A „sokmellű” Artemisz városa: Epheszosz pusztulása és megújulása

Az elkövető és az epheszosziak válasza

A Kis-Ázsia nyugati partján fekvő Epheszosz az ókori görög és római világ egyik legnagyobb városa és kikötője volt. Innen indult az egyik legfontosabb nemzetközi útvonal is, amelyen egészen a perzsa fővárosokig lehetett eljutni. Klasszikus íróktól, költőktől, geográfusoktól, illetve az Újszövetség íróitól is sajátos figyelmet kapott. A legfontosabb görög vagy latin nyelven író szerzők közül Hérodotosz, Xenophón, Sztrabón, Pauszaniasz, Vitruvius és az idősebb Plinius műveiből is kirajzolódik Epheszosz és a nagybetűs történelem, illetve a város és különleges istennőjének viszonya. Még a pun Hannibál is itt szállt partra, miután Karthágóból menekülnie kellett. Az ókori történelem kontextusában Epheszosz sikerei és a helyi Artemisz tisztelete azért is figyelemreméltó jelenségek, mivel a város sosem vált egy birodalom székhelyévé.

Az Artemisz-templomot felgyújtó személy nevét ketten is megőrizték, annak ellenére, hogy a város bírái teljes elfelejtésre, damnatio memoriae-re ítélték. A Kr. e. 4. században élt Theopomposz, és az Augustus korában alkotó Sztrabón szerint egy bizonyos Hérosztratosz volt az elkövető, aki az éjjel belopakodva és rongyokat meggyújtva szándékosan okozta a tüzet, amely átterjedt a templomi berendezési tárgyakról a famennyezetre. Reggelre csak az oszlopok maradtak, egyesek szerint még Artemisz szobra is elpusztulhatott, de ebben nincsen egyetértés a kutatók között. Hérosztratosz nem menekült el a helyszínről, tettével fennhangon dicsekedett. Amikor kínzással akarták indítékait felfedni, ő megerősítette, hogy kizárólag nevének fennmaradásáért tette, ugyanis szegény sorból való lévén, erre más esélyt nem látott. Az ítélet nemcsak őt sújtotta halállal, de a városban nevének említőire is ez várhatott. Ez az utókort azonban nem zavarta, és a 14. századi Chaucertől a kora újkori Cervantes Don Quijotéjén át a Svejkig rendszeresen feltűnik az európai irodalomban.

Ugyan a bűnöst elítélték, azonban egy természeti katasztrófát, járványt, vagy szokatlan emberi rombolást az ókorban mindig az istenekkel való viszonnyal kapcsolatban értelmeztek. Az epheszoszi kivételes eseménynél magától értetődően vetődhetett fel a kérdés: miként és miért engedhette ezt Artemisz? A város védőistensége már saját szentélyét sem védi meg? A közösség csalódott istenében vagy fordítva? Bizonyára több utólagos válasz is született, de a források, elsőként a Magnésziai Hégésziasz, a Kr. e. 4. század végén egy új magyarázatot adtak: Artemisz Kr. e. 356. július 21-én nem is volt Epheszoszban, hiszen kivételes feladatot látott el. Segítenie kellett Makedóniában a leendő III. Alekszandrosz, azaz Nagy Sándor világra jötténél, akinek Plutarkhosz szerint valóban erre a napra eshetett születése.

Epheszosz felfedezése

A középkorban Epheszoszt csak Szent Pál által a városról írt újszövetségi levélből ismerték. A mai Efes és Selçuk határában található romváros és egykori istennője a 16. században kezdte újra érdekelni az európaiakat. Ebben nemcsak az egyre több elolvasott ókori szöveg segített, hanem a X. Leó pápa idején Rómában kiásott Epheszoszi Artemisz-szobrok is. Másrészt, az Oszmán Birodalom területére egyre több nyugati utazó és kereskedő érkezett, akik időnként meglátogattak ókori emlékeket is. William Shakespeare a Tévedések vígjátékát már Epheszoszba helyezte, a 17. században pedig Claudius Menetreius megírta az első önálló művet a város saját Artemisz-istennőjének különleges megjelenéséről. A 18. századtól egyre több európai értelmiségi választotta az Égei-tenger vidékét az elvárt társadalmi gyakorlatként művelt „grand tour” úticéljául, Sztrabón és Plinius műveit használva útikönyvként.

