A Tudor-dinasztia

Egyes történészek a Tudor-dinasztia tagjait tekintik Anglia legtehetségesebb uralkodóinak. Annyi bizonyos, hogy egy polgárháború pusztította, az európaiak által nem sokra tartott királyságot vettek át, amelyet egy évszázad alatt úgy megerősítettek, hogy a világ legnagyobb tengeri hatalma sem tudott vereséget mérni rá, s megkezdhette az Újvilág gyarmatosítását. Erős nemzeti egyház és virágzó reneszánsz kultúra jelképezte az angol királyok hatalmát, s teljesítményük értékét csak növeli, hogy mindezt a kora újkori állam – mai szemmel nézve – rendkívül csekély erő forrásainak felhasználásával érték el.

Az eredet

A Tudor-házra hivatkozva a walesiek mindmáig azzal viccelődnek, hogy Anglia tulajdonképpen nem más, mint Wales gyarmata, hiszen walesi származású uralkodók vették birtokba. A Tudorok ősének ugyanis egy Meredith-ap-Theodor nevű walesi nemesember tekinthető, aki a 14. században Észak-Wales egyik püspökének tiszttartója volt, címerét három zárt sisak és egy ékvonal díszítette. Csak annyit tudunk róla, hogy megölt valakit, és el kellett menekülnie Bangor vidékén fekvő birtokairól Angliába. Az ő nevét (Theodor) írták le Angliában Tudorként. Fiát, Owen ap Maredudd ap Tudort az 1413 és 1422 között uralkodó V. Henrik király feleségének, Franciaországi Katalinnak a ruhatárosává nevezték ki. A király halála után elnyerte Katalin szerelmét, és titokban összeházasodtak. Ezért előbb börtönbe került, majd királyi kegyelemnek köszönhetően a rózsák háborújában a Lancaster-ház oldalán áldozhatta fel életét a harcokban. Két fia tehát apja révén walesi, a Valois-házból érkezett anyja révén pedig francia származású volt. VI. Henrik király, V. Henrik fia elismerte őket féltestvéreinek, és 1452-ben címeket adományozott nekik: Edmundot Richmond earljévé, Jaspert Pembroke earljévé nevezte ki.

Edmund, Richmond earlje már Somerset hercegének a lányát, Margaret Beaufort-t vette feleségül, aki III. Edward király ükunokája volt. Gyermekük, Henry of Richmond, a későbbi VII. Henrik tehát nem csak a Valois-k, hanem az Anjou–Plantagenet-dinasztia Lancaster-ága leszármazottjának is tekinthette magát. A Tudor-uralkodóház megalapítóját Neville Williams angol történész „a polgárháború gyermekének” nevezte. Apját, Richmond earljét a York-család foglyul ejtette, s Carmarthen várában halt meg. Tizenhárom éves (!) özvegye, Lady Margaret Beaufort, akit sógora, Jasper fogadott be, férje halála után adott életet egyetlen fiának, Henry of Richmondnak 1457-ben. E gyermekről tette VI. Henrik király állítólag a következő profetikus megjegyzést: „ő az, akinek engedni fogunk mi is, engedni fognak ellenfeleink is, és megkapja az uralmat!” Igaza volt, Henry idővel valóban megszerezte az uralmat egész Anglia felett, és nem feledkezett meg királyi jótevőjéről. Megpróbálta szentté avattatni VI. Henriket, ebből azonban semmi sem lett, mert II. Gyula pápa kijelentette, hogy valahol mégiscsak meg kell húzni a választóvonalat a szentek és az idióták között.

VI. Henrik és fia halálával (1471), anyja révén, az ifjú Henry of Richmond lett a Lancaster-ház egyetlen férfi örököse. A York-dinasztia uralma idején Bretagne-ba menekült, s 1483 karácsonyán a rennes-i katedrálisban ünnepélyes esküt tett: ha megszerzi az angol koronát, feleségül veszi Yorki Erzsébetet, hogy a két dinasztia egyesítésével véget vessen a polgárháborúnak. 1485-ben partra szállt Walesben, Angliába vonult, s augusztus 22-én a bosworth-i csatában legyőzte III. Richárd hadseregét. A király is elesett, koronáját a hagyomány szerint egy tövises rekettyebokorban találták meg, s Lord Stanley azonnal a győztes fejére tette. Ez természetesen nem az ünnepélyes alkalmakkor viselt korona volt, hanem csak az a változat, amelyet csatákban hordtak a királyok, de ez mit sem számított: Anglia felett egy új dinasztia vette át az uralmat.

