A Teleki család sírboltja Szirákon

Szirák

Szirák eredetileg a királyfalvi Róth család birtoka volt, szép barokk kastélyát Róth Tamás és Wattay Borbála építtette az 1740-es években. Egyetlen lányukat, Johannát gróf Teleki József (1738–1796), a későbbi ugocsai főispán és koronaőr, a protestánsok nagy patrónusa vette feleségül. A művelt főúrnak, aki személyesen ismerte Voltaire-t és Rousseau-t, Budán és Pesten is volt egy-egy palotája. Ő volt az, aki az erdélyi Telekiek magyarországi ágát megalapította. A sziráki kastély a család nyaralóhelyévé vált, és ez így volt gyermekei, majd unokái idejében is. Egyik unokája, gróf Teleki László (1811–1861), a magyar reformkor és emigráció egyik vezető politikusa gyermekkori naplójában így írt Szirákról: „Mióta Szirákon vagyunk, úgy megszerettem a falusi életet, hogy a városról többet nem is gondolkozok. Itt a kertben és a réten sétálgathatok, és friss levegőt szívhatok, a városon pedig többnyire a szobában kell ülni.” 

Teleki László, a politikus

A békés gyermekkor után küzdelmes élet következett, melynek ő maga vetett véget 1861. május 7-ről 8-ra virradó éjjel. Az újságok részletesen beszámoltak a gyász megnyilvánulásairól, Teleki búcsúztatásáról és utolsó útjáról, mely Szirákra, a családi kriptába vezetett.

A sajtóban a halál utáni napokban érhető legjobban tetten a korabeli Teleki László-kép. A legfontosabb, legalapvetőbb párhuzamot maga az öngyilkosság adta, mely a Széchenyi Istvánnal való párba állítást jelentette. Beniczky Emil (1838–1864) például a következőket írta a Pesti Hölgy-Divatlapban: „Egy év előtt Széchenyi István, most Teleki László fekszik a ravatalon. Az egyik seb még be sem hegedt, és szivünk már is a másiktól vérzik.” Jókai Mór május 9-én a Vasárnapi Ujság-beli gyászkeretes tudósítását azzal a megjegyzéssel kezdte, hogy Teleki Széchenyi halála után éppen 13 hónappal halt meg. A nemzet üdvéért történő önfeláldozás példájaként jelent meg mindkét személy. Az önfeláldozás más párhuzamokat is megengedett, például az Idők Tanuja a magyar haza Marcus Curtiusának nevezte Telekit, aki magát a közösségéért feláldozta. Az említett lap Teleki halálával kapcsolatban azt írta még, hogy „ne tekintsük azt közönséges halálnak, hanem majdnem olyszerü áldozatnak, minőül a történelem azon Kemény Simonét jegyzette föl, ki, hogy Hunyadi, és Hunyadival a haza ügye meg ne haljon, önmaga kívánt meghalni.” A nemzet (nagy) halottja kifejezés majdnem mindig ott volt ezekben a napokban Teleki neve mellett. A legtöbbször két szó olvasható a nekrológokban és a halálára írt alkalmi versekben: vezér és remény. „Egy országnak voltál reménye” – kezdődik például az egyik, temetésére vert emlékérem szövege. „Szabadságbajnok”, a „becsület lovagja”, „egy régi görög jellem”, „római lélek”, „a demokrácia legnemesebb bajnoka”, „egy nemzet büszkesége” – és hosszasan sorolhatnánk még a személyére vonatkozó megfogalmazásokat, jelzőket, melyek közül több már a Széchenyi-gyász idején is szerepelt.

A „nemzet nagy fiát a nemzet épületében, a muzeumban” ravatalozzák föl

A képviselőház tagjai a házelnök által május 8-án délutánra összehívott ülésen határozták meg a temetés rendjét, melynek pontjait Teleki unokaöccse, Tisza Kálmán (későbbi miniszterelnök) terjesztette elő. Ezek között olvashatjuk, hogy a „nemzet nagy fiát a nemzet épületében, a muzeumban” ravatalozzák föl, és hogy Teleki testét balzsamozzák be. Az ülés után néhány órával, az éjszaka folyamán Teleki földi maradványait átszállították a Nemzeti Múzeumba, ahol az első emeleti kör alakú előcsarnokban (rotundában) ravatalozták fel. A gyászolók május 9-én délután 2 és 6 óra között, valamint 10-én 9 és 13 óra között róhatták le kegyeletüket.