Az első ásatások megkezdése előtt a 19. század közepén már több olyan európai utazó is eljutott az egykori város romjaihoz, akik népszerű és illusztrált beszámolókban adtak hírt útjukról. Az oszmán műemlékvédelem nehezen jött létre, ezt a modern török történetírás egyértelműen az elmaradott és nehézkes birodalmi bürokráciának, a törökök 11. századi érkezése előtti korok iránt való érdektelenségnek, valamint a nyugati diplomáciai és kereskedelmi érdekekkel járó korrupciónak tulajdonítja. A korai műemlékvédelmi szabályozás és múzeumalapítási kezdeményezések vezető alakja Oszman Hamdi Bej volt, akinek az idején még nagy mennyiségben vittek el akár egész műemléképületeket is az első angol, francia, német és amerikai expedíciók. A helyzet lassan változott az első régiségvédelmi törvények (1874/1884) hatályba lépését követően is. Ezzel párhuzamosan a terepen végzett régészeti kutatómunka módszertana is még gyerekcipőben járt, Heinrich Schliemann ásatásnak hívott korabeli tevékenysége a szintén nyugat-anatóliai Trójában ma már inkább rombolásnak tekinthető. A nyugati tudományos diskurzus is sokáig elhagyta a területről származó leletek anatóliai eredetének feltüntetését, legtöbbször „keleti görög” és „keleti római” címkékkel látva el őket. Generációkkal később kezdődhetett csak meg a kis-ázsiai ókori városok kulturális sajátosságainak felismerése és pontosabb elemzése.

Epheszoszban az első régészeti expedíciót angol irányítással kezdték meg, akik már az 1850-es években dolgoztak Halikarnasszoszban is. 1863-ban a közeli Izmirből (az ókori Szmürna) induló vasútvonalak építésén dolgozó mérnök, John Turtle Wood a British Museum támogatásával végzett feltáró munkát az ókori romváros területén, és kisebb megszakításokkal 1874-ig dolgozott a helyszínen. Ez legfőképpen a legszebb épületfaragványok elszállítását jelentette. Az ókori művészet- vagy vallástörténetben mélyebben nem járatos Wood inspirációja bevallottan az újszövetségi Pál-levél volt, így őt főleg nem a város, hanem a híres Artemisz-templom érdekelte. Ásatási beszámolóit nagyjából 500 levélben írta meg, amelyeket ma szintén a British Museumban őriznek. Mivel csak a terepmunkára kapott engedélyt, műkincsek kivitelére nem, így „értéktelen kődarabokként” szállította el Epheszosz emlékeit.

Az Oszmán Birodalom az 1870-es évek közepén pénzügyi válságba került, amelyet az európai nagyhatalmak kihasználtak a gazdasági kapcsolatok mellett újabb régészeti expedíciók indítására és műkincsek kivitelére. A hatályban lévő régiségvédelmi törvényt egyedi szultáni rendeletekkel kerülték meg. Ekkor kezdett el az Osztrák–Magyar Monarchia nagykövete, Heinrich von Calice báró személyesen a szultánnál kérvényezni egy újabb ásatási engedélyt, mégpedig Epheszosz egészére. A szultán második titkára által kiállított, kezdetben 120 évre szóló engedélyről hivatalos levelet küldtek Ferenc József császárnak, az ásatások pedig 1885-ben el is indultak, és 1909-ig a szabadon mozdítható és a felszínhez közeli leletek túlnyomó részét el is szállították, köztük a Celsus-könyvtár díszhomlokzatának híres erény-szobrait is. Az ásatásvezető Otto Benndorf ideális választás volt a feladatra, hiszen ő is már több műemléket (domborműveket, kőszarkofágokat stb.) szállított el sikeresen török és görög lelőhelyekről. Beszámolója szerint az általa feltárt epheszoszi leleteket tevékkel vitette el Selçuk vasútállomásáig, majd vonattal Izmir kikötőjéig, ahol a Monarchia egyik hajója szállította el Triesztbe. Az osztrák ásatások tanácsadója nem meglepő módon az a német Carl Humann volt, aki a környékbeli Priéné és Magnészia első feltárásai mellett a pergamoni oltár Berlinbe szállítását is elvégezte.