A fő gond: az örökösödés

A bosworth-i győzelem csak az utókor számára jelenti egy új kor kezdetét, a kortársak szemében nem volt más, mint egy újabb fordulat a hatalmi harcokban. A dinasztia helyzete távolról sem volt szilárd. Az új király, aki VII. Henrik néven a trónra ült, egyáltalán nem lehetett biztos benne, hogy a rózsák háborújának zűrzavaros belpolitikai viszonyaihoz szokott főnemesek közül nem akar-e valaki máris a helyére lépni. Edwardot, Warwick earljét, Clarence herceg fiát és IV. Edward unokaöccsét ezért már 1485-ben a Towerba záratta. Ezt próbálta kihasználni egy Lambert Simnel nevű kalandor, aki a helyére lépve azt állította magáról, hogy ő Warwick earlje, és nem csak a York-ház hívei álltak mellé 1487-ben, hanem VI. Henrik özvegye, Anjou Margit is. Támogatói azonban a stoke-i csatában vereséget szenvedtek. A király igen nagylelkűnek bizonyult a trónkövetelővel szemben: megengedte neki, hogy kuktaként a szolgálatába álljon s békés öregkort érjen meg. Talán ezzel akarta jelezni, hogy nem félti királyi rangját minden jöttmenttől. Pedig még egy Perkin Warbeck nevű trónkövetelőt is el kellett fognia 1497-ben, aki először ugyancsak Warwick earljének nevezte magát, majd azt próbálta elhitetni, hogy ő Richárd herceg, IV. Edward fia, mert III. Richárdnak nem sikerült 1483-ban megöletnie őt a Towerban. VII. Henriknek azonban óvatos politikával fokról fokra sikerült meggyőznie a társadalom vezető rétegét arról, hogy érdemes őt támogatniuk, és 1499-re olyannyira megszilárdult a hatalma, hogy mind az igazi, mind a (második) ál-Warwickot kivégeztethette. Halála idején a nemesek már a meggazdagodott udvartól várták a támogatást, nem más főuraktól. Fia, VIII. Henrik békésen vehette át a hatalmat, s amíg apját csak „őkegyelmessége” (his Grace) néven szólították, őt már így nevezték: „őfelsége” (his Majesty).

VIII. Henrik ifjúsága már nem háborúval, hanem ünnepségekkel telt el, de hamarosan rá kellett ébrednie, hogy apjához hasonlóan neki is törődnie kell dinasztiája jövőjével. Első gyermeke koraszülés következtében halt meg, a második két hónapos korában. Ezért már 1513-ban hozzálátott a lehetséges trónkövetelők kiirtásához: kivégeztette az utolsó férfit, aki a York-dinasztiából származott, Suffolk hercegét. Ezután szinte a szokásává vált, hogy hadjáratra indulva végez egy-egy lehetséges trónkövetelővel. 1521-ben Buckingham 3. hercegét, Edward Staffordot, III. Edward távoli leszármazottját fejeztette le, később pedig másokat. (Ezen senki sem háborodott fel különösebben: a királyt afféle „nemes vadállatnak” tekintették, akinek már csak ilyen a természete.) Mivel az Aragóniai Katalin által szült hat gyermekből 1525-re már csak egyetlen lány, Mária maradt életben, Henrik egy ideig azt tervezte, hogy törvénytelen fiát, a Richmond hercegévé kinevezett Henry Fitzroyt nyilvánítja örökösének. Hamarosan azonban egy nagy szerelem miatt inkább meggyőzte magát, hogy Anne Boleyn egészen biztosan képes lesz fiúgyermeket szülni a számára. Úgy vélte ugyanis, hogy egy fiút jobban elfogadnak utódának, mint egy lányt, s ráadásul egy lány vagy angol alattvalóhoz menne férjhez, s ezzel új családot juttatna veszedelmes közelségbe a trónhoz, vagy külföldi herceghez, s ezzel idegen befolyás érvényesülne Angliában. Mivel a pápa V. Károlytól (Aragóniai Katalin unokaöccsétől) tartva nem választotta el első feleségétől, Henrik angol főpapokkal mondatta ki a válást (1533), de nagy csalódás érte, mert második felesége is „csak” egy leányt szült neki, Erzsébetet, majd 1536-ban egy halott fiúgyermeket hozott a világra. A régóta várt fiú örököst csak harmadik feleségétől, Jane Seymourtól kaphatta meg 1537-ben. Mivel további feleségeitől, Klevei Annától, Katherine Howardtól és Catherine Parrtól nem születtek gyermekei, halálos ágyán sírva kérte leányát, Máriát, hogy viselkedjen úgy, mintha az anyja lenne kisöccsének.