A gyászszertartás nyilvánvalóan a néhány nappal korábban ugyanitt búcsúztatott országgyűlési korelnök, Palóczy László temetésének rendjét követte. A Vasárnapi Ujság később megjelent metszete érzékletesen mutatja a múzeumi gyászteret: a fekete lepelbe öltöztetett múzeumi előcsarnokban Török Pál lelkészt láthatjuk, és minden bizonnyal Teleki kedvese, özv. báró Orczyné Lipthay Auguszta törli a könnyeit a koporsó előtt; a címeres ravatalon ezüst babérkoszorú, és a koporsót a búcsúztatás közben még nem zárták le. (Körülötte díszmagyar ruhás ifjak kivont karddal álltak őrt.)

A temetés idején a boltok zárva tartottak az egész városban. A könyv- és képkereskedések kirakataiban Teleki ábrázolásait lehetett látni. Egy-két fénykép után készült metszet és emlékérem már a temetés napjára elkészült. A temetés délutánján két órával a szertartás kezdete előtt elkezdtek gyülekezni a Múzeum környékén az emberek. Fél órával előtte pedig már annyira tele volt az Országút (a mai Múzeum körút), hogy a különböző küldöttségek alig tudtak bejutni a Nemzeti Múzeumba. 

„Vezér férfiú”

A gyászszertartáson, amely délután 4 órakor kezdődött, Török Pál püspök, egyben a Kálvin téri református templom lelkésze és Ghyczy Kálmán, a képviselőház elnöke szólt a gyászolókhoz. „Az államférfiak halála mindig nagy veszteség, de kétszeres az, ha a küzdelem folyamán veszti el a nemzet ilyen fiait. Ilyen »vezér férfiú« volt Teleki László” – állapította meg a házelnök. Ezután felidézte Teleki politikai pályájának kezdetét a magyar országgyűlésben:

Ezután Ghyczy hangsúlyozta Teleki 12 évig tartó hontalanságát, párhuzamba állítva annak fájdalmát az ország „múlt év tizedi keserves” szenvedéseivel, azaz az 1850-es évek magyarországi önkényuralmával. Végül azzal a gondolattal zárta gyászbeszédét, hogy akkor állíthatnak örök emléket képviselőtársai Telekinek, ha sikerül a törvényes alkotmány „minden tekintetbeni teljes visszaállítása”. A múzeumi gyászszertartás végén „az egyszerű érczkoporsót” egy hatlovas kocsira tették. A gyászmenet, amely a résztvevők tízezrei között haladt, óriási volt, az eleje már a Rókus kórháznál járt, amikor a vége még a Múzeum lépcsőjénél állt.

Százezres tömeg

Az újságok a temetésen részt vevők számát 80 és 150 ezer fő közé tették. Legtöbbször százezres tömegről olvashatunk. (Csak a Lánchídon a gyászszertartás napján 35 ezer ember jött át Pestre.) A Pesti Hírnök tudósítása szerint „minden reggeli s esti vonat, s minden gőzhajó, ezernyi ezer torvendéget hozott a fővárosba, úgy hogy állíthatni, miszerint a temetés érájában Budapest rendes népszáma kétszerezve volt”. „A legnagyszerűbb végtisztelet, melyet valaha Pest látott” – írta a Pesti Hölgy-Divatlap. „Soha enyi nép, soha ilyen gyász nem volt még a főváros utcáin…” – jegyezte meg a Hölgyfutár. Több lap is kiemelte, hogy a gyászünnepséget rendőri intézkedés nélkül, a legnagyobb rendben tartották meg.

A kerepesi sorompónál egy újabb búcsúbeszéd következett, melyet báró Eötvös József tartott, majd a koporsót vivő kocsi elindult Szirákra. A családi sírboltba vezető úton minden község ki volt világítva, és az emberek gyászlobogókkal és fáklyákkal várták Teleki hamvait. Gödöllőn hatalmas tömeg gyűlt össze „a nemzet nagy halottja” előtt tisztelegve. Aszódon, ahová reggel érkezett a halottaskocsi, szintén szép számban gyűltek össze a gyászolók. Szirákon először a családi kastélyhoz ment a hamvakat kísérő országgyűlési küldöttség, melyet báró Podmaniczky Frigyes vezetett, aki rövid beszédet is tartott. „A Teleki család a lehető előjogok legdicsőbbikével bir – hallotait nem egyedül a ravatalt övedző atyafiság gyászos koszoruja, – de a nemzet is siratja. Fenséges előjog – a hátramaradottak egyedüli méltó vigasza.” A helybeli lelkész imáját követően május 11-én 11 órakor lassan megindult a gyászmenet a családi sírbolthoz. A családi kriptánál Kiss Lajos gyömrői lelkész és egy abonyi küldött szónokoltak. A sziráki anyakönyv bejegyzése szerint Telekit a gyömrői lelkészen kívül még Walentinyi János helybeli evangélikus lelkész temette. Utóbbi jegyezhette be a helyi anyakönyvbe (a kötelező adatok mellett): Teleki László „a hazának dísze és fénye”. 

Országos részvét

A Teleki László halálát követő országos részvétet csak a Széchenyi halála után tapasztalt gyászhoz lehet hasonlítani. Az említett sajtóvisszhangon kívül az ország minden pontján megtartott gyászünnepségek bizonyítják ezt. Teleki László temetése és az azt néhány nappal megelőző Palóczy korelnöké – a későbbi események ismeretében – túlnőtt saját jelentőségén, hiszen a Magyar Nemzeti Múzeum épületében ettől kezdve több mint nyolc évtizeden keresztül búcsúztatták nemzetünk nagyjait, például Kossuth Lajost, Jókai Mórt, Görgei Artúrt, Ady Endrét és gróf Klebelsberg Kunót.

Teleki László utolsó útja, mint fentebb leírtuk, a sziráki családi kriptába vezetett, amely még 1784-ben, a dédanya, Wattay Borbála halála után épült. Az ő emlékét hirdeti az a nagy, tardosi vörös mészkőből készült, oltárszerű epitáfium, amely a sírboltba érkezőt fogadja. Szép, verses feliratát veje, gróf Teleki József írta. Őt és feleségét, Róth Johannát, a sziráki evangélikus templom építtetőjét és egyháza nagy támogatóját is ide temették. Itt helyezték el aztán László fiúk (Teleki Lászlónk édesapja), a neves pedagógiai gondolkodó, országgyűlési követ, szeptemvir földi maradványait is, és a kriptába temetett tizenöt családtag közül mindenképpen meg kell még említenünk, Teleki Józsefet, a Hunyadi-kor történetíróját, a Magyar Tudományos Akadémia első elnökét, aki nemcsak bátyja, de apjuk halála után gyámja is lett (nála húsz évvel fiatalabb) László öccsének.

A Teleki-sírbolt feldúlása és felújítása

Teleki László – csakúgy, mint rokonai – temetése kapcsán nem véletlenül kerültük az örök nyugalomra helyezés megfogalmazás szokásos használatát, hiszen ez sajnos nem adatott meg. A sziráki kripta alsó szintjén elhelyezett koporsókat ugyanis az 1950-es évek elején traktorista diákok feldúlták és ott tüzet is gyújtottak. 1967-ben a sírbolt felső szintjét renoválták, és ettől kezdve évtizedekig a temető ravatalozójaként használták. Az épület teljes körű restaurálására, műemléki felújítására a 2015-ben történt szakértői felmérések után, 2017-ben került sor. (Wattay Borbála háromszáz darabból újra összeállított, címeres kőszarkofágját ekkor helyezték el a felső kriptaszinten, és a fennmaradt földi maradványok is méltó kegyeletet kaptak.)

Kevés olyan temetkezőhelye, illetve családi kriptája van a történelmi Magyarországnak, ahová nemzetünknek ilyen sok nagy halottját temették. Jó ezt tudni, és ha arra járunk, egy kis időre megállni és fejet hajtani a gróf Teleki család jeles személyiségei emlékére. 1861-ben, Teleki László temetése után Batizfalvi István (1824–1899) a Házi Kincstár című lapban e gondolatot így fogalmazta meg: „Ott nyugszanak a sziráki sirboltban a nagy és tisztakeblű honfi és szabadsághős hamvai. A magyar népnek egy sirral többje van, hová elzarándokoljon a nagy ősök példáján tanulni, mikép kell élni, működni s ha szükség, meghalni a hazáért.”