A sóni főnök átka – az amerikai elnökválasztások legendái

A sovány, középmagas, hosszúkás és szigorú arcú, de barátságos mosolyú és közvetlen William Henry Harrison az Északnyugati Territórium titkára (1798–1799), képviselőházi küldötte (1799–1800) és kormányzója (1800–1812) volt. 1810 augusztusában tárgyalásra hívta az indiánokat Vincennes-be. Tecumseh mintegy nyolcvan, harci színekben pompázó harcos kíséretében érkezett meg, és arról próbálta meggyőzni a kormányzót, hogy egyik törzs sem adhat el földet a fehéreknek, mert a föld minden indián nép közös tulajdona. A vita olyannyira elmérgesedett, hogy Tecumseh egyszer nyíltan hazugnak nevezte a kormányzót, mire a katonák pisztolyaik után nyúltak, az indiánok pedig felkapták tomahawkjaikat. Harrison nyugodtan bejelentette, hogy a tárgyalásnak vége, s ezzel sikerült elkerülnie a vérontást. Tecumseh másnap bocsánatot kért, s az egyezkedések is kiújultak, de eredménytelenek maradtak.

1811-ben Tecumseh elutazott a déli törzsekhez, hogy nagyszabású szövetséget építsen ki az Egyesült Államok ellen. A krík indiánok hallgattak is rá, és már a közös támadás időpontját tervezgették. Harrison ezalatt megragadta az alkalmat, s mintegy ezer fegyveres élén megindult az indiánok telepe, Prophetstown ellen. November 7-én, a tippecanoe-i csatának elkeresztelt ütközetben sikerült kisebb vereséget mérni rájuk. Tecumseh ezután az 1812–15-ös brit–amerikai háború során került újra szembe Harrisonnal a kanadai területen található Thames-folyónál. Az itt lezajlott ütközetben, 1813. október 5-én Tecumseh elesett, s Harrison őszinte felháborodására az amerikai katonák megnyúzták holttestét, s bőrét emléktárgyként elosztogatták. A legendák szerint Tecumseh még a halála előtt mondott átkot Harrisonra és utódaira, miszerint a húszévente megválasztott amerikai elnököknek meg kell halniuk hivatalukban.

Az 1840-es választás volt az első modern, karnevál-jellegű elnökválasztás az amerikai történelemben, amelyben a jelszavak és felvonulások nagyobb szerepet játszottak, mint a politikai programok. A gazdasági válságnak és a Whig Párt nagy tömegeket mozgósító taktikájának köszönhetően még sohasem vettek részt annyian az elnökválasztáson, mint korábban. 1836-ban a választásra jogosultak 58%-a adta le szavazatát, négy évvel később azonban 80,2%-uk. A Whig Párt nem csak az elnökséget szerezte meg, de többségbe került a Szenátusban és a Képviselőházban is. A beiktatás napján, 1841. március 4-én zuhogott az eső. A hatvanhét éves Harrison be akarta bizonyítani, hogy egészséges és erős: két órán át olvasta fel beszédét, amelynek már az első mondata is száz szóból állt. Nem csak kimerült, de meg is fázott, és tüdőgyulladást kapott. Azt a rövid időt, amely megmaradt a számára elnökségéből, jórészt azzal töltötte, hogy a hivatalért folyamodók áradata elől bujkált. Egyik utolsó mondatával is rájuk utalt halálos ágyán: „Sohasem szűnnek meg ezek a folyamodványok?” Az orvosok ópiumtinktúrával, kámforral, ricinusolajjal, borral és brandyvel próbálták kezelni – talán ebbe halt bele április 4-én, pontosan egy hónappal a beiktatása után.

Húsz év múlva, 1860-ban a republikánus párti Abraham Lincolnt választották elnökké. Az ország egyik legsikeresebb államférfijának bizonyult, aki megőrizte a nemzeti egységet és a demokratikus rendszert egy polgárháború közepette. Lincoln humánus politikus maradt a vérontás korában, és jó humorérzékkel rendelkező, szerény, egyszerű ember a nagyképű politikusok és katonatisztek világában. Ráadásul kiváló író válhatott volna belőle, mert nagyszerűen tudott fogalmazni. Szinte minden halálra ítélt katonának megkegyelmezett, akiknek ítéletét elé terjesztették. Győzelme közeledtével pedig közzétette rendkívül nagylelkű elképzeléseit a déli államok rekonstrukciójáról, az Unió helyreállításáról. Amikor 1885. április 14-én a déli államokkal rokonszenvező színész, John Wilkes Booth agyonlőtte Lincolnt a washingtoni Ford Színház páholyában, a háború utáni mérsékelt és nagylelkű kiegyezés lehetőségét semmisítette meg.

