A Szendrey Júlia-jelenség

Szend­rey Jú­liát so­kan gyű­löl­ték. Má­sok meg imád­ták. Bár­ki, aki em­le­get­te, va­la­mi­lyen erő­sebb ér­zel­mi vi­szo­nyu­lás­sal for­dult fe­lé, de sen­ki nem né­zett rá kö­zöm­bö­sen.

Nor­ma­te­rem­tő nor­ma­sér­tés

Ha van va­la­mi, ami­ben az összes is­me­rős és visszaem­lé­ke­ző megegye­zik, az ép­pen az, hogy Jú­liá­ban nem kü­lö­nös szép­sé­ge vagy cso­dás alak­ja, ha­nem nyom­ban érez­he­tő ki­su­gár­zá­sa és kü­lö­nös in­tel­lek­tu­sa fog­ta meg a kor­tár­sa­kat. Vagy ép­pen ta­szí­tot­ta el őket tő­le. Csa­pó Ma­ri, a ké­sőb­bi Va­chott Sán­dor­né, Jú­lia is­ko­la­tár­sa és irigy­ke­dő ve­tély­tár­sa pél­dául nyom­ban ráis­mert Szend­rey Jú­lia stí­lu­sá­ra és sze­mé­lyé­re csu­pán ab­ból, hogy Pe­tő­fi felol­va­sott ne­ki né­hány mon­da­tot az ak­kor még má­sok előtt tit­kolt ked­ve­sé­től ka­pott le­vél­ből.

Máig sincs ez más­képp. Va­la­hogy szin­te min­den­ki így volt és így van ez­zel a – plá­ne a sa­ját ko­rá­ban – iga­zán kü­lö­nös nő­vel. Ugyanis tény­leg kü­lö­nös volt. Me­rész volt. Ext­ra­va­gáns volt. Más volt. Ahogy Gyu­lai Pál ír­ta le el­ső be­nyo­má­sait Jú­liá­ról ba­rát­já­nak, Szász Ká­roly­nak 1850. jú­lius 14-én, ami­kor lá­to­ga­tást tett az ak­kor Ga­ra­y Já­no­sék­nál la­kó fia­tal­asszony­nál: „Be­szél­tünk min­den­ről, a köl­té­szet­ről, fér­jé­ről, Sand­ról, By­ron­ról, vi­tat­koz­tunk a nők­ről, fér­fiak­ról, ne­vet­tünk egy­más öt­le­tein, az­tán ér­ze­leg­tünk, hogy gú­nyo­lód­junk. Nem cso­dál­ko­zom, hogy Pe­tő­fi oly áb­rán­do­san s mond­hat­ni őrül­ten sze­rel­mes volt be­le. Kü­lö­nös nő volt s hogy fér­je nem ugyan reá vo­nat­ko­zó sza­vai­val él­jek, jó, szép, mint egy an­gyal, s el­més, mint az ör­dög. Sand Ge­org fé­le jel­lem, de hó­dí­tó alak­ban… De mindezek­ből ne gon­dold, hogy én ta­lán sze­rel­mes va­gyok…”

Ez a ko­rá­nak el­vá­rá­sai­tól és nor­mái­tól kü­lön­bö­ző nő ar­ra kész­te­tett min­den­kit, aki is­mer­te (vagy aki em­le­get­te), hogy ítél­kez­zék fö­löt­te – ér­zel­mi­leg és er­köl­csi­leg. Hogy megért­se. Hogy élet­tör­té­ne­té­nek egyes ese­mé­nyei­nél szí­vé­hez kap­va, fej­csó­vál­va szét­tár­ja a ke­zét. Hogy meg­véd­je. Hogy elítél­je. Hogy meg­ma­gya­ráz­za. Hogy kép­te­len le­gyen rá ma­gya­rá­za­tot ta­lál­ni. Hogy fel­ment­se. Hogy ne ment­se fel. Csak kö­zöm­bös­sé­get és hű­vös­sé­get nem ka­pott rö­vid éle­té­ben sen­ki­től.

Az iro­dal­mi-i­ro­da­lom­tör­té­ne­ti vizs­gá­ló­dá­sok nagy ré­sze több év­ti­ze­den át alap­ve­tően egy, a nor­má­tól el­té­rő nő alak­ját és ha­bi­tu­sát, vi­sel­ke­dé­sé­nek és élet­tör­té­ne­té­nek for­du­ló­pont­jain a nor­má­tól elütő meg­nyi­lat­ko­zá­sait és vá­lasz­tá­sait fe­dez­te fel és re­giszt­rál­ta, de va­ló­já­ban ele­mei­ben sok­szor kü­lön­bö­ző, mégis egy­sé­ge­sen al­kal­ma­zott, azaz re­gé­nye­sí­tett vagy – a 19. szá­zad kö­ze­pé­hez job­ban il­lő ki­fe­je­zés­sel – ro­má­no­sí­tott biog­rá­fiá­ját ír­ta meg egy sa­ját ko­rá­ban fur­csá­nak szá­mí­tó lány­nak-asszony­nak-nő­nek. Eköz­ben mindegy­re be­le­csúsz­tak a for­rá­sok és az azok nyo­mán megal­ko­tott, „ki­nek volt iga­za?” „elítél­he­tő-e?”, „fel­ment­he­tő-e?” tí­pu­sú ér­té­ke­lé­sek iga­zo­lá­sá­ba vagy ta­ga­dá­sá­ba. Még a ki­fe­je­zet­ten iro­da­lom­tör­té­ne­ti irá­nyult­sá­gú ku­ta­tá­sok is Szend­rey iro­dal­mi mun­kái­nak, le­ve­le­zé­sé­nek vagy nap­lói­nak esz­té­ti­kai meg­kö­ze­lí­té­se, ér­tel­me­zé­se és ér­té­ke­lé­se vagy a ma­gyar (nő)iro­da­lom fo­lya­ma­tá­ban va­ló el­he­lye­zé­se he­lyett sok­kal in­kább megosz­tó sze­mé­lyi­sé­gét és ko­rá­nak nor­máit sér­tő vi­sel­ke­dé­sét, szo­kat­lan, sőt nemegy­szer me­rész­nek ítélt egyé­ni vá­lasz­tá­sait vizs­gál­ták, de ezek az elem­zé­sek is rend­re mindezek mo­rá­lis ve­tü­le­té­nek ér­tel­me­zé­se fe­lé for­dul­tak. 

Az újabb tu­do­má­nyos meg­kö­ze­lí­té­sek­ben töb­ben ér­zé­kel­ték és nemegy­szer hang­sú­lyo­san és vissza­té­rően fel­ve­tet­ték már – mi­köz­ben ke­vés meg­győ­ző ma­gya­rá­za­tot ta­lál­nak rá –, hogy va­jon miért for­dul mind­máig a tu­do­má­nyos ér­té­ke­lé­sek több­sé­ge is ér­zel­mi-mo­rá­lis at­ti­tűd­del Szend­rey Jú­lia sze­mé­lyé­hez és mun­kás­sá­gá­hoz, de szim­bó­lum­má nö­vő alak­já­nak na­gyobb tör­té­ne­ti, iro­da­lom­szo­cio­ló­giai, men­ta­li­tás­tör­té­ne­ti kon­tex­tus­ban va­ló el­he­lye­zé­se még nem tör­tént meg, és az ilyen irá­nyult­sá­gú szisz­te­ma­ti­kus men­ta­li­tás- és kul­tú­ra­tu­do­má­nyi vizs­gá­la­tok­nak is na­gyon az ele­jén já­runk még.

