanikai tekintetben minden várakozásokat messze túlszárnyalón érdekes Appenineken. A tömérdek művészeti és archeologiai kincseket Luca della Robbia-nak terracottaitól kezdve (Pistoljában), Carrara világkiállításszerűen gazdag szoborvilágán, Lucca archeologiai kincsein keresztül a pisai cathedrálig, görbe tornyáig, csodazengzetes baptisteriumáig s a maga nemében egyetlen Campo Santojáig, és a speziai tengeröbölnek s a Porto Venere-i sziklacsúcsnak tündériesen szép kilátásait nem is említve; soha még geologiai, mineralogiai s fűvészeti csekély ismereteimből annyi élvezetet nem merítettem, mint ez útamban.”

1885-ben újabb kór jelentkezett: súlyos gyomorvérzés, és miután nem enyhült a baj, barátai tanácsára 1886 elején Nápolyba utazott, ahol a nemzetközi hírű szakember, Mariano Semmola professzor krónikus gyomorhurutot állapított meg. A szigorú diéta tejkúrát írt elő, sok zöldséget kevés pirított kenyérrel. A gyógyulás nagyszerű élménye egyben a fizikai állóképességet is megteremtette az ezt követő pompás műemlék- és tájprogramokhoz. Körbejárta a város és az öböl legszebb pontjait, a Sorrentói-félszigetet, majd visszafelé megállt Rómában, és végigcsinálta az Örök Város „klasszikus” turistaprogramját a Colosseumtól a Vatikánig. 

Ha valaki legközelebb fölmászik a San Pietro legtetejére, s a belső és a külső kupola közötti hajlott térben araszolva minden lépésnél megérinti a homorú falat, hogy megőrizze egyensúlyát, gondoljon arra: a 84 éves Kossuth Lajos is ugyanitt és ugyanígy szedte a levegőt, míg végül fölért a lanterna erkélyére és kitárult előtte földi civilizációnk egyik legmonumentálisabb panorámája.

Második vagy harmadik haza?

Kossuth nemcsak a természeti szépségeket és történeti-művészeti kincseket bámulta igaz lelkesedéssel, hanem folyamatosan nyomon követte az olasz politikai és társadalmi élet hétköznapjait, különösen figyelve minden olyan jelenségre, amely odahaza esetleg sikerrel hasznosítható. Így például a korai kapitalizáció egyik kulcskérdése, a kisvállalkozók hitelellátása kapcsán őszinte meggyőződéssel ajánlotta honfitársai figyelmébe az uzsora ellenszeréül azt az önsegélyző hitelszövetkezeti rendszert, amely Luigi Luzzattinak, a Milánói Népbank alapító elnökének (később miniszterelnök) kezdeményezésére terjedt el főképp Lombardiában és Piemontban. „A siker bámulatos – bámulatos!” – ismételte nyomatékosan Helfy Ignácnak szóló levelében 1884-ben. Mély hála is kötötte Olaszországhoz, mert amikor 1890-ben – az 1879. évi V. törvény 3. §-a értelmében – fiaival együtt elveszítette magyar állampolgárságát (nem voltak hajlandók ugyanis a meghosszabításért folyamodni valamelyik osztrák–magyar konzulátuson), akkor I. Umberto király és a parlament olasz állampolgárságot ajándékozott a fiainak. (Kortársi hagyomány szerint a két Kossuth fiú közül a fiatalabbik emiatt, becsületből maradt Itáliában az édesapa halála után.)

Anyagi gondjain végül az segített, hogy barátai – hazai civil gyűjtéssel összehozott pénzből – „lábon” megvették a könyvtárát, és a Nemzeti Múzeumnak ajándékozták, azzal a feltétellel, hogy csak a száműzött halála után lehet beszállítani. Az ár szimbolikus volt: Kossuth éppen annyira szabta, amennyiből az egykori kölcsönt visszafizethette az utolsó pennyig. 

Nagyszerű pillanatokkal ajándékozták meg azok a népes látogatócsoportok, amelyek az otthoni milliók rokonszenvéről, ragaszkodásáról, mi több – gyarapodó „cultusa” részeként –, politikai eszméinek terjedő népszerűségéről biztosították. 1877-ben a ceglédi százas küldöttség, 1889-ben a párizsi világkiállításra induló 845 honfitárs tette tiszteletét az Alpok alján – de a holtfáradt öregember ezután azt kérte tisztelőitől, ennyire népes csoportokban többé ne látogassák. 

Ahogy múltak az évtizedek, az Öreg – ez volt a hozzá közel állók ajkán a beceneve – mindinkább megszerette Torinót, és amikor napos időben felballagott a sakktáblaváros fölé emelkedő Superga-bazilika dombjának tetejére, nemcsak a szárd királyok temetkezési csarnokának a lendületes fantáziájú barokk zseni, Filippo Juvara emelte kupoláiban gyönyörködhetett, hanem a hegyek több száz kilométeres, hatalmas körpanorámájában is. E séták csodálatos érzelmi élménnyel gazdagodtak, amikor 1884 nyarán az agg száműzött megismerkedett Zeyk Saroltával, egy erdélyi ifjú hölggyel, aki nagybátyjánál, Zeyk Józsefnél – az Egyesült Államok torinói konzuljánál – vendégeskedett. 

A neves irodalomtörténész, Hatvany Lajos adta közre az 1910-es évek végén levelezésüket, mély együttérzéssel szól­va arról, hogy a régen megözvegyült, de nyolcvan felett is férfi Kossuthot miként érintette meg érzelmileg a sudár bakfis szépsége és ifjúsága. Ugyanakkor a „remete” öregkorának talán legjobb ismerője, Szekfű Gyula túlzásnak ítéli Hatvany véleményét, és a levelek érzelmes hangvételében nem lát többet valamiféle – romantikus nyelven kifejezett – apai és öregemberi gyöngédségnél. A történet azonban az előbbi változatban terjed: 1994-ben, Kossuth halála centenáriumán szerelmi regényként dolgozta fel – a torinói magyar közösséget évtizedeken át vezető orvos, Weisz Gyula előszavával – Mirella Cassisa olasz írónő. Még a szívügyekben sem volt tehát igazi „remete” Kossuth Lajos az itáliai 33 esztendő során…

Ami pedig az országok iránti szerelmeket illeti, Skóciáról többször is kijelentette, például egy 1874-ben kelt – épp egy növényküldeményt megköszönő – levelében: „összehasonlíthatatlan jóakaratáért, mely soha ki nem fáradt hontalanságom borúját felderíteni, méltán neveztem és nevezek ma is második hazámnak.” Olaszországgal kapcsolatban Kossuth nem használta soha a „haza” kifejezést. De a visszatekintő történész úgy véli, valami hasonlóval ér fel kései vallomása: „Én szeretem Olaszországot, mely nekem, az előbb száműzött, utóbb kipolgárositott hontalan magyarnak 33 év óta menhelyet ad; és becsülöm, nagyra becsülöm az olaszok királyát; olyan derék embernek tartom, aminő király csak lehet.”