A leletek első bécsi kiállítását 1905-ben maga Ferenc József nyitotta meg. A Bécsbe került epheszoszi leletek nagy száma és különleges volta miatt eleinte nem is tudták eltárolni az összes nagyobb kőfaragványt, így azok egy része a szabadban is állt a 20. század elején. Mára a helyzet megváltozott, és a Kunsthistorisches Museum létrehozott egy különálló Ephesus Museumot az emlékek méltó bemutatására.

Az Osztrák Régészeti Intézet által irányított ásatások a 20. század folyamán több alkalommal is szüneteltek (legtöbbször politikai okokból), de jelenleg is zajlanak, már a török régészeti és restaurátori szakemberekkel együttműködésben.

Epheszosz eredete – anatóliai vagy görög?

A legtöbb görög városról maradtak fenn alapításához köthető történetek, mítoszok, amelyek szerepét leginkább a közösség kulturális emlékezetében találjuk meg. Így töltik meg jelentéssel a rítusokat, ünnepeket és a tér szent helyeit. Epheszoszról több ilyen alapítási történetet is feljegyeztek, elsősorban Sztrabón és Pauszaniasz, illetve a költő Kallimakhosz. Az egyik szerint a későbbi Artemisz helyén amazonok emeltek egy faszobrot egy tölgyfánál Artemisznek, és az egyikük neve volt Epheszosz vagy Epheszia. Mivel a görögök képzeletvilágában a tőlük keletre lévő területek egzotikus képéhez hozzátartozott a férfiakat legyőző, rabszolgaként tartó harcos nők képe, így az ő képük más kis-ázsiai görög város, például Halikarnasszosz művészetében is megjelennek. Egy másik történet szerint Epheszosz magának a várost tápláló folyónak, a Kaüsztrosznak volt a fia, és a testvérével Korészosszal együtt alapították a várost.

Egy másik, ezt nem teljesen kizáró történet szerint Kodrosz athéni király fia, Androklosz vezette az iónokat a kis-ázsiai partokra, és így lett Nyugat-Anatólia középső részének neve Iónia a Kr. e. első évezred közepére. Az ókori szerzők szerint azonban a kinézett új haza nem lakatlan, Androklosznak el kellett űznie a káriaiakat és a lelexeket a leendő Ióniából. Az alapítás mítosza nem lehet teljes egy beteljesülő jóslat nélkül. Androklosz is tanácsért a delphoi Apollón-jósdához fordult elindulása előtt, ahonnan azt a hagyományosan azonnal nem megfejthető útmutatást kapta, hogy egy hal mutatja meg az új város helyét, és egy vaddisznó mutatja majd az utat. Egyik nap, mikor halsütéshez készültek, az egyik utolsó erejével még ugrott egyet, egyenesen a közeli bokor felé, ahol felzavart egy disznót, amelyet elkezdett menekülni. Amikor Androklosz íjával leterítette, kijelölte az új város helyét is, így lett ő is alapító hős, hérosz.

Mivel az elűzött helyi népek nem nyugodtak bele az iónok érkezésébe, ezért később is harcok dúltak a környéken. Amikor a közeli Priéné görög várost támadták meg, Androklosz is a segítségükre sietett, de elesett az ütközetben. Díszes temetést kapott Epheszoszban, és héroszkultuszát a város fenntartotta ünnepekben és egy szentély, a heroon építésével. Mítoszának képei díszítik a Hadrianus császár által emelt templom falait is, és számos epheszoszi pénzérmén is megjelennek a mítosz egyes jelenetei.