Anél­kül, hogy ki­rí­vóbb nor­ma­sér­tést kö­vet­nénk el ma­gunk is, meg­koc­káz­tat­ha­tó az a ki­je­len­tés, hogy a Szend­re­y-­vizs­gá­la­tok szin­te ösz­tö­nö­sen lép­tek az ér­tel­me­zés­nek er­re az út­já­ra, hi­szen könnyen le­het­sé­ges, hogy Szend­rey Jú­lia mint tár­sa­da­lom- és men­ta­li­tá­stör­té­ne­ti je­len­ség sok­kal preg­nán­sabb és időt­ál­lóbb ér­tel­me­zé­se­ket kí­nál, mint­ha Szend­rey Jú­lia iro­dal­mi pro­duk­tu­mait szi­go­rú esz­té­ti­kai mér­cét hasz­nál­va vá­laszt­juk az iro­da­lom­ér­tel­me­zés tár­gyául. Szend­rey Jú­lia szé­p­í­rói te­vé­keny­sé­ge ugyanis ön­ma­gá­ban, esz­té­ti­kai ere­jé­vel nem fel­tét­le­nül, in­kább egyé­ni sor­sá­ban bírt meg­ha­tá­ro­zó fon­tos­ság­gal, va­la­mint még in­kább a ma­gyar nő­iro­da­lom rö­gös út­já­nak egyik ál­lo­má­sa­ként te­kint­he­tő je­len­tős lé­pés­nek. Hi­szen Szend­rey Jú­lia so­ka­kat ir­ri­tá­ló írói at­ti­tűd­je, nyílt­sá­ga, té­mái és lel­ki val­lo­má­sai már egy sze­xuá­lis és in­tel­lek­tuá­lis csáb- és vonz­erő­vel bí­ró, mo­dern nő­ideál ala­ku­lá­sát jelez­ték, vi­sel­ke­dés- és ma­ga­tar­tás­be­li lé­pé­sei, szel­le­mi és eg­zisz­ten­ciá­lis ön­ál­ló­su­lá­si pró­bál­ko­zá­sai ré­vén, me­lyek­kel az el­fo­ga­dott női sze­re­pek nor­máit fo­lya­ma­to­san meg­sér­tet­te, vi­szont – jog­gal – a mo­dern és ön­ál­ló, au­to­nóm nő­vé vá­lás nor­ma­te­rem­tő pél­dá­já­vá emel­ke­dett.

[sub_article=3878]

Nor­ma­sér­tő nő­ideál: az er­dő­di Geor­ge Sand

Jú­lia már kül­ső tes­ti je­gyei­ben is meg­le­he­tő­sen el­tért a kor nő­ideál­já­tól, hi­szen ki­fe­je­zet­ten vé­kony al­ka­tú lány volt, s egyik sze­mé­re – alig lát­ha­tóan, mégis iz­gal­ma­san – kan­csa­lí­tott, is­me­rő­seit pe­dig az­zal ösz­tö­nöz­te nem szű­nő plety­kál­ko­dás­ra, hogy fia­tal­asszony ko­rá­ban rö­vid­re vá­gat­ta a ha­ját, ott­hon szí­nes sa­la­vá­rit, azaz bő, a bo­ká­já­nál össze­fo­gott szok­nya­nad­rá­got vi­selt, fe­jén pi­ros fez­zel, sza­lon­já­ban a föld­re szórt tö­rö­kös pár­ná­kon kí­nál­ta hellyel fér­fi ven­dé­geit, és az ak­kor még csak fér­fi ven­dé­gek­nek kí­nált fe­ke­te­ká­vét ivott ma­ga is, mel­lé pe­dig nem az ak­ko­ri­ban nők­nek is en­ge­dé­lye­zett bru­nó­tot, ha­nem szi­var­kát szí­vott. 

Min­dent meg­tett te­hát, hogy el­ső lá­tás­ra is azt hir­des­se ma­gá­ról, hogy tet­tei­ben és szo­ká­sai­ban aka­rat­tal és lát­vá­nyo­san el kí­ván tér­ni a meg­szo­kot­tól és az el­várt­tól. Mint töb­ben meg­je­gyez­ték, Jú­lia nem szép­ség, de fel­tű­nő, ér­de­kes je­len­ség; ki­tű­né­si vá­gya vagy ahogy a kortársak em­le­get­ték: ext­ra­va­gan­ciá­ja azon­ban jó­val erő­tel­je­seb­ben volt ér­zé­kel­he­tő ha­bi­tu­sá­ban, gon­dol­ko­dá­sá­ban és szel­le­mi­sé­gé­ben, s mindez kiemel­te női vonz­ere­jét azok szá­má­ra, akik­nek volt sze­me a kü­lön­le­ges­re. (Egyéb­ként meg­le­he­tő­sen so­kan vol­tak ilye­nek: Lau­ka Gusz­táv, a jó ne­vű ko­lozs­vá­ri tör­té­nész-lap­szer­kesz­tő, Szi­lá­gyi Sán­dor vagy a Fia­tal Ma­gyaror­szág egyik fő ideo­ló­gu­sa, Sü­key Ká­roly, Ris­kó Ig­nác köl­tő, Papp Zsig­mond, Pe­tő­fi ba­rát­ja stb.) 

A sok­szor em­le­ge­tett min­ta, Geor­ge Sand író­nő pél­dá­ja azon­ban sok­kal in­kább a gon­dol­ko­dá­sá­ra ha­tott és ala­kí­tot­ta Jú­lia – két­ség­te­le­nül megosz­tó – sze­mé­lyi­sé­gét. Az az ér­ték­rend, ame­lyet már egé­szen fia­tal lány­ként is val­lott, és amely sze­rint meg­hoz­ta dön­té­seit, el­len­tét­ben állt a pol­gá­ri asszony szá­má­ra a kor­ban kö­te­le­ző ér­vé­nyű­nek tar­tott női szerep el­vá­rá­sai­val, és – so­kak sze­mé­ben – meg is csú­fol­ta azo­kat. 

