A székely autonómia hagyománya

Az elmúlt évtizedekben a határon túli magyarság egyik meghatározó törekvésévé vált az erdélyi magyar autonómia elérése. Ez területi értelemben a Székelyföldet, pontosabban az eredeti hat szék (Udvarhely-, Csík-, Maros- és Háromszék), valamint fiúszékeik (Bardóc- és Keresztúr-, Gyergyó- és Kászon-, Miklósvárszék) földrajzi egységét jelenti. A Románián belüli alkotmányos viták, illetve a nemzetközi támogatás megszerzésére irányuló erőfeszítések során a jogi érvek mellett rendszerint feltűnnek a történeti indokokra hivatkozások. 

Ezek közül jelentős hangsúlyt kap az idén százéves, 1918-as Gyulafehérvári nyilatkozat, amelyben az Erdély és a Román Királyság egyesülésének igényét kijelentő román résztvevők teljes nemzeti szabadságot ígértek – vagy legalábbis igényeltek – „az összes együtt élő népnek” (saját nyelvű oktatást, közigazgatást és ítélkezést az illető néphez tartozó személyek által, valamint képviseleti jogot). Kevésbé hangsúlyos érvként – mivel Sztálinhoz köthető – megjelenik az 1952–1968 között létezett Magyar Autonóm Tartományra (1960-tól átalakított területű Ma­ros–Magyar Autonóm Tartomány) apellálás is. 

Az érvek között rendszerint feltűnik a hagyo­mányos székely szabadságra hivatkozás, amelyet a Magyar Királyságban élveztek a székelyek. Azonban általában elmarad ennek részletes tartalmi kibontása, vagyis annak bemutatása, hogy a székely székek és lakóik különállása hosszú évszázadokon át nem egyszerű privilégium volt, hanem valódi – mégpedig a mai felfogás szerint is értelmezhető – közjogi autonómiát jelentett. Pedig ennek még a 20. században is voltak nyomai. Így a kiegyezést követően (sőt egészen a harmincas évekig) hatályban maradt Erdélyben az Osztrák polgári törvénykönyv – a Magyarországon általánosan alkalmazott Ideiglenes törvénykezési szabályok helyett –, ezért volt szükség önálló ítélőtábla létrehozására Marosvásárhelyen (a budapesti mellett). Az alábbiakban a székely autonómia hagyományait próbáljuk feltárni.