Epheszosz alapításának története arról az időszakról tanúskodik, amikor a Késő bronzkor összeomlását (Kr. e. 12–10. század) követően egy új terjeszkedési hullám indult meg a Földközi-tenger vidékén, és görög törzsek jelentek meg új partokon. Ezt követte később az a görög gyarmatosításnak is nevezett kiáramlás, amely új kolóniákat hozott létre a Fekete-tengertől az Ibériai-félszigetig. Amikor a phókaiai görögök megalapították a mai Marseille területén fekvő Massiliát Kr. e. 600 körül, Sztrabón szerint Epheszoszi Artemisz kultuszát is magukkal vitték, az istennőnek ekkorra már nemzetközi híre kellett legyen.

Epheszosz eredetét az újabb régészeti eredmények és a hettita szövegek kutatásai alapján vihetjük a mítoszokon túlra. Az ásatások alapján a későbbi görög város területén az őskortól megtalálhatók az emberi közösségek nyomai, a Kis-Ázsiában a földművelés elterjedésével nagy változást hozó újkőkori közösségek emlékanyagát már a helyi városi régészeti múzeumokban is bemutatják.

A bronzkori Anatóliában az első indo-európai nyelvű birodalmat létrehozó hettiták saját írásbeliségének megtalálása és feltárása az ókortudomány számos kérdését helyezte új megvilágításba. Mivel a hettiták kiterjedt levelezést folytattak más nagyhatalmakkal, illetve a vazallusnak tartott környező kisebb államokkal, a kutatók megkísérelték rekonstruálni a korabeli földrajzi viszonyokat. Egy nyugat-anatóliai irányban fekvő kisebb állam, Arzava fővárosát a hettita királyi levelek Apasza néven említik. Szintén valahol nyugati irányban élnek Ahhijava lakói, akikben talán a korai görögséget találhatjuk meg (ha a homéroszi akhájokra rímel a kifejezés). A szakirodalom a késő bronzkori görögök régészeti rétegét mükénéi kultúrának nevezi az Iliászban is vezető szerepet játszó görög város után, és az ehhez köthető leletek is előkerültek Epheszoszból, mégpedig a Szent János templom közelében egy parkoló építése során. Mivel az itt talált leletek egy temetőből származnak, még kérdés, hogy volt-e görög város Epheszosz területén a bronzkorban, vagy egy teljesen anatóliai város nevét örökölte.

Epheszosz görögök és perzsák között

A bronzkori összeomlás és a Kr. e. 7. századból való első archaikus kori épületre utaló leletek közötti csaknem négyszáz évet jelenleg nehéz a rendelkezésünkre álló leletekkel áthidalni. A lelőhely környékén vallásos cselekményre utaló leletek már a Kr. e. 11. századból ismertek. A Kr. e. 8. századig még egy szegényebb közösség anyagi kultúrájának leletei kerültek elő. Az idősebb Plinius természettudományi munkája szerint a város fő temploma, az Artemiszion hétszer újult meg, és ez volt az egyik első kőből épített templom a görög világban. Ezt az állítást nehéz a régészeti és építészeti adatokkal pontosan egyeztetni, de azt egyértelműen jelzi, hogy már az ókorban sem egy változatlan, korokon átívelő szentélyépületet ismertek. A templom és a város is az ókorban a tengerpart közelében feküdt, azonban a környező dombokról időnként lezúduló sáros-iszapos csuszamlások, illetve az öböl folyamatos elmocsarasadása és feltöltődése miatt a város építészetét rendszeresen újra kellett gondolni. 