Újabb húsz év múlva a republikánus James A. Garfieldot választották elnökké. A negyvenéves Charles Julius Guiteau, aki korábban hittérítőként, pénzbegyűjtőként, ügyvédként és zsarolóként próbált megélni, úgy érezte, hogy eljött az ő ideje. Két hónapig ostromolta a kormányt, hogy nevezze ki nagykövetnek, majd vásárolt egy igen drága British Bull Dog márkájú pisztolyt, amelyről úgy vélekedett, hogy jól fest majd egy múzeumban. 1881. július 2-án a washingtoni Baltimore és Potomac Pályaudvaron hátulról kétszer rálőtt az elnökre. Garfield két és fél hónapon át küzdött az életéért, s valószínűleg az orvosok sterilizálatlan szerszámai miatt kapott vérmérgezésbe halt bele. Guiteau-t a helyszínen letartóztatták. Védői megpróbálták elmegyógyintézetbe záratni, mert a perén versekkel védekezett, jogi tanácsokat osztogatott a hallgatóságnak, sértegette védőit, s elénekelte a John Brown's Body című indulót. Már azt tervezte, hogy felolvasó körútra indul, s jelölteti magát a következő elnökválasztáson, amikor a bíróság 1882. január 25-én halálra ítélte, és június 30-án felakasztották. Táncolva közelítette meg a vérpadot, integetett a nézőknek, és kezet rázott a hóhérral.

Húsz év elteltével, 1900-ban William McKinley-t választották elnökké. Ez már a második elnöki ciklusa volt, először 1896-ban került hatalomra. Őt tekintik az első modern amerikai elnöknek, mert a kormányzása idején lépett fel az Egyesült Államok aktív, harcias nagyhatalomként a világpolitika színpadára, és ekkor kezdett megerősödni az elnöki hatalom. Az Egyesült Államok a kormányzata alatt vált csendes-óceáni és karib-tengeri nagyhatalommá. A buffalói pánamerikai kiállításon, 1901. szeptember 6-án, amikor az elnök sorra üdvözölte a jelenlévőket, egy Leon F. Czolgosz nevű huszonhat éves anarchista kétszer rálőtt revolverével. Az egyik golyó a gyomrába hatolt, megsértette a veséjét, és a hasnyálmirigyében állt meg. Egy ideig bíztak a felépülésében, de nyolcnapos szenvedés után a fertőzés végzett vele Buffalóban, 1901. szeptember 14-én. Merénylője villamosszékben végezte a New York-i Auburn Állami Börtönben 1901. október 29-én. Az értelmetlen merénylet egyik következményeként azt a titkosszolgálatot (Secret Service), amelyet 1865-ban még a pénzhamisítás elleni harc céljából hoztak létre, most megbízták az elnök védelmével is.

Az amerikai társadalomnak 1920-ra olyannyira elege volt a háborúból, a nemzetközi kötelezettségekből és a korábbi elnök, Wilson prédikációiból, hogy minden idők legnagyobb többségével választotta elnökké Warren G. Hardingot: a népi szavazatok 61%-át gyűjtötte össze. A magas, erős, vonzó férfi szívélyessége és barátságossága gyengeséget és belső bizonytalanságot takart. E gyengeségének köszönhetően Harding – bár ő maga becsületes volt – az ország történetének egyik legkorruptabb kormányzatát hozta létre. A szívpanaszoktól és emésztési zavaroktól szenvedő elnök a San Franciscó-i Palace Hotelben 1923. augusztus 2-án váratlanul meghalt. Este az ágyban feküdt, felesége pedig a Saturday Evening Post egyik cikkét olvasta fel neki, melyben kedvezően értékelték elnöki személyiségét. „Ez jó. Rajta, olvass még!” – kérte, majd lecsukódott a szeme. Florence azt hitte, elaludt, és csak a belépő nővér fedezte fel, hogy az elnök meghalt. Vagy a szívfala szakadt át, vagy egy elmeszesedett agyi ere robbant szét. A legkülönbözőbb híresztelések terjedtek el róla, egyesek szerint öngyilkos lett, mások szerint a felesége mérgezte meg, nehogy vád alá helyezzék a kormányzati korrupció miatt. Mindennek azonban semmi alapja nincs. Az amerikai társadalom csak jóval később szerzett tudomást a botrányoktól, és 1923-ban őszintén meggyászolta elnökét.