Mivel a tízévesen megkoronázott VI. Edward tizenhatodik születésnapja előtt meghalt, mégiscsak bekövetkezett az, amitől VIII. Henrik olyannyira rettegett: egy főúri család kísérletet tett a trón megszerzésére. Northumberland hercege 1553-ban a saját fia által feleségül vett Jane Greyt, VIII. Henrik húgának, Máriának az unokáját próbálta királynővé nyilváníttatni. Mivel a kísérlet az általános társadalmi felzúdulás és a herceg határozatlansága miatt megbukott, az apja által oly sokszor megtagadott Mária került a trónra. Az örökösödési problémákat azonban ugyanúgy nem tudta megoldani, mint elődei. II. Fülöp spanyol királlyal kötött házasságának csak egy álterhesség lett a következménye, ezért halála után féltestvére, Erzsébet – akit két hónapra a Towerba is bezáratott – követte őt a trónon.

Erzsébet azonban – bár elődeihez hasonlóan tisztában volt azzal, hogy a törvényes házasságból származó trónörökös jelentős mértékben csökkenthetné a trónviszályok és az ellene irányuló merényletek fenyegetését – nem tudta elszánni magát a házasságra. Angol főnemeshez menjen feleségül? Ezzel saját hatalmát csökkentené, s túlzottan megerősítene egy főúri családot. Külföldi uralkodót válasszon? Ezzel azt kockáztatja, hogy Anglia függésbe kerül egy idegen államtól. S bár a lehetséges férjjelöltek között felmerült a spanyol Habsburgoknak, Erik svéd hercegnek, Károly osztrák főhercegnek és Medici Katalin fiának, Alençon hercegének a neve is, Erzsébet végül a helyzet megoldhatatlansága miatt, nővére népszerűtlen házasságára hivatkozva – és talán saját hajlamait is követve – „szűz királynő” maradt. Így élete végéig külpolitikai fegyverként alkalmazhatta a házassági ígéreteket. Persze ennek is megvolt a maga veszedelmes következménye: Erzsébet egyenesági örökös nélkül halt meg, de Robert Cecil államtitkár gondos előkészítő munkálatainak köszönhetően a korona trónviszály nélkül kerülhetett fel az Erzsébet által is örökösének elismert VI. (Stuart) Jakab skót király fejére. A dinasztia jövője miatti súlyos gondok és az örökösödés megoldatlan problémái tehát végigkísérték valamennyi Tudor-uralkodó kormányzását.

A kormányzati reform elmulasztása

VII. Henrik nem is gondolhatott még a kormányzat megújítására. Minél több személyt, mintegy 150 főt próbált maga mellé állítani azzal, hogy meghívta őket királyi tanácsába: főnemeseket, főpapokat, ügyvédeket, udvari és más tisztviselőket. Természetesen nem hívott meg mindenkit minden tanácsülésre. E testületben már ekkor körvonalazódni kezdtek bizonyos csoportok, amelyeket speciális feladatokkal bízott meg az uralkodó. 10-12 fő, a király legbelsőbb bizalmasai foglalkoztak a mindennapos politikai ügyekkel, 15-20 személy az igazságügyi kérdések szakértőjének számított, a többiek pedig csak a szertartások idején jelentek meg. Mindezek ellenére állama változatlanul olyan kora újkori államnak tekinthető, amely tulajdonképpen a királyi udvartartáson alapul.