Az Artemiszion területén több ilyen pusztulási esemény nyomait is azonosítani tudták az osztrák régészek a Kr. e. 7. századtól kezdve. Ezeket mindig a templom bővítése, méretének és feltehetően díszítettségének növelése követte. Ugyanebben az évszázadban egy másik rombolás is érte a várost, a kimmerek Kr. e. 650 körül törtek be Kis-Ázsiába, és raboltál dúlták fel a gazdag városokat, erre még a Kallimakhosz által írt Artemisz-himnusz is kitér. Az első, már oszlopos templomépület még csak 13,5 x 6,5 méteres területet fedett le, amelyet a Kr. e. 7. században az áradások miatt már át kellett építeni.

A Kr. e. 1. évezred első felében Anatólia számos kisebb királyságra tagolódott, némelyike a Hettita Birodalom összeomlásakor kialakult utódállamokból fejlődött ki. A Kr. e. 7– 6. században éppen Epheszosztól keletre, Szardeisz központtal egy olyan államalakulat jött létre, Lüdia, amelynek kijáratra volt szüksége a tengerhez. Az ókori történeti források szerint itt vertek először pénzérméket, és regionális hódításaik mellett a lüd királyok érdeklődtek a görög kultúra, elsősorban a jósdák iránt. Hérodotosz is több olyan nemesfém ajándéktárgyról ír, amelyet Gügész vagy Kroiszosz király küldött Delphoiba, és még később is láthatók voltak.

Kroiszosz személyében valódi pálfordulásról számolnak be a források. Támadása ellen az epheszosziak köteleket feszítettek ki az Artemiszion és a városfal között, hogy a szentély menedékjogát az egész városra kiterjesszék. (Az őrtornyokkal ellátott későbbi városfal hossza elérhette a 9 km-t is). Kroiszosztól ez nem védte meg őket, azonban utána a város és az Artemisz-templom újjáépítését bőkezűen támogatta. Az ún. archaikus-kori templom méreteit és szerkezetét már rekonstruálhatjuk, sőt, az építészek neve is fennmaradt. A krétai születésű Khersiphrón és fia Metagenész egy olyan, szinte futball-pályányi épületegyüttest készített, amelyben a középső szentélyépületet minden oldalról két sorban monumentális márványoszlopok vettek körbe.

A Kroiszosz-féle lüd uralom nem tartott sokáig, mivel – szintén egy félreérthető jóslatnak köszönhetően – fatális hibaként megtámadta az első expanzív fázisában lévő Perzsa Birodalmat. Hérodotosz számos nehezen ellenőrizhető anekdotát közöl arról, hogyan adott tanácsot Kroiszosz legyőzőjének, II. Kürosznak. Ezek között említi az ioniai görög városok békekövetségét is, akik így próbálták elkerülni az újabb meghódíttatást, sikertelenül. Epheszosz is egy perzsa tartomány részévé vált, amely ellen az ioniai lázadás idején évekig fegyverrel küzdött a Kr. e. 6– 5. század fordulóján, majd ennek leverését követően támogatta a görög szárazföld városait is a perzsa háborúk idején. A függetlenség ideje nem tartott sokáig, a század végére újra perzsa uralom alá kerültek az ioniai görög városok.

Ezt követte az Artemiszion felgyújtása Kr. e. 356-ban. Bár az elkövető látványosan bevallotta szentségtörő bűncselekményt, a történészek között időnként felmerül a gyanú, hogy a kínvallatással kicsikart vallomás hihető-e egy más bűnök miatt is már közismert személytől. Az Artemiszion védelme ugyanis nemcsak a szentélyben menedékjogot kérőkre terjedt ki, hanem az ott letétbe helyezett tárgyakra is. Még a Platón-tanítványból katonává váló Xenophón is itt helyezte el az őt illető összeget későbbi felhasználásig. Egy mindent elpusztító tűzeset tökéletesen fedezné a lopás elfedését, de ezzel kapcsolatban további ókori források nem állnak rendelkezésre. Sztrabón ugyan említ egy bizonyos megrögzött helyi rágalmazót, Tauromenitész Timaioszt, aki szerint a tűzvész címén eltulajdonított perzsa vagyon eltulajdonítását szánnák az új templomra, de a történetet lezárja annyival, hogy vagy nem volt letét az akkori szentélyben, vagy minden elpusztult a tűzben. A tűz nyomait az osztrák ásatások a megfelelő rétegben azonosítani tudták.