Az, hogy egy lány a szí­ve vá­lasz­tott­já­hoz sze­ret­ne hoz­zá­men­ni, nyil­ván nem szá­mí­tott egye­di do­log­nak ak­ko­ri­ban sem, de harc­ba száll­ni ér­te ke­ve­sen mer­tek. Jú­lia leg­bi­zal­ma­sabb ba­rát­nő­je, Flechl Té­rey Ma­ri pél­dául kín­lód­va és po­ko­li bel­ső fáj­da­lom­mal fo­gad­ta el, hogy szü­lei el­til­tot­ták Áb­rá­nyi Kor­nél­tól. Vesz­tes csa­tá­ját sze­rel­méért mindössze há­zi szó­csa­ták­ban és be­le­tö­rő­dő sér­tett­sé­gé­nek hang­sú­lyo­zá­sá­val tud­ta meg­vív­ni: „Igen Jú­lia igy ál­lok Anyám erá­nyá­ba, ha rá te­kin­tek, keb­lem meg­sza­kad­ni gon­do­lom, mert ő min­dent el­ra­bol tő­lem mi nékem ked­ves. […] Ô hi­deg erán­tam ’s zsar­nok min­den­be, én ke­rü­löm, szól­ni egy­más­sal nem szok­tunk; oh ezért vé­ghe­tet­len bün­te­tést vár­ha­tok Is­ten­től, de én nem te­he­tek más­kép. […] Kor­nél hon van pár órá­nyi­ra tő­lem, nem me­rem lát­ni ki­ván­ni, úgy-e Jú­lia, ez gyá­va­ság! oh az, szin­te ma­gam is meg­ve­tem ma­gam ér­te. […] Ő tsak úgy lép­het­ne be há­zunk­hoz, ha ke­zem kér­né meg szü­lőim­től, ’s ezt nem te­he­ti, mert nints mi­re…” 

Az, hogy egy nő ko­moly ér­zel­mi-ér­tel­mi-min­den­na­pi gya­kor­la­ti har­cok fel­vál­la­lá­sá­val és ki­tar­tó meg­ví­vá­sá­val egy egé­szen más­fé­le ér­ték­rend sze­rint sa­ját ma­ga vá­lassza meg a fér­jét, ek­ko­ri­ban még tel­jes­ség­gel ér­tel­mez­he­tet­len­nek tűnt. De vall­juk meg, a má­ból vissza­te­kint­ve is fur­csa, ki­rí­vóan egye­di eset­nek és vá­lasz­tás­nak szá­mít. Jú­lia azon­ban – még ha egy­éves tü­rel­met­len vá­ra­ko­zás után is – aka­ra­tát és vá­lasz­tá­sát si­ke­re­sen el­fo­gad­tat­ta az őt imá­dó édes­apá­val, és ügyes nyo­más­gya­kor­lás­sal mindin­kább vissza­for­dít­ha­tat­lan fo­lya­mat­ként és az egyet­len be­tel­je­se­dő vá­lasz­tás­ként je­le­ní­tet­te meg leen­dő fér­je sze­mé­ben is.

Két­ség­te­len, hogy an­da­lí­tó, sze­rel­mes ro­mánc is ír­ha­tó Szend­rey Jú­lia és Pe­tő­fi Sán­dor sze­rel­mé­ről, de a ta­lál­ko­zá­suk til­tá­sá­nak egy-más­fél éve alatt a kap­cso­lat meg­tar­tá­sa, a vá­rat­la­nul adó­dó ne­héz­sé­gek és ki­sik­lá­sok – pl. Pe­tő­fi és Priel­le Kor­né­lia kap­cso­la­tá­nak, sőt el­jegy­zé­sé­nek vagy Jú­lia más fér­fiak­kal va­ló erő­tel­jes flör­tö­lé­sé­nek hí­re-ál­hí­re – és azok tisz­tá­zá­sa, el­há­rí­tá­sa, a bi­za­lom új­raépí­té­se legalább annyi­ra Jú­lia ere­jét, el­kö­te­le­zett­sé­gét, le­mon­dá­sát, ál­do­zat­vál­la­lá­sát is kí­ván­ta, mint Pe­tő­fiét, s ez­zel Jú­lia a férj­ki­vá­lasz­tás nor­ma­sér­tő alap­hely­ze­té­ből egy fo­lya­ma­tos és ál­lan­dó­sul­ni kez­dő nor­ma­sér­tés­be ke­rült. A kor­szak férj­hez men­ni kí­vá­nó lá­nyai ugyanis a kiala­ku­ló pár­kap­cso­la­tok­ban, va­la­mint csa­lád­juk kö­ré­ben alap­ve­tően a passzív és el­fo­ga­dó sze­re­pet kap­ták és ját­szot­ták, nem pe­dig az ak­tív kap­cso­lat­ala­kí­tó, kez­de­mé­nye­ző, sőt a kap­cso­la­tot di­na­mi­zál­ni vagy meg­men­te­ni is ké­pes, egyen­ran­gú és sa­ját aka­ra­tú, tény­le­ges part­ne­ri sze­re­pet, mint ahogy azt Jú­lia tet­te. Eb­ben az egyen­ran­gú­sá­got fel­té­te­le­ző és el­vá­ró, lá­za­dá­sok­ban és csa­ták­ban el­nyert pár­kap­cso­lat­ban ráadá­sul a sa­ját (női) egyé­ni­ség meg­ta­lá­lá­sá­nak és meg­tar­tá­sá­nak igé­nye és au­to­nó­miá­ja is – be­val­lot­tan – legalább olyan alap­ve­tő cél­nak szá­mí­tott, mint a sze­re­tett fér­fi meg­szer­zé­se.

Imá­zse­rő­sí­tő Pe­tő­fi-sze­re­lem

A kor szo­ká­sai­nak ha­tá­rait fe­sze­ge­tő Szend­rey Jú­lia ext­ra­va­gan­ciá­ja – vi­tat­ha­tat­la­nul – a Pe­tő­fi­vel va­ló há­zas­ság­gal nyíl­ha­tott és tel­je­sed­he­tett ki. Jú­lia ugyanis nem­csak a sa­ját szo­ká­sait és sze­mé­lyi­sé­gét hoz­ta a kap­cso­lat­ba (és ott meg is tart­hat­ta!), ha­nem igye­ke­zett ha­mar meg­ta­lál­ni a he­lyét Pe­tő­fi imá­zsé­pí­tésé­ben is. A for­rá­sok alap­ján nem lát­szik nyo­ma an­nak, hogy Jú­liát kü­lö­nö­seb­ben fruszt­rál­ta vol­na, hogy a hír­ne­ves köl­tő éle­té­ben, kap­cso­lat­rend­sze­ré­ben mi­ként ta­lál­ja meg a he­lyét vagy esz­méi, mun­kái kép­vi­se­le­té­be ho­gyan is ta­lál be­le. Ösz­tö­nö­sen ott­ho­no­san moz­gott ben­ne, s lát­ha­tóan él­vez­te az is­mert em­bert megil­le­tő köz­fi­gyel­met és – a ko­ra­be­li ce­le­bé­let – elő­nyeit. Ex­cent­ri­kus lé­nye és vi­sel­ke­dé­se nem­csak re­me­kül összeil­lett Pe­tő­fi ha­bi­tu­sá­val, de ko­moly fel­haj­tó­ere­je is volt. 

