A török hagyaték

A Kárpát-medencét megszál­ló és belakó magyarok a föld­rajzi Európa közepét foglal­ták el, és rövid időn belül a nyugati (latin) civilizációhoz csatlakoztak, de országuk az azóta eltelt ezer évben jobbá­ra mégis e civilizáció határ­te­rületének számított. A ma­gyar történelmet és észjárást a mai napig erősen megha­tá­roz­za ez a határhelyzet, ami többnyire az „egyedülva­ló­ság” érzetében jut kifejezésre. Ám miközben a magyarok so­sem feledkeztek el identitá­suk keleti összetevőiről, min­den választási helyzetben, min­den történelmi forduló­pon­ton (tatárjárás, török hó­dí­tás) a Nyugatot válasz­tot­ták. Ugyanakkor a „keletiség” – amely a magyarság intenzív török kapcsolataira utalva a „tö­rök hagyaték” kifejezéssel írható le szimbolikusan – a hódoltság kora óta növekvő mér­tékben nyert teret a ma­gyar gondolkodásban. Ebből számos kétértelműség, önér­té­ke­lési zavar és ellentétes po­li­tikai program szárma­­zott. Miközben az oszmán-tö­rökök elleni évszázados harc emléke a formálódó nem­zeti tudat egyik talpköve lett, a pat­rióta magyarok nagy lel­ke­sedéssel fordultak a török világ felé, ahol népük ere­de­tét, jellemének és lelkületének ősi formáit vélték felfedezni. A magyar külpolitika ún. „ke­­leti nyitása” is csak azok szá­mára okozhat meglepetést, akik nem veszik tekintetbe a jobbára kétértelműségekben kifejezésre jutó „török hagya­ték” szerepét a magyarság el­múlt ezeréves történetében.