Nagy Sándor és a hellenisztikus templom építése

A perzsák elleni első győzelmét követően III. Alekszandrosz makedón király meglátogatott több kis-ázsiai görög várost is. Milétosszal ellentétben, amely nem kerülte el az ostromot, Epheszoszban ünnepelve fogadták. A király fel is ajánlotta, hogy felépítteti a leégett Artmeisziont, és állja a már eddig kifizetett költségeket is, amennyiben az ő nevét helyezik el rajta. Sztrabón szerint ezt az epheszosziak a következő találó mondattal hárították el: „nem volna illő dolog, hogy egy isten építsen templomot az isteneknek” (Földy József fordítása). Az új Artemisziont végül a város saját forrásból, köztük az előkelő nők ékszereinek és a romokból maradt még ép márványkövek értékesítésével építették meg, az előző szerkezetének mintájára. Ez az az 125x65 méteres, több mint 20 méter magas Artmeisz-templom, amelyet a Szidóni Antipatrosz a Kr. e. 2. században a világ hét csodája közé sorolt, és amelyről a hellenisztikus, római és korakeresztény forrásaink is beszámolnak. Plinius szerint a templomnak összesen 127 márványoszlopa volt, ezt a modern régészeti kutatások is meg tudták erősíteni.

Az Alekszandrosz halála utáni zűrzavaros időkben az egykori hadvezérei közti területi háborúk határozták meg Epheszosz életét is. Kr. e. 301 után már biztosan Lüszimakhosz, a kis-ázsiai és trák területek urának hatalma alá tartozott Epheszosz és környéke is, aki a város történetének egyik fordulópontját vitte véghez. A sorozatos áradásoknak és a régi kikötői öböl feltöltődésének köszönhetően a környék elkezdett elmocsarasodni, ami egyben járványveszélyt is jelentett. Lüszimakhosz Kr. e. 283-ra felépített egy új, fallal védett városrészt, amelybe azonban az epheszosziak nem akartak azonnal átköltözni, amíg a következő áradás meg nem győzte őket. Csak ezután derült ki, hogy a király az előző városi csatornarendszert elzáratta, hogy a költözésre rábírja a városlakókat. A ma látogatható epheszoszi romterület is alaprajza is ekkor alakult ki. Lüszmakhosz felesége tiszteletére át is nevezte a várost Arszinoeiára, de ezt Epheszoszban nem használták, és még a Kr. e. 3. század során visszakeresztelték magukat.

Mielőtt a Római Birodalom részévé vált volna, a város több alkalommal cserélt gazdát attól függően, hogy az Egyiptomot kormányzó Ptolemaioszok, vagy a Közel-Keletet uraló Szeleukidák, majd a pergamoni Attalidák vonták uralmuk alá Ioniát.

A római birodalom második legnagyobb városa

A római birodalom kivételesen nem fegyverrel foglalta el Anatólia hellenisztikus városait, hanem végrendeletileg megörökölte, miután III. Attalosz pergamoni király öt évnyi uralkodást követően váratlanul elhunyt Kr. e. 133-ban, a Római Köztársaságra hagyva minden királyságát. Epheszoszban ekkor még nem tudhatták, hogy a város életének páratlanul virágzó periódusát jelenti majd a római uralom. A hellenisztikus város népessége alapján az egyiptomi Alexandriával vetélkedett a második legnagyobb város címéért, és Augustus megtette Asia provincia központjává is. A város színházába több mint 20 000 ember fért be, két hatalmas agorája a korabeli mediterrán kereskedelem teljes spektruma felvonulhatott. Sztrabón kiemeli a jó epheszoszi bort, és a hatalmas kikötője mellett működő nagy hajójavító műhelyt. A rómaiak érdeklődésének Epheszosz irányában két további oka is lehetett. Az ókori források szerint Epheszoszi Artemisz kultusza elterjedt a Földközi-tenger nyugati medencéjének görög kereskedővárosaiban, és eljutott Rómába is, ahol Diana kultuszával ötvözték. Másrészt az ióniai görög filozófusok és tudósok mellett nagy becsben tartották azt a kiválósága miatt elüldözött epheszoszi Hermodórost, aki Rómában segített a XII táblás törvények elkészítésében. Vele kapcsolatban idézi Sztrabón a szintén a városban született Hérakleitosz sarkos véleményét is:

Augustust követően a császárok is helyeztek el feliratok, vagy díszítették építményekkel. Epheszosz római előkelői is külön épületeket emeltek az őket patronáló imperatorok tiszteletére. Antoninus Pius Kr. u. 145-ben állítatott feliratot a közügyek megtárgyalására is szolgáló Ódeionnál, hogy kiemeljen egy vagyonos epheszoszi polgárt, akinek szponzorációs fáradozásait a közösség nem ismerte el kellően. Elődje Hadrianus pedig azért helyezett el ugyanott feliratot, hogy egy általa patronált tisztes polgárt a városi tanácsba ajánljon.

Augustus legkorábbi hivatalos felirata, amelyben Imperator Caesar titulussal jelenik meg, sajátos megjegyzést címez az epheszosziakhoz. Miután rendelkezik a római polgárháborús károk rendezéséről, szinte szarkasztikusan jegyzi meg:

Epheszoszban megjelentek a római városok jellegzetességei, így a császárkultusz szentélyei, a fürdők, a díszkutak és a gladiátorjátékok. A birodalom más, számottevő elit rétegnek otthont adó településeihez hasonlóan Ízisz és Szerapisz istenpárja is kapott külön szentélyt. A római uralom legszebb emlékei közé tartozik az egyik legelőkelőbb epheszoszi családhoz tartozó Vedius Antonius által emelt templom Hadrianus császár tiszteletére, amelynek domborművei a város alapító mítoszait ábrázolják, valamint a Celsus könyvtára néven ismert épület a két főút kereszteződésében, mindkettő a Kr. u. 2. században készült. Maga a könyvtár nagyjából tízezer papirusz- és pergamentekercset tartalmazhatott, de alapítója nem az egykori consul, majd epheszoszi proconsul Tiberius Julis Celsus Polemaeanus volt, hanem a fia, aki az ő tiszteletére állíttatta, és díszes koporsóját is itt helyezte el az épület alatti sírkamrában. Mindkét épület kiváló emléke a római császárság fénykorának tekinthető Kr. u. 2. században divatos dekorációs stílusnak.

A kereszténység megjelenése és a hanyatlás

Epheszosz kapcsolata a kereszténység megjelenéséhez korábbi és különlegesebb, mint a birodalom más görög városaié. Maga Mária is ide vonul vissza idős korában Szent János társaságában, aki élete végéig talán négy alkalommal is lakik a városban huzamosabb ideig, a neki tulajdonított levelek és az evangéliumának egy része is itt készülhetett. Szintén járt itt utazásai során Szent Pál apostol is, akinek azt epheszosziakhoz írt levele sokáig az egyetlen forrás volt Artemisz templomáról és híveiről. Amellett, hogy egyre komolyabb keresztény közösség alakult ki Epheszoszban, egy Kr. u. 17-es földrengés, és egy Kr. u. 3. századi gót betörés után is helyreállításokat kellett végezni az egyik legszebb római város épületein. A pogány templomok és ábrázolásokat hordozó épületeket a 4–6. században a diadalmaskodó keresztény csoportok lerombolták, széthordták, Artemisz kultuszszobrát 401-ben megsemmisítették. Mivel azonban a várost még ekkor is intellektuális központként tartották számon, két zsinatot is tartottak Epheszoszban. Az ókori város a bizánci időszakot követő 11. századi török megtelepedésre néptelenedik el, csak a közeli hegyen lévő erőd, valamint Szent János és Mária kegyhelyei őrizték meg, ami az epheszoszi közösségből megmaradt.