A Pe­tő­fi ál­tal meg­te­rem­tett nem­zet köl­tő­je kép a köl­tő ked­ve­sé­nek sze­mé­lyé­vel, te­vé­keny­sé­gé­vel és ak­ti­vi­tá­sai­val to­vább szí­ne­se­dett. Pe­tő­fi mind töb­bek szá­má­ra vált is­mert­té – ami per­sze Jú­lia is­mert­sé­gét is mind szé­le­sebb kö­rű­vé tet­te –, s ez elő­nyö­sen ha­tott a Pe­tő­fi-kiadá­sok eladá­si sta­tisz­ti­kái­ra, ez­zel pe­dig a Pe­tő­fi csa­lád anya­gi helyzete is biz­ton­sá­gabb lett. Pe­tő­fi az el­sők kö­zött volt, aki­nek si­ke­rült meg­él­he­té­sét és eg­zisz­ten­ciá­ját már csakis az iro­dal­mi te­vé­keny­sé­gé­ből és mun­kás­sá­gá­ból meg­te­rem­te­nie, és ő volt az is, aki nagy bá­tor­ság­gal hasz­nál­ta fel az ön­mar­ke­ting leg­me­ré­szebb és a kor­ban még tel­je­sen is­me­ret­len esz­kö­zeit.

A nor­ma­sér­tő és vi­ha­ro­kat kel­tő sze­re­lem, majd a há­zas­ság­kö­tés után – mely­ről Jú­lia ap­ja és Pe­tő­fi ba­rá­tai kö­zül is töb­ben hiá­nyoz­tak (Tom­pa Mi­hály nem jött el össze­ve­szé­sük miatt; Jó­kai, Várady An­tal és Pálf­fy Al­bert let­tek vol­na a ta­núik, de ők sem ér­kez­tek meg) – az új há­zas­pár már a kol­tói mé­zes­he­tek ide­jén újabb bot­ránnyal fe­nye­ge­tő és a ko­ra­be­li ol­va­só­kat jócs­kán meg­le­pő, ám re­mek rek­lám- és mar­ke­ting­öt­let­nek bi­zo­nyu­ló bom­bát do­bott a köz­vé­le­mény elé: rész­le­te­ket pub­li­kál­tak Jú­lia nász­úton ké­szült nap­ló­jegy­ze­tei­ből.

Pe­tő­fi Ju­lis­ka-sze­rel­mé­ről ma már per­sze so­kat tu­dunk. Min­t a­hogy Jú­lia Sán­dor-sze­rel­mé­ről is. Ta­lán túl so­kat is. Pe­tő­fi ver­sei­ből, útiraj­zai­ból, va­la­mint Jú­lia nap­lói­ból, fel­jegy­zé­sei­ből, le­ve­lei­ből pon­to­san ki­raj­zo­ló­dik sze­rel­mük jó­for­mán min­den rez­dü­lé­se. De már a kortársak is igen tá­jé­ko­zot­tak vol­tak a Pe­tő­fi há­zas­pár ro­mán­ba il­lő, zi­va­ta­ros me­sé­jé­ben. Er­ről – ak­ko­ri­ban egé­szen ki­rí­vó mó­don, az átélt és né­ha túl­ten­gő ér­zel­mek és fér­fiúi büsz­ke­ség mel­lett, jó­faj­ta rek­lám­fo­gás­ként – legin­kább nem a ko­ra­be­li saj­tó és mé­dia, ha­nem ma­ga Pe­tő­fi gon­dos­ko­dott, ami­kor há­zas­ság­kö­té­sük után azon­nal a nyil­vá­nos­ság elé tár­ta az ad­dig csak a ver­sei­ből is­mert lány nap­ló­já­nak rész­le­teit, s ez­zel sa­ját ma­gánéle­tük, sze­rel­mük leg­fél­tet­tebb kin­cseit, tit­kait is meg­vil­lan­tot­ták a nagy­kö­zön­ség előtt. Bár a ko­ra­be­li, hí­rek­re és in­ti­mi­tá­sok­ra éhes nagy­kö­zön­ség amúgy is ár­gus sze­mek­kel fi­gyel­te a kor „te­le­re­gé­nye­ként” zaj­ló ese­mé­nye­ket, az ilyen­faj­ta, ad­dig tel­je­sen is­me­ret­len, mély ma­gán­éle­ti ki­tá­rul­ko­zást és a leg­ben­sőbb tit­kok nyil­vá­nos­ság­ra ke­rü­lé­sét – me­lyek még a pár­kap­cso­la­ti visszás­sá­gok ki­te­re­ge­té­sé­től sem vol­tak men­te­sek – meg­hök­ke­nés­sel, ér­tet­len­ség­gel, so­kan fel­há­bo­ro­dás­sal, de min­den­kép­pen fel­kor­bá­csolt ér­dek­lő­dés­sel fo­gad­ták.

Több­fé­le fel­té­te­le­zés szü­le­tett, hogy ki­nek az öt­le­te le­he­tett a nap­ló­rész­le­tek nyil­vá­nos­ság­ra ho­zá­sa, de az 1930-as kiadá­sáig lap­pan­gó Jú­lia-nap­lók elő­ke­rü­lé­se után már egyér­tel­műen tud­juk, hogy Pe­tő­fi vé­gig­ja­ví­tot­ta és -kor­rek­tú­ráz­ta a nyom­dá­ba adott ré­sze­ket, s az is gya­nít­ha­tó, hogy – plá­ne egy nő ré­szé­ről – e na­gyon dur­ván az ed­di­gi iro­dal­mi nor­má­kat sér­tő gesz­tus, azaz az in­tim té­ma­vá­lasz­tás és an­nak köz­té­má­vá eme­lé­se nem tör­tén­he­tett vol­na meg Jú­lia aka­ra­ta nél­kül. Az új­sze­rű, az iro­da­lom és a ma­gán­nap­ló ha­tá­rát el­mo­só hír­adá­sok pe­dig – még ha sok­szor za­jos fel­há­bo­ro­dást is okoz­tak – óriá­si ér­dek­lő­dést kel­tet­tek, és to­vább erő­sí­tet­ték a Pe­tő­fi­-i­mázst, amely­be szer­ve­sen beil­lesz­ked­ve, de ön­ma­ga jo­gán is egy­re erő­tel­je­seb­ben meg­je­lent már a nem­zet köl­tő­jé­nek fe­le­sé­ge is.

