A tengeralattjáró

17 perc olvasás

Víz alatt járó, víz alá merülő járművek építése a műszaki és hadi találmányokban olyannyira bővelkedő 19. században jutott el a gyakorlatban is alkalmazható megoldásokhoz. Nevezték merülőnaszádnak, víz alatti naszádnak, partvédőnek, míg a század elejére általánossá vált a tenger alatt járó naszád, azaz tengeralattjáró, esetleg búvárhajó jelölés. A torpedókkal és fedélzeti lövegekkel felszerelt fegyvernem az első világháború „korlátlan búvárhajóharcaiban” vált igazán híressé és hírhedtté.

1850-ben Wilhelm Bauer német tüzéraltiszt vállalta, hogy Kielben vízre bocsátott kis tengeralattjárójával elsüllyeszti a Schleswig-Holstein Hercegség partját blokád alatt tartó dán hajókat. Működési megoldásaiban Bauer naszádját tekinthetjük a mai tengeralattjáró közvetlen elődjének.

A kísérleti korszak

Különös sorsú volt az a tengeralattjáró, amelyet az amerikai Horace Hunley százados tervezett. Először gőzgéppel, azután villanymotorral akarta hajtani, végül megmaradt az emberi hajtóerőnél. A hosz-szú, kurbliszerű tengelynél, amellyel a hajócsavart hajtották, nyolcan ültek. A kormányos a kis vezénylőtoronyban foglalt helyet. A hajó fegyverzete az orrból kinyúló, puskaportöltetű rúdtorpedó volt. A naszád hivatalosan a Hunley nevet kapta, de mindenki csak Dávidnak becézte.

Amikor az 1863-ban tartott első próbajáratán nyitott fedélzeti nyílásokkal haladt, egy lapátkerekes hajó által felvert vízhullámok bezúdultak, s a Dávid nyomban elmerült. Kiemelték, rendbe hozták, de újból és újból elsüllyedt. Ekkor már csak The Peripetatic Coffin, azaz Vándorló koporsó néven emlegették, ám mindig akadtak bátor vállalkozók, akik hajlandónak mutatkoztak a lemerülésre. Az amerikai