Ki volt a sokmellű Epheszoszi Artemisz?

A történelem során az Epheszoszban tisztelt sajátos Artemisz-alaknak volt köszönhető a város ókoron túl érő hírneve és tisztelete. A kutatás mind a mai napig nem tisztázta egyértelműen az istennő jelképeinek és kultuszának értelmezését. A legújabb eredmények Turcsán-Tóth Zsuzsanna ókortörténészhez köthetők, aki új tárgykatalógust hozott létre az Epheszoszi Artemisz-ábrázolások vizsgálatára.

A merev tartású, egész testét beborító cizelláltan dekorált öltözetű istennő alakja látványosan tér el a görög mitológiai és irodalmi utalásokból ismert íjjal vadászó szűz Artemisztől. Legjellegzetesebb vonásának a császárkortól kezdve a felső testén több sorban megjelenő díszítést tartották, amelyeket már az ókorban női mellek sokaságának véltek, és polümaszton vagy multimammiam melléknévvel illették. A reneszánsz óta számos elmélet jelent meg „Artemis Ephesia” megfejtéséről. A 19. századig inkább egy elvont misztériumot jelentő Ízisz ábrázolásnak is tartották, de szerepelt a természet metaforájaként Dea Natura néven is. 

Az kultusz eredeti történeti kontextusát, vagyis a Kr. e. 1. évezredi anatóliai és égeikumi kulturális hagyományokat csak a századforduló környékén kezdték feltárni. A „mellek” helyett több kutató már rituális állatvágásból származó bikaherék vagy esetleg gyümölcsök füzérét is felfedezni véli, és az Epheszoszi Artemiszt egyféle ősi kis-ázsiai termékenység- vagy anyaistennőre próbálták visszavezetni. Ezek az értelmezések eddig nem vezettek áttörő megoldásra. Epheszosz tágabb környékéről sem ismerünk ilyen rítust tartalmazó bikakultuszt, sem olyan anatóliai isten-anyát, akit a görög Artemisz magába olvaszthatott volna. A tisztelet középpontjában álló képmások, vagyis istenszobrok kronológiája is problémás. Mind a mai napig nincs konszenzus arra nézve, hogy Artemiszt az írott forrásokból ismert 6. századi szobrász, Endoiosz által készített alakjában tisztelték-e, vagy az idők során készült-e egy második (vagy harmadik?) külön kultuszszobor is. A rendelkezésre álló ókori forrásaink a szobor anyagában sem értenek egyet (4 féle fa / arany / aranyozott fa / más anyag).

Az biztosnak látszik, hogy a legismertebb képmás-típus csak a Kr. e. 2. században jelenik meg, és a legtöbb szobor pedig a Kr. u. 2. századból maradt fenn. Tehát nem a bronzkori, vagy még korábbi időkből ismerjük a „sokmellű” istennőt, hanem a globális jelenséggé váló, és a római császárkorban virágzó intellektuális hellenizmus fénykorában jelenik meg, éppen a magukat rejtélyesnek és keletiesnek mutató misztériumvallások (Ízisz, Mithrasz, Attisz stb.) korában. Az istennő komplex nyakékén több esetben sikerült csillagképekre való utalásokat azonosítani, és némely esetekben Artemisz igazi mellei kilátszanak a ráaggatott díszek mögül. Sztrabón szerint papnőinek szüzeknek kellett lenniük, papjainak pedig herélteknek, éves ünnepein pedig százezrek vettek részt. Talán neki is köszönhető, hogy az ókori férfiszerzők szerint az epheszoszi nők jogi-gazdasági önállósága messze felülmúlta a többi város polgáraiét.

Az bizonyos, hogy Epheszoszi Artemisz nem maradt meg a város falai között. Népszerűsége nemcsak Anatóliában érhető tetten a helyi éremleletek ábrázolásain