[sub_article=3880]

Jú­liá­nak – a for­rá­sok és a visszaem­lé­ke­zők sze­rint – a pár­kap­cso­lat­ban meg­ha­tá­ro­zó ere­jű volt a vé­le­mé­nye, me­lyet nemegy­szer a nyil­vá­nos­ság előtt is ki­fej­tett, s fér­je sze­mé­lyes kap­cso­lat­rend­sze­ré­nek vagy el­vi prob­lé­mái­nak, esz­me­rend­sze­ré­nek (pél­dául Pe­tő­fi Jó­kai­hoz vagy Va­chot­thoz va­ló vi­szo­nya, az 1848-as már­ciu­si for­ra­da­lom el­vei) be­fo­lyá­so­lá­sa, ala­kí­tá­sa sem volt ide­gen tő­le. Ez a ha­tás azon­ban na­gyon kü­lön­bö­zött at­tól, amit a hí­re­sen erős ke­zű gazdasszo­nyok gya­ko­rol­tak csa­lád­juk­ban vagy fér­jük fö­lött a há­zi tűz­hely mel­lett, és amely rend­sze­rint a há­zas­sá­gon be­lü­li ha­tal­mi po­zí­ciók meg­szer­zé­séért folyt. Jú­lia ugyanis nem a pár­kap­cso­la­ti stá­tu­szért ví­vott harc­ban, ha­nem in­tel­lek­tuá­lis, vé­le­mény­for­má­ló, sőt -ala­kí­tó ere­jé­vel, a mű­vész­em­bert és a csa­lád­fenn­tar­tót ins­pi­rá­ló és di­na­mi­zá­ló va­rá­zsá­val, ener­giá­já­val vív­ta ki egyen­ran­gú sze­re­pét a Pe­tő­fi­vel va­ló pár­kap­cso­lat­ban. Így pél­dául Ady End­re na­gyon bán­tó és dur­va sza­vait, ame­lyek­kel ér­tel­mez­te ket­te­jük kap­cso­la­tát, és bi­zo­nyí­ta­ni igye­ke­zett Jú­lia ör­dö­gi lé­nyé­nek be­fo­lyá­so­ló ere­jét Pe­tő­fi fe­lett, bi­zo­nyos né­ző­pont­ból – ha ne­héz is, de – a leg­na­gyobb elis­me­rés­ként is le­het ol­vas­ni, hi­szen mo­dern, a pár­kap­cso­lat­ban meg­ha­tá­ro­zó part­ner­ként je­le­ní­ti meg Pe­tő­fi sze­rel­mét és fe­le­sé­gét.

Ady vit­rio­los ér­tel­me­zé­sé­nek pél­dá­ja szin­te fel­kí­nál­ja, hogy ál­ta­la megérez­zük azt az in­du­la­tot, azt az ér­zel­mi töl­te­tű vé­le­mény­for­má­lást, amely a po­zi­tív vagy ne­ga­tív in­dít­ta­tá­sú Jú­lia-ér­tel­me­zé­se­ket ala­kí­tot­ta. Jú­lia nor­mák­ba üt­kö­ző alak­ja, stá­tu­sza, hely­ze­te, kü­lö­nö­sen amint Pe­tő­fi­vel kap­cso­lat­ba ke­rült – akár egy priz­ma – ma­gá­ba gyűj­tött és ka­na­li­zált sok-sok más, a kort iz­ga­tó és nyug­ta­la­ní­tó prob­lé­mát és ér­zü­le­ti ele­met. Emel­lett Jú­liá­nak a Pe­tő­fi­vel va­ló na­gyon szo­ros esz­mei és ma­gán­éle­ti össze­fo­nó­dá­sa s sze­mé­lyé­nek a köz­vé­le­mény sze­mé­ben a Pe­tő­fi-tük­rön ke­resz­tül tör­té­nő stá­tusz­be­so­ro­lá­sa egy idő­re óriá­si­ra nö­vel­te a nem­ze­ti köl­tő nem ke­vés­bé láng­lel­kű fe­le­sé­gé­nek ki­tün­te­tett sze­re­pét és imá­zsát is, a nem­zet köl­tő­jé­nek és a nem­zet füg­get­len­sé­gé­nek el­vesz­té­sé­vel azon­ban a sza­bad­ság­harc ku­dar­ca fö­löt­ti bá­nat, ha­rag, te­he­tet­len­ség könnyen ta­lált bűn­ba­kot a nem­zet öz­ve­gyé­ben.

[sub_article=3879]

Jú­liá­nak a for­ra­dal­mi na­pok­ban leírt, majd a har­cok alat­ti nap­ló­be­jegy­zé­sei­ből is­mer­jük a ha­gyo­má­nyos és az ab­ból fo­lya­ma­to­san ki­tör­ni aka­ró női sze­rep­kör kö­zöt­ti őr­lő­dé­sét. A férj­nek a csa­lá­di ott­hon­ban tar­tá­sa vagy a ha­záért ví­vott csa­tá­ba kül­dé­se köz­ti vá­lasz­tás di­lem­má­já­nak nő­ként és fe­le­ség­ként va­ló ar­ti­ku­lá­lá­sa már ön­ma­gá­ban is egé­szen szo­kat­lan volt egy ko­ra­be­li nő­től, de 1849 ta­va­szán Jú­lia vé­gül a ha­gyo­má­nyos asszony­sze­rep­ből va­ló ki­lé­pés nyílt dek­la­rá­ció­ját is meg­tet­te egy nyil­vá­nos szó­za­tá­ban, me­lyet „ha­zá­ja höl­gyei­hez” in­té­zett. 1848 ok­tó­be­ré­ben még ezt ír­ta nap­ló­já­ba: „Oh te kap­cza-­kö­tő, fő­ző­ka­na­lat for­ga­tó te­rem­té­se az isten­nek: asszony, hogy ér­zed most ma­ga­dat? ér­zed ugy­-e ma­gasz­tos hi­va­tá­so­dat? lel­ked az önér­zet el­ra­ga­dó szár­nyain rö­pül egye­ne­sen a di­cső­ség he­te­dik egé­be? Bi­zony van is rá okunk. Milly di­cső hi­va­tás is ez! most, mi­dőn fér­jünk, ked­ve­sünk fegy­vert ra­gad­va ro­han a hon meg­men­té­sé­re vé­res har­czot küz­de­ni, most mi­dőn min­den pil­la­nat ha­lált hoz­hat éle­tünk leg­drá­gább kin­csé­re, mit csi­ná­lunk, mit csi­nál­ha­tunk mi? […] Mit csi­ná­lok én ad­dig, míg Sán­do­rom oda van? én, ki előtt az élet sem­mi­té­rő utá­la­tos te­her vol­na Sán­do­rom nél­kül? én, ki ő mel­let­te el­fe­led­ke­zem ég­ről, föld­ről; én, ki nem is­me­rek bol­dog­sá­got az ő bír­ha­tá­sán kí­vül; én, ki a po­kol­ba el­men­nék éret­te, mi­re ju­tot­tam én most, mi­dőn ke­nyér­tö­rés­re ke­rült a do­log? mi­vel mu­ta­tom én még olly ki­vá­ló­nak kép­zelt sze­rel­me­met? Oh hogy el nem süllyeszt a szé­gyen! nem va­gyok ké­pes egyéb­re, nem en­ged­nek a kö­rül­mé­nyek sze­rel­me­mért töb­bet ten­ni, mint szé­pen it­thonn ül­ni, köt­ni és főz­ni, fol­toz­ni és rán­tá­so­kat ke­ver­ni!