Újabb közel húsz év elteltével, 1940-ben Franklin Delano Roosevelt harmadszor is indult az elnökválasztáson, s mivel mindenki úgy vélekedett, hogy a világháború idején tapasztalt elnökre van szükség, nem csak ezt, hanem a következő, 1944-es választást is megnyerte. Roosevelt sem élte túl elnökségét. Magas vérnyomástól és érelmeszesedéstől szenvedett, s 1945. április 12-én a georgiai Warm Springsben berendezett nyaralójában Elizabeth Shoumatoff festőnő éppen a portréján dolgozott, amikor az elnök fejfájásra panaszkodott, és összeesett. Pár órán belül végzett vele az agyvérzés.

1960-ban a két elnökjelölt, John F. Kennedy és Richard M. Nixon televíziós vitákban mérték össze erejüket. Bár a választást nem ez döntötte el, a jó fellépésű és vonzó Kennedy nagyobb sikert aratott jobban felkészült, sokkal tapasztaltabb, de fáradtnak tűnő ellenfelénél. A választást mégis csak minimális többséggel nyerte meg: 34 226 731 népi szavazattal 34 108 157 ellenében. Ő volt az Egyesült Államok egyik legfiatalabb, legnépszerűbb és első katolikus elnöke. 1963 őszén Texasba utazott, hogy előkészítse a következő évi elnökválasztási kampányát. November 22-én Dallasban két halálos lövés érte nyitott autójában a Dealey Plazán, és fél óra múlva meghalt a Parkland Memorial Kórházban. A gyilkosság körülményeit alaposabban megvizsgáló, különböző amerikai kormánybizottságok és különböző nemzetiségű történészek napjainkra valamennyien egyetértenek abban, hogy a bűntettet magányos gyilkos, Lee Harvey Oswald követte el, egy zavaros fejű, huszonnégy éves fiatalember, aki értelmetlen és sikertelen életéért egy látványos gyilkossággal akart bosszút állni. Az emberek többsége azonban nem hajlandó elhinni ezt, s azóta is összeesküvésre gyanakszik.

Úgy tűnik, ezzel az átok elveszítette erejét. Az 1980-ban megválasztott Ronald Reaganre 1981. március 30-án rálőtt a huszonöt éves John W. Hinckley, s a golyó három centiméterre állt meg a szívétől. A merénylőt, aki állítólag Jodie Foster színésznőre akart hatást gyakorolni, azóta elmegyógyintézetben őrzik. Reagan túlélte a merényletet, bal tüdeje egy részét eltávolították, s ezért rendszeres tornára kötelezték. Ezt viszont úgy élvezte, hogy megerősödött a mellkasa, és kétszeresére nőtt a bicepsze. Vagyis egészségesebbnek és fiatalosabbnak tűnt egy év múlva, amikor újra megjelent a merénylet helyszínén. Az újságírók megkérdezték, nem fél-e, mire így felelt: „Nem, de azért a legrosszabb öltönyömet vettem fel…”

Az átok ezzel végleg meggyengült. A 2000-ben megválasztott George W. Bush nem tartózkodott Washingtonban, amikor 2001. szeptember 11-én az al-Káida terrorszervezet tagjai megpróbálták egy repülőgéppel lerombolni a Fehér Házat. Ráadásul a repülőgép bátor utasai megakadályozták a merényletet, s a géppel együtt lezuhantak. A 2020-ban megválasztott Joe Biden elleni merényletekről pedig semmit sem tudunk.

Mi ebből a tanulság? Pusztán annyi, hogy ha olyan alaposan megvizsgáljuk a történelmet, ahogy az amerikai társadalom teszi, akkor számtalan furcsa és érdekes egybeesést találhatunk – még akkor is, ha nem hiszünk az átkokban.