VIII. Henrik már komoly reformokról ábrándozott. Legalábbis erre utal, hogy 1519-ben emlékiratot készíttetett magának lordkancellárjával arról, hogyan lehetne szorosan alárendelni a királynak a kormányzat valamennyi ágát, hogyan lehetne alávetni Írországot, munkára kényszeríteni a társadalom passzív tagjait, megerősíteni a flottát és biztosítani az örökösödést. Mindebből azonban csak a hadiflotta kiépítése valósult meg. Wolsey bíboros, Henrik híres lordkancellárja, akit egyes történészek az utolsó nagy középkori kancellárnak neveztek, megszilárdította a királyi bíróságok fennhatóságát a többi törvényszék felett, a társadalom fokozottabb megadóztatására tett kísérletei azonban ugyanúgy kudarcot vallottak, mint ambiciózus külpolitikája. 1529-ben a király elbocsátotta. Egyes történészek utódát, Thomas Cromwellt tekintik az első modern államtitkárnak, akinek fellépésével egy gyakrabban ülésező és hatékonyabban kormányzó, szűkebb magántanács alakult ki a királyi tanácsból. Erre utalt Geoffrey Elton brit történész 1953-ban megjelent könyvének címe is: A kormányzat Tudor-forradalma. Bár a magántanácsos elnevezést korábban is használták, valójában csak Cromwell bukása után, 1540-ben vették jegyzékbe a tanácsosok nevét, éppen azért, hogy egyik tanácsos se tehessen szert oly nagy hatalomra, mint Cromwell. VI. Edward rövid uralkodása idején Somerset hercegének mégis sikerült magához ragadnia minden hatalmat, de aztán I. Erzsébet korában a magántanács helyzete megszilárdult. Erzsébetnek (apjához hasonlóan) gondja volt rá, hogy senki ne fenyegethesse hatalmát: ha tehette, szép szavakkal hódította meg ellenfeleit, de ha ez nem sikerült, még olyan, korábban kedvelt kegyenceit is kivégeztette, mint Essex earljét, 1601-ben. A magántanácsnak 1540-ben 19 tagja volt, számuk lassan növekedett, 1625-ben már 40-en voltak, s végül ebből az egyre népesebb testületből emelkedett ki a kabinet a 17. század második felében.

Egyetlen Tudor-uralkodónak sem volt azonban elég pénze és hatalma ahhoz, hogy saját tisztviselőit állítsa a helyi önkormányzat testületei mellé, vagy nagyobb létszámú állandó hadsereget hozzon létre. Talán I. Erzsébet volt az, aki végleg elszalasztotta a kínálkozó lehetőséget: nem használta ki sem megnövekedett népszerűségét, sem a Spanyolország elleni háborút arra, hogy az adórendszer modernizálásával megfelelő jövedelmet biztosítson a kormány számára. Bár az állam pénzügyi igényei folyamatosan növekedtek, a pénz értékét pedig a hosszan tartó infláció egyre csökkentette, az adó összege évtizedeken át állandó maradt, sőt, a rendkívüli korrupció miatt egyre kevesebb bevételt eredményezett. Volt olyan év, amikor a várt 140 000 font helyett mindössze 85 000 font került be az államkasszába. Erzsébet átfogó reform helyett megelégedett a rövid távú, ideiglenes megoldásokat hozó intézkedésekkel. Egy-egy hivatalt több személynek is eladott jó pénzért, akik aztán évekig vártak egymás halálára, vámokat és monopóliumokat bocsátott áruba, eladta a koronabirtokokat is, így ezek jövedelme nem a kincstárt gazdagította. Csak közismert fösvénységének volt köszönhető, hogy halálakor az államadósság nem emelkedett 400 000 font fölé.

Így aztán nem is beszélhetünk „Tudor-abszolutizmusról”: a parlament tevékenysége állandósult, a helyi hatalom a városi oligarchiák tanácsainak és a vidéki gentry által választott békebíráknak a kezén maradt, Anglia új uralkodóinak pedig fejletlen államgépezettel, csekély jövedelemmel, kis létszámú hadsereggel és kevés hivatalnokkal kellett szembenézniük a 17. század háborús kihívásaival.