1849. áp­ri­lis 8-án a Deb­re­cen­ben ki­nyom­ta­tott hi­va­ta­los köz­löny­ben Pe­tő­fi­né aláírás­sal vi­szont már nyílt test­vé­ri szó­za­tot in­té­zett Ma­gyaror­szág höl­gyei­hez, amely­ben ellentmondást nem tűrve szab­ta meg a harc­ban ál­ló fér­fiak fe­le­sé­gei­nek felada­tát: „Ha­zám höl­gyei! Test­vé­reim! Rö­vid idő múl­va vagy egy sza­bad ha­za boldog gyer­me­kei, vagy egy meg­gyil­kolt hon sze­ren­csét­len ár­vái le­szünk […] Mi nők is, kik ha nem is har­czol­ha­tunk a csa­ta­té­ren, an­nál töb­bet te­he­tünk sa­ját kö­rünk­ben…” Azt aján­lot­ta, hogy ak­kor le­gyen öle­lé­sük „gyö­nyör­tel­je­sebb”, sze­rel­mük „üd­vö­zí­tőbb”, ha a fér­jük job­ban sze­re­ti a ha­zá­ját ná­luk és a csa­lá­di élet örö­mei­nél: „Ha se­gí­tet­ted ki­vív­ni a ha­za sza­bad­sá­gát, ak­kor jöjj epe­dő szí­vem­re, jöjj forró kar­jaim­ba…”

Bár Pe­tő­fi és Jú­lia a tör­té­nel­mi sod­rás­ban vé­gül alig két évet él­tek együtt, a for­ra­da­lom és a sza­bad­ság­harc ide­jén Pe­tő­fi mel­lett Jú­lia is a for­ra­da­lom szim­bó­lu­má­vá vált, hi­szen nem­csak iga­zi tá­mo­ga­tó­ja és har­cos­tár­sa volt fér­jé­nek, ha­nem a ha­za­sze­re­tet élő (női) lel­ki­is­me­re­te is. Te­le­ki Blan­ka – Pe­tő­fi­né pél­dá­já­ra hi­vat­koz­va – ezt ír­ta: „min­den nő, ki­nek test­vé­re, ked­ve­se, fér­je van […] nyújt­sa oda el­szánt­ság­gal ked­velt­jé­nek a kar­dot, s éb­ressze ben­ne azon erős hi­tet, hogy nem gyá­mol­ta­lan höl­gyet hagy honn, ha­nem erős lel­kű nőt, kit a vész órá­ja ké­szen ta­lál.” Bár vall­juk meg, Te­le­ki Blan­kán kí­vül nem tud­juk, hogy Jú­lia fel­hí­vá­sá­nak mi­lyen ere­je és gya­kor­la­ti ered­mé­nye volt, de a nem­ze­ti köl­tő ha­zá­jáért lel­ke­sü­lő fe­le­sé­gé­nek imá­zsát min­den­kép­pen erő­sí­tet­te. Kü­lö­nö­sen, hogy mindez Jú­lia ese­té­ben már egy iga­zi, ha­gyo­má­nyos női sze­rep­ben, a köz­em­be­rek szá­má­ra is na­gyon átél­he­tő anya­sze­rep­kör­ben tör­tént. Pe­tő­fi Zol­tánt ugyanis már a ko­ra­be­li köz­vé­le­mény is a for­ra­da­lom szim­bo­li­kus gyü­möl­csé­nek tar­tot­ta, hi­szen bár­ki ki­szá­mít­hat­ta, hogy Zol­tán 1848. már­cius 15-én fo­gan­ha­tott. S az, hogy Jú­lia nem­csak fe­le­ség­ként, ha­nem anya­ként is előbb­re he­lyez­te fér­je ha­za­fias felada­tát, ha pél­dá­ját nem is fel­tét­le­nül fo­gad­tat­ta el, és ta­lán kö­ve­tés­re sem biz­to­san csá­bí­tot­ta asszony­tár­sait, de – még ha né­mi­leg meg­hök­ken­tő – meg­be­csü­lést és tisz­te­let­tel­jes elis­me­rést ak­kor is bi­zo­nyo­san szer­zett fér­jé­nek és ne­ki.

A csak rö­vi­den föl­vá­zolt pél­da is sej­te­ti ta­lán, ho­gyan for­má­ló­dott és gyö­ke­re­sed­he­tett meg – a ko­ra­be­li ce­le­bé­let kül­ső­sé­gei mel­lett és an­nál jó­val mé­lyebb­re ka­pasz­ko­dóan – a Pe­tő­fi há­zas­pár im­már nem­ze­ti szim­bó­lum­má nö­vő ké­pe. In­nen már csak egyet­len lé­pés hiány­zott ah­hoz, hogy Pe­tő­fi az el­ve­szett sza­bad­ság, az el­ve­szett nem­ze­ti füg­get­len­ség, az el­ve­szett ön­ál­ló­ság so­ha nem fény­te­le­ne­dő, egyér­tel­mű szim­bó­lu­ma le­gyen: s ez – saj­nos – a több ver­sé­ben is vi­zio­nált jós­la­tá­nak be­tel­je­sü­lé­se, azaz a köl­tő­nek a sza­bad­ság­harc utol­só vesz­tes csa­tá­já­ban va­ló elesé­se-el­tű­né­se lett.

Az el­do­bott öz­ve­gyi fá­tyol

A nem­ze­ti trau­ma fö­löt­ti sokk egy­részt rend­kí­vül megerő­sí­tet­te Pe­tő­fi szim­bo­li­kus ere­jét, hi­szen a go­moly­gó ér­zé­se­ket és in­du­la­to­kat jó­val könnyebb volt egy reá­lis és meg­ha­tá­roz­ha­tó (mél­tó) alak­hoz köt­ve átél­ni és meg­fo­gal­maz­ni, más­részt eb­ből a szim­bo­li­kus erő­ből nem ke­vés Jú­liá­ra, „a nem­zet öz­ve­gyé­re” te­vő­dött és szár­ma­zott át. Pe­tő­fi, „a nem­zet köl­tő­je”, majd Pe­tő­fi, „a nem­zet ha­lott­ja”, aki éle­tét ad­ta ha­zá­já­ért, és Pe­tő­fi­né, „a nem­zet asszo­nya” ké­pes volt na­gyon sok­fé­le és a ko­ra­be­li köz­ér­zü­le­tet le­fe­dő ér­zel­met ma­gá­ba ol­vasz­ta­ni: a ku­dar­cot, a re­ményt, a ha­za­sze­re­te­tet, az ál­do­zat­vál­la­lást, a le­mon­dást, a fel nem adást – és így to­vább. Jú­lia ezt vesz­tet­te el ak­kor, ami­kor a gyász­év le­tel­te előtt írás­ban tett nyi­lat­ko­za­tot ar­ról, hogy – annyi tit­kon re­mény­ke­dő­vel el­len­tét­ben – Pe­tő­fit ha­lott­nak hi­szi, és ke­zét egy má­sik fér­fi­nak nyújt­ja.

