A Szent Korona-tan a két világháború között

Az őszirózsás forradalom és a tanácsköztársaság reakciójaként 1919 őszétől – kezdetben kaotikus körülmények között – kiépülő új hatalom nemcsak az előző esztendőben vallott ideológiáktól, de részben a dualizmus eszmerendszerétől is elhatárolódott. Az 1918 végétől mindinkább balra tolódó kormányzattal, illetve az internacionalizmus jegyében tevékenykedő vörösuralommal szemben ellenforradalmiként határozta meg magát, és – különösen az 1919 szeptemberétől 1920 közepéig terjedő időszakban – radikális jobboldali politikát képviselt. A közszereplők többsége olyan, tartalmukban pontosan soha nem tisztázott, inkább csak a jelszavak szintjére jutó fogalmakat hangoztatott, mint a keresztény-nemzeti, a szegedi vagy a Szent István-i gondolat. Magyarország földarabolásának visszahatásaként ezekhez társult a minden idegent örömmel befogadó, a nemzetiségekkel állandóan türelmesen és megértően bánó Szent István-i magyar állam fikciója, valamint – legkisebb közös politikai többszörösként – a revízió minden politikai erő által hirdetett követelése. 

A Szent Korona minden hatalom forrása, a szuverenitás alanya.

A Szent Koronát viselő király egyfelől és a nemzet egyeteme másfelől együttesen alkotják a Szent Korona testét, a mai értelemben vett államot. Az állam és az állami élet minden tényezője közvetlen kapcsolatban van a Szent Koronával. Így az állam területe egyben a Szent Korona területe. A felségjogok nem királyi jogok többé, hanem a Szent Korona, vagyis az állam jogai, amelyeknek gyakorlása a koronázással ruháztatik a királyra. A törvényhozás – mint az állami szuverenitás legfőbb megnyilvánulása – a Korona egészének, az államnak joga. Gyakorlása – mint általában minden közhatalom gyakorlása – együttesen illeti meg a királyt és az országgyűlés képviselte nemzettagokat, állampolgárokat. A szentesítés joga szintén a koronázással száll át a királyra.

Így érthető, hogy koronázás nélkül nincsen törvényes király, és király nélkül csak átmeneti formája van az államéletnek. Így érthető az is, hogy a magyar király közjogi természetű felségjoga és az osztrák örökös tartományokra vonatkozó császári uralkodói jogok sohasem olvadhatnak össze, s a magyar állam – noha a Pragmatica Sanctio érvényben léte alatt mindig ugyanazt a főt illették Szent István koronájával, mint amely fő egyben az osztrák örökös tartományoknak is korlátlan jogú uralkodója volt – mindig megtartotta a maga különálló állami függetlenségét.  (Magyar Tájékoztató Zsebkönyv. Második kiadás, 1943)