Az első lépések Nagy-Britannia felé

A Tudor-uralkodóknak sikerült szorosabb függésbe vonniuk Walest, Skóciát és Írországot, bár ez utóbbi esetében távolról sem tudták békésen rendezni a problémákat. A 15. században Wales két részre oszlott: a „Fejedelemségre”, amelyet az angol királyok angol módon kormányoztak, és a függetlenebb lordságokra. VIII. Henrik két uniótörvénnyel (1536, 1543) számolta fel ezt a megosztottságot, mindenhol bevezette az angol jog- és kormányzati rendszert, megjelentek a sheriffek, békebírák, az angol lett a hivatalos nyelv, és a helyi nemesség képviselőket küldhetett a londoni parlamentbe.

A század elején Írország is megosztott volt: a déli és keleti terület maradt angol befolyás alatt, ez volt a Lordship of Ireland (Írország Lordsága), az északi, a nyugati és a középső területeken pedig mintegy 60 független, gael nyelvű és kultúrájú ír fejedelemség létezett. VIII. Henrik kormányzót és helyőrséget küldött Írországba, majd egy levert lázadás után az ír „reformációs” parlamenttel (1536–37) elfogadtatta az angliai vallási és közigazgatási reformokat. 1541-ben (mivel elődei csak lordjai voltak Írországnak) az ír parlament elismerte Henriket az ország királyának. Egy ideig lehetett abban reménykedni, hogy a rend és a tulajdon biztonságának garantálása fejében az írek békésen elfogadják az angol törvényeket, és megindul az asszimiláció. A király utódai azonban egyre több ír birtokot sajátítottak ki, amelyekre angolokat telepítettek, a katolikus lakosságot pedig felháborította a kolostorok kifosztása. I. Erzsébet idején több ír lázadást kellett leverni, az egyiket csak a „kilencéves háború” (1594–1603) után sikerült felszámolni. Talán éppen az angoloknak a saját szemükben meggyőzőnek és véglegesnek tűnő győzelmei tették lehetetlenné a reformáció bevezetését és a két nemzet kulturális közeledését.

Skócia VIII. Henrik számára állandó fenyegetést jelentett: a skót főurak bármikor készen álltak arra, hogy Franciaország szövetségeseiként betörjenek Angliába. Igaz, az ország relatív szegénysége és szervezetlensége miatt az angolok általában győzelmet arattak az inváziós csapatok felett: 1513-ban Floddennél, 1542-ben Solway Mossnál zúztak szét egy-egy hadsereget. Az 1560-ra államvallássá nyilvánított kálvinizmus végül lehetővé tette a két ország közeledését, vagy legalábbis azt, hogy Skóciában egyre többen Angliától várjanak védelmet a Franciaország által támogatott katolikus királynő, Stuart Mária ellen. Amikor pedig saját lázadó alattvalói elől Mária Angliába menekült, Erzsébet roppant kínos helyzetbe került. Nem segíthette vissza a trónjára, hiszen katolikus volt; nem hagyhatta, hogy szabadon éljen Angliában, mert az angol katolikusok a vezetőjüknek tekintették volna; nem engedhette külföldre sem, mert Franciaországtól kért volna segítséget alattvalói ellen, és Erzsébet nem kockáztathatta, hogy győzelme esetén Skócia francia bábállam legyen. Ezért 19 évig fogságban tartotta, majd miután a szerencsétlen skót királynő elfogadta egyes összeesküvők felkínált segítségét, Erzsébet lefejeztette. Mária fia, VI. Jakab skót király, aki 1586-ban kölcsönös védelmi szerződést írt alá Angliával, s akit Erzsébet rendszeresen emlékeztetett rá, hogy az ő jóvoltából ülhet fogságban tartott anyja trónján, csak formálisan tiltakozott. Ezzel aztán el is érte, hogy Erzsébet örökösévé nyilvánítsa, és 1603-ban Angliában felvehesse az I. Jakab nevet.

A kalandoktól az óvatosságig

A későbbi századokban Anglia nagyhatalommá emelkedett, s meghatározó befolyást gyakorolt a nemzetközi élet eseményeire. A 16. században azonban a Tudor-uralkodók országa még nem volt képes erre. VII. Henrik, ez a takarékos, jó szervezőképességgel megáldott király a költséges háborúk elkerülésével és békés külpolitikával elérte azt a rendkívüli eredményt, hogy halálakor nem volt adóssága. Fia, VIII. Henrik már szívesen éreztette volna európai uralkodótársaival hatalmát, ehhez azonban egyáltalán nem voltak meg az erőforrásai. Alattvalóinak száma uralkodása elején a 3 milliót sem érte el, míg hagyományos ellenfelét, a francia királyt legalább 16 millió adóalany szolgálta. Henrik jelentősebb hadsereggel sem rendelkezett, s északról állandóan a franciabarát skót állam fenyegette.

Külpolitikáját az ambiciózus tervek és a csekély erőforrások határozták meg. Előbb hagyományos ellenfele, Franciaország ellen viselt hadat Aragóniai Ferdinánd és Miksa, majd V. Károly császár szövetségeseként (1512–13), csakhogy évi kiadásai 65 000 fontról máris 700 000 fontra emelkedtek. Ezért az elfoglalt városokat 1518-ban jó pénzért visszaadta a francia királynak, I. Ferencnek, akivel 1520-ban a híres „aranyszőttes-mező” ünnepségein, Calais mellett szövetséget kötött. Néhány hét múlva mégis úgy döntött, hogy inkább V. Károly szövetségeseként fog harcolni Franciaország ellen, amelynek 1522-ben újra hadat üzent. Nem látta be, hogy ő csak a gyengébb fél szerepét töltheti be a nemzetközi játszmában. Arról ábrándozott, hogy visszakaphatja az egykor angol kézen lévő nyugat-franciaországi tartományokat, majd I. Ferenc paviai veresége után már a francia koronára fájt a foga. Mivel V. Károlynak ilyen törekvést esze ágában sem volt támogatni, a sértett Henrik 1525-ben 100 000 aranyért újra a francia király mellé állt, s még ő volt felháborodva, amikor a császári–francia békeszerződésekben figyelmen kívül hagyták az igényeit. I. Ferenc és V. Károly negyedik háborújába is bekapcsolódott (1542–44), de újabb megaláztatások vártak rá. Elfoglalta Boulogne-t (1544), Károly azonban újra az ő háta mögött kötött békét a francia királlyal, és Henrik csak a császár követével ordítozva vezethette le haragját. A francia flotta 1545-ben már az angol partokat fenyegette, s Henrik az ardes-i szerződésben (1546) kénytelen volt visszaadni Boulogne-t.

Mária sem volt sikeresebb külpolitikai téren: 1557-től az utolsó Habsburg–Valois-háborúban spanyol szövetségben harcolt Franciaország ellen, de csak annyit ért el, hogy országa elveszítette a százéves háború utolsó szerzeményét, Calais városát (1558). Húga, Erzsébet azonban tanult apja és nővére kudarcaiból, és olyan óvatos külpolitikát folytatott, amennyire csak lehetséges volt. Mindenképpen el akarta kerülni, hogy a francia és spanyol katolikus nagyhatalom összefogjon ellene. Előbb Franciaország tűnt veszedelmesebbnek, majd Stuart Mária bebörtönzése, az angol kalózok spanyolellenes akciói és a németalföldi felkelőknek nyújtott angol segítség miatt egyre jobban elmérgesedett a viszony Spanyolországgal. Mire azonban II. Fülöp belátta, hogy az amerikai gyarmatok védelme és a németalföldi lázadók leverése csak Anglia legyőzése árán valósítható meg, az angol tengerészek már képesek voltak vereséget mérni a 130 hajóból álló spanyol Armadára (1588). Erzsébet pedig sort kerített élete leghatásosabb fellépésére. Pompás paripán érkezett katonái körébe Tilburynél, és nagyszerű beszédet tartott: „Szeretett népem! Némelyek aggódtak személyünk biztonságáért [...] én azonban nem akarok úgy élni, hogy bizalmatlanságot érezzek hűséges és szerető népem iránt! Féljenek a zsarnokok! Én Isten segedelmével mindig azon voltam, hogy alattvalóim hű szívében és jóakaratában találjam meg biztonságomat!” Erzsébet személye az angol hazafiasság szimbóluma lett, s így került be a történelmi kézikönyvekbe, pedig tulajdonképpen se elkerülni, se győzelmesen lezárni nem volt képes a háborúkat. A két újabb spanyol flottát a vihar szórta szét, és a királynő halálának évében még angol katonák harcoltak Írországban, a hollandok mellett és IV. Henrik francia király oldalán. Háborúit csak utóda fejezte be.

Az egyházi reform fordulatai

A Tudorok kormányzati ügyekben nem hajtottak végre strukturális átalakítást, ám annál jelentősebb változtatásokra került sor egyházi téren. VIII. Henrik ifjúkorában még a katolikus egyház bajnokának tekintette magát: könyvet írt Luther Márton tanításai ellen, és a Hit Védelmezője (Defensor Fidei) címet adományozta magának, amelyet 1522-ben állandó unszolása hatására a pápa is elismert. Külpolitikai kudarcai és sikertelen válási kísérletei azonban ráébresztették, hogy az európai uralkodók és a pápa távolról sem tekintik őt különösebben nagy hatalmú vagy jelentős személyiségnek. Mivel ezt nem tűrhette el, és legalább angol alattvalóit mindenképpen meg akarta győzni arról, hogy senki sem szegülhet szembe akaratával, lépésről lépésre eljutott a katolikus egyházzal való teljes szakítás gondolatáig.

Először 1515-ben jelentette ki, hogy Anglia királyának jogait a pápa jogai sem csorbíthatják. Az ellentét 1527-ben bejelentett válási szándékával vált nyilvánvalóvá: a pápa két éven át húzta-halasztotta a döntést. Henrik végül megelégelte ezt, és összehívta a „reformációs parlamentet” (1529–36), amelynek „elpanaszolta”, hogy az egyház voltaképpen nem is tekinti magát az ő alattvalójának, a főpapoknak tett eskü pedig ellentétes a királynak szánt hűségesküvel. Erre a parlament bizottsága revízió alá vette a kánonjogi törvényeket, eltörölte a pápának fizetett járadékokat (az annatákat), megtiltotta a fellebbezést Rómához (1533), és kimondta, hogy az angliai egyház feje a király (a szupremácia törvénye, 1534). 1535. január 15-én Henrik új címet kapott: „VIII. Henrik, Isten kegyelméből Anglia és Franciaország királya, a Hit Védelmezője, Írország ura és az Anglikán Egyháznak e világi vezetője”. Az 1536-tól 1540-ig tartó átalakítást a kisebb kolostorok feloszlatásával és a nagyobbak átszervezésével tették teljessé. Az egyházi földek kétharmadát eladták vagy elajándékozták, a többit bérbe adták, a szerzetesek csatlakozhattak az anglikán egyházhoz, az apácák azonban csak alacsony összegű nyugdíjat kaptak. Természetesen rengeteg műkincs megsemmisült, de a teljes bevétel háromszorosa volt a királyi birtokok éves bevételének. Henrik hat új püspökséget alapított belőle, öt professzori hivatalt hozott létre, Cambridge-ben pedig felállította a Trinity Kollégiumot, majd elégedetten megírta a pápának, hogy immár semmivel sincs több joga beleszólni az angol egyház ügyeibe, mint a mainzi vagy a trieri érseknek.

Mind a kortársak, mind a történészek sokat vitatkoztak Henrik vallási nézetein. Annyi bizonyos, hogy elvetette a középkori katolicizmus számára fontos purgatórium eszméjét, de nem fogadta el a hit általi megigazulás protestáns tanát sem. Valahol félúton állhatott a protestánsok és katolikusok között, s ahogy Diarmaid MacCulloch brit történész megfogalmazta, valószínűleg úgy vélte, mindent ő tud a legjobban. Élete végén megpróbálta fékezni a reformáció felgyorsulását: 1539-ben elfogadtatta a „hat cikkelyt”, amelyek kifejezetten tradicionális nézeteket hirdettek a miséről, a cölibátusról és a gyónásról. Fia, VI. Edward uralkodása idején e tételeket visszavonták, s az úgynevezett „negyvenkét cikkely” elfogadásával (1553) az anglikán egyház protestáns vonásai váltak hangsúlyosabbá. Engedélyezték a két szín alatti áldozást és a papi házasságot is.

I. Mária azonban újabb fordulatot hajtott végre vallási téren: nem csak a „hat cikkely” és a hagyományos istentisztelet, hanem a pápa fennhatóságának a visszaállítására is kísérletet tett, ami rendkívül népszerűtlen lépésnek bizonyult. 1554-ben Pole bíboros a térdelő királyi pár és parlament jelenlétében visszafogadta Angliát a római egyház kebelébe. Hamarosan VIII. Henrik valamennyi pápaellenes intézkedését visszavonták, a kolostorok feloszlatásának kivételével. Legalább 1500 nős papot taszítottak ki az egyházból, és hamarosan megindult a protestánsok üldözése is: mintegy 300 embert megégettek, és 800 fő elmenekült az országból. Nem csoda, hogy Mária halálakor, 1558-ban általános örömujjongás fogadta a közismerten protestáns Erzsébet trónra lépését, s ez a nap, november 17-e két évszázadon át nemzeti ünnep maradt.

Az új királynő óvatosan látott hozzá a belső stabilitás érdekében a vallási rendezéshez. Nem haragíthatta nagyon magára sem a katolikus nagyhatalmakat, sem saját katolikus alattvalóit, azt viszont nem tűrhette, hogy a katolikusok törvénytelen születésűnek és a pápa alattvalójának tekintsék őt. De azt is kijelentette, hogy „nem nyithat ablakot az emberek lelkén”, amelyen át bepillanthat gondolataikba, vagyis megelégedett az állami előírások formális betartásával, és nem kívánta átalakítani alattvalói vallási meggyőződését. „Csak Jézus Krisztus a fontos – állapította meg –, a többi jelentéktelen vita!” Sajátos toleráns nemtörődömségével sikerült jó ideig működőképesnek bizonyuló kompromisszumot létrehoznia a katolikus és protestáns vallás között. 1559-ben újabb szupremáciatörvényével szakított Rómával, s kimondta, hogy az anglikán egyház feje „a királynő a parlamentben”. Az uniformitás törvényével VI. Edward 1552-ben bevezetett, protestáns jellegű imakönyvének a használatát tette kötelezővé, ugyanakkor a templomi berendezés, az egyházi öltözék és az úrvacsora kérdésében katolikus jellegű szabályokat fogadott el. 1563-ban a „harminckilenc cikkely” a mérsékelten református teológia szellemében rögzítette a hittételeket. Később talán módosíthatták volna ezt a vallási rendezést, hogy a rendszer mellé állítsák a nem politizáló katolikusokat és az újabb protestáns reformokat követelő puritánokat is, de erre Erzsébet nem volt hajlandó. Bár az 1559-es vallási rendezés a királynő és a parlament közös műve volt, Erzsébet később azt állította, hogy a vallási kérdések csak a kormányra tartoznak, ő pedig ragaszkodott az 1559-es törvényekhez. A katolikusokat egyes felkelési kísérletek miatt kénytelen volt potenciális lázadóknak tekinteni, a kálvinisták nézeteit pedig sohasem fogadta el, mert úgy érezte, túlságosan független egyházat szeretnének. Így aztán két erős és elégedetlen vallási kisebbséget hagyott utódaira, akiknek ugyancsak sok gondjuk lett mindkettővel. A 16. századi egyházügyi fordulatoknak pedig az anglikán egyház létrejöttén kívül is volt egy történelmi jelentőségű következménye. A pápai függés felszámolását, visszaállítását, majd újabb felszámolását ugyanis valamennyi Tudor a parlament közreműködésével hajtotta végre: ilyen nagy fontosságú lépésekhez biztosítani szerették volna az angol társadalom vezető rétegeinek a támogatását. Eközben pedig a parlament jelentősége fokozatosan megnövekedett, belpolitikai szerepe állandósult, és a Tudorok utódai már nem is kormányozhattak nélküle. Gyenge államgépezet és erős parlament – ez volt az örökség, amelyet a Tudorok a Stuartokra hagytak. Végső soron ez tette szükségessé a hatalommegosztás gyakorlatának és elméletének kialakulását. Amelyik uralkodó ezt nem ismerte fel – mint I. Károly vagy II. Jakab –, az elveszíthette koronáját, aki viszont elfogadta a kormányzat parlamentáris ellenőrzésének gyakorlatát, az a parlamenten keresztül érvényesülő társadalmi támogatásnak köszönhetően sokkal hatékonyabban aknázhatta ki az ország erőforrásait, mint Tudor elődei.