Ez a gesz­tus azon­ban már nem csu­pán a kor vi­sel­ke­dé­si nor­mái­nak és szo­ká­sai­nak dur­va meg­sér­té­sét je­len­tet­te, de a rá és Pe­tő­fi­re, sőt a ha­zá­ra ve­tü­lő és ve­tí­tett, ket­te­jük­ben meg­tes­te­sü­lő és összeg­ző­dő ér­zel­mek, in­du­la­tok és esz­mék meg­csú­fo­lá­sá­nak, eláru­lá­sá­nak és láb­bal tip­rá­sá­nak érez­het­te ki­vé­tel nél­kül min­den­ki. Mint ahogy an­nak is érez­ték. És er­köl­csi íté­le­tet hoz­tak fe­let­te – mind a mai na­pig. Ahogy Gyu­lai Pál ír­ta Szász Ká­roly­nak mindössze két hó­nap­pal a ko­ráb­ban idé­zett lel­ken­de­ző le­ve­le után, 1850. szep­tem­ber 14-én, ami­kor tu­do­má­sá­ra ju­tott Jú­lia má­so­dik há­zas­sá­gá­nak hí­re: „Ah asszo­nyok! Tépd el le­ve­le­met, mely­ben Pe­tő­fi­né­ről ír­tam. Mind ha­zug­ság az, s én szé­gyel­lem a gon­do­la­tot, az ér­zést, mely ez asszony vé­del­mé­re és be­csü­lé­sé­re tá­madt lel­kem­ben. Hall­hat­tad utol­só ka­land­ját, vagyis nem utol­só, ha­nem legújabb ka­land­ját. […] Au­gust ele­jén be­me­gyek Pest­re s igé­re­tem sze­rént meg aka­rom lá­to­gat­ni. El­me­gyek Ga­ra­i­ék­hoz, gon­dol­va, hogy ott ta­lá­lom. Ga­ra­i­ék für­dő­re men­tek s az ott­hon ma­radt szo­ba­lány ér­te­sít, hogy Pe­tő­fi­né a Hor­váth Ár­pád szál­lá­sán la­kik. Én azt hit­tem, hogy Hor­váth, mint­hogy né­ki két szál­lá­sa van, egyik a Sváb­he­gyen, má­sik Pes­ten, ta­lán egyi­ket Pe­tő­fi­né­nek en­ged­te át. Az aj­tót zár­va ta­lá­lom, ko­pog­ta­tok. Hor­váth Ár­pád ki­nyit­ja, s alig is­mer meg. »Én Pe­tő­fi­nét kí­vá­nom meg­lá­to­gat­ni« szó­lok. »Áh ön az, mind­járt meg­je­len­tem: el­fo­gad­hat­ja-e.« Leülök és vá­rok. A szom­széd­aj­tó meg­nyí­lik s én Pe­tő­fi­né előtt ál­lok, ki nem a leg­szí­ve­seb­ben fo­gad. Ne­hány kö­zö­nyös szót vál­tok. Egy­szer csak hir­te­len kér­di Pe­tő­fi­né: mió­ta va­gyok Pes­ten. »Ma dél­ben ér­kez­tem.« Nem hal­lot­tam sem­mit? »Még ba­rá­taim­mal sem ta­lál­koz­tam.« Ön te­hát sem­mit sem tud. »Nem.« Én teg­nap óta Hor­váth ne­je va­gyok s ön az el­ső ven­dé­gem. »Saj­ná­lom, hogy én va­gyok az el­ső ven­dég, a nem boldog em­ber, mint ami­lyen én is va­gyok, rossz ómen.« Alig tud­tam ha­ra­go­mat és meg­ve­té­se­met fé­kez­ni. Sok min­den­ről be­szél­tünk s né­mi cél­zá­sok nem ma­rad­tak el. Hor­váth Ár­pád ki­megy, ket­ten ma­rad­tunk. Ek­kor men­te­ni kezd­te előt­tem ma­gát, köl­tői phra­si­sok­kal és so­phis­mák­kal, me­lye­ket Sand re­gé­nyei­ből ta­nult s me­lyek csak a ma­gá­ra va­ló al­kal­ma­zás ál­tal let­tek azok, mik­nek ci­me­zém. Utá­la­tos volt e nő és is­ten­ká­rom­lás sima be­szé­de. A pam­lag fö­lött há­rom kép füg­gött, a Kos­su­thé, Be­mé és Pe­tő­fié. Én a Pe­tő­fi ké­pé­re né­zek, az­tán reá. Le­sü­ti sze­mét, az­tán mély gyű­lö­let­tel néz reám. Én mo­so­lyog­va, a na­pi ese­mé­nyek­ről be­szé­lek. Fér­je be­lép, né­hány szót szó­lok még és el­bu­csu­zom. […] Gya­lá­za­tos nő! Liech­ten­stein­hoz ezelőtt egy hó­nap­pal csak azért ment el, hogy be­mu­tas­sa ma­gát s itt is ürü­gyül fér­jét hasz­nál­ta föl, ki­hez ki akar men­ni kül­föld­re s nem kap­hat út­le­ve­let. Éj­jel is meg­lá­to­gat­ta a hű nő a ha­tal­mas tá­bor­no­kot, csak­hogy út­le­ve­let kap­jon sze­re­tett fér­jé­hez. Sze­gény Pe­tő­fi nyug­hatsz-e sí­rod­ban? Ah mi­nek ne­vez­néd most?”

Jú­lia a kor köz­vé­le­ke­dé­se sze­rint a leg­dur­vább nor­ma­sér­tést kö­vet­te el, amit – mint nő, mint em­ber és mint ha­za­fi – el­kö­vet­he­tett, ami­kor még a gyász­év vé­gét sem vár­va meg 1850 jú­liu­sá­ban férj­hez ment, ám év­ti­ze­de­ken át ke­vés szó esett ar­ról, hogy Jú­lia lé­pé­sét ek­kor va­ló­já­ban – mond­hat­ni tő­le szo­kat­lan mó­don – ép­pen a ha­gyo­má­nyos női sze­rep­le­he­tő­sé­gek reá­lis fel­mé­ré­se és az azokból va­ló vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­gek egyi­ké­nek el­fo­ga­dá­sa in­do­kol­ta. Férj és va­gyon nél­kül, kis­gye­rek­kel, a nem­ze­ti el­lenál­lás, lá­zí­tás és füg­get­len­ség szim­bó­lu­má­nak élő fe­le­sé­ge­ként az au­to­nóm és eg­zisz­ten­ciá­lis ön­ál­ló­ság el­nye­ré­se egy nő szá­má­ra ak­ko­ri­ban – a meg­tor­lás idő­sza­ká­ban pe­dig még in­kább – mi­ni­mum két­sé­ges, ha nem le­he­tet­len lett vol­na.

Nor­ma­tar­tó há­zas­ság – nor­ma­sér­tő vég­gel

Má­so­dik há­zas­sá­gá­ba Jú­lia, a kü­lö­nös nő a há­zas­ság nor­ma­tar­tó női sze­re­pei­nek kö­ve­té­sé­vel ér­ke­zett: jó fe­le­ség­ként és jó anya­ként gye­re­kek so­rát szül­te fér­jé­nek. Az évek mú­lá­sá­val azon­ban mindin­kább meg­mu­tat­ko­zott, mennyi­re kü­lön­bö­ző vi­lág­ban és el­té­rő ér­ték­rend­del, cé­lok­kal és el­vá­rás­sal él­nek egy­más mel­lett. Hor­vát hiá­ba volt a pes­ti egye­tem tör­té­nész-, ok­le­vél- és cí­mer­tanp­ro­fesszo­ra, a fe­le­sé­gé­vel va­ló kö­zös gon­dol­ko­dás­ra, a ben­ső­sé­ges csa­lá­di élet­re nemigen ta­lál­ni uta­lást. Anél­kül, hogy beáll­nánk a Jú­liáék há­ló­szo­ba­tit­kait für­ké­szők hosszú so­rá­ba, va­ló­szí­nű­sít­het­jük, hogy a há­zas­pár mo­no­gá­miá­ról és an­nak meg­sér­té­sé­ről va­ló gon­dol­ko­dá­sa és sze­xuá­lis ét­vá­gya is erő­sen kü­lön­böz­he­tett. 

Hor­vát több ko­ra­be­li visszaem­lé­ke­zés sze­rint nem ve­tet­te meg a fi­ze­tett sze­rel­met, be­val­lot­tan rend­sze­res lá­to­ga­tó­ja volt több pros­ti­tuált­nak is, majd ami­kor Jú­lia fi­zi­ka­i­lag-­te­sti­leg mind rosszab­bul kezd­te érez­ni ma­gát, s or­vo­sa el­til­tot­ta az ak­tív sze­xuá­lis élet­től, il­let­ve méh­rák­kal diag­nosz­ti­zál­va egy­re be­te­gebb lett, Jú­lia fel­jegy­zé­sei sze­rint fér­je a gond­dal össze­vá­lo­ga­tott ero­ti­kus és por­nog­ráf fo­tó­gyűj­te­mé­nye se­gít­sé­gé­vel kí­ván­ta a tő­le el­zár­kó­zó fe­le­sé­gét vá­gyai kielé­gí­té­sé­re ösz­tö­nöz­ni. Bár a pár­kap­cso­la­tok te­rén va­ló­szí­nű­leg min­den­ki­nek meg­le­het a ma­ga igaz­sá­ga, ket­te­jük szel­le­mi és fi­zi­kai el­tá­vo­lo­dá­sát, a pros­ti­tuál­tak­kal fenn­tar­tott nyílt kap­cso­la­tot és a – leg­alábbis a sa­ját ér­tel­me­zé­sé­ben – per­ver­zi­tás­nak tar­tott fér­ji kí­ván­sá­go­kat Jú­lia a ma­ga szem­pont­rend­sze­ré­ben és be­teg­sé­gé­nek tu­da­tá­ban női­sé­gé­nek, há­zas­tár­si és em­be­ri mi­vol­tá­nak to­tá­lis meg­ta­po­sá­sa­ként ér­tel­mez­het­te.

Bol­dog­ta­lan­sá­gá­val és a pár­kap­cso­lat rom­lá­sá­val vi­szont egye­ne­sen ará­nyo­san új­ra ak­ti­vi­zá­ló­dott Jú­lia szel­le­mi ön­ál­ló­ságvá­gya. Az Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár­ban ta­lál­ha­tó ké­zi­ra­tos vers­gyűj­te­mé­nyé­ben az el­ső ver­se alatt az 1854-es év­szám sze­re­pel, a ver­sek dön­tő több­sé­ge 1856-os da­tá­lá­sú, el­ső köl­te­mé­nye nyil­vá­nos meg­je­le­né­sé­re pe­dig 1857-ben Va­hot Im­re nép­sze­rű lap­já­ban, a Nap­ke­let­ben ke­rült sor. A Há­rom ró­zsa­bim­bó cí­mű, elő­ször pub­li­kált köl­te­mé­nye – nyi­tás­kép­pen nép­sze­rű sze­rep­ben – egy tel­jes­ség­gel ha­gyo­má­nyos női szem­pont­rend­szert szem előtt tart­va az anya­sze­rep­ről és há­rom gyer­me­ké­ről szólt. 

A kortársak kö­zül töb­ben is elis­mer­ték Szend­rey Jú­lia iro­dal­mi te­het­sé­gét, és köl­té­sze­te, iro­dal­mi mun­kás­sá­ga nyil­ván erőt biz­to­sít­ha­tott ne­ki – legalább – szel­le­mi ön­ál­ló­sá­gá­nak bi­zo­nyí­tá­sá­ra, fik­ciós (el­be­szé­lé­sek) és önér­tel­me­ző (nap­ló) mun­kái­ban pe­dig az iro­dal­mi ér­té­ke­ken túl komoly és erő­vel bí­ró ön­le­gi­ti­má­ciós és ön­meg­ha­tá­ro­zó ak­tust ér­zé­kel­he­tünk. Olyannyi­ra, hogy a ké­sei ér­tel­me­zők a mo­dern nő­írók egyik el­ső rep­re­zen­tán­sa­ként te­kin­te­nek rá, aki nem­csak al­ko­tá­sai­val, de a több év­ti­ze­dig hú­zó­dó iro­dal­mi nő­író­vi­tá­ban is meg­győ­ző ál­lás­pon­tot kép­vi­sel­ve a szi­go­rú Gyu­lai Pál mél­tó vi­ta­part­ne­re­ként iga­zol­ta és biz­to­sí­tot­ta he­lyét a ma­gyar iro­da­lom­ban. 

Jú­lia, a rö­vid éle­te alatt oly sok nor­mát át­há­gó és meg­sér­tő nő 1868. szep­tem­ber 6-án, 39 éve­sen halt meg, és két nap múl­va, Pe­tő­fi­vel va­ló megis­mer­ke­dé­sé­nek és Pe­tő­fi­vel va­ló há­zas­ság­kö­té­sé­nek nap­ján te­met­ték el. Ha­lá­la megaka­dá­lyoz­ta, hogy éle­te utol­só nor­ma­sér­té­sét el­kö­ves­se. 1860-tól egy la­kás­ban, de gya­kor­la­ti­lag kü­lön él­tek Hor­vát­tal. Leg­kö­ze­leb­bi csa­lád­tag­jait rész­le­te­sen beavat­ta há­zas­sá­gá­nak vég­te­len bol­dog­ta­lan­sá­gá­ba, és őszin­tén fel­tár­ta előt­tük sér­tett­sé­gét, 1867 nya­rán pe­dig kü­lön is köl­tö­zött fér­jé­től. Az a ter­ve azon­ban már nem va­ló­sul­ha­tott meg, hogy el­vál­jon Hor­vát­tól, és val­lást vált­va hoz­zá­men­jen a ná­la jó­val fia­ta­labb ra­jon­gó­já­hoz, tit­ká­rá­hoz, Tóth Jó­zsef­hez, aki­nek a legőszin­tébb ki­tá­rul­ko­zás­sal fed­te fel leg­sö­té­tebb ma­gán­éle­ti tit­kait is, és aki­re rá­bíz­ta csa­lá­di, iro­dal­mi és írói ha­gya­té­kát.

Szend­rey Jú­liát tény­leg so­kan gyű­löl­ték. Má­sok meg imád­ták. Bár­ki, aki em­le­get­te, va­la­mi­lyen erő­sebb ér­zel­mi vi­szo­nyu­lás­sal for­dult fe­lé, de le­he­tet­len bár­ki­nek kö­zöm­bö­sen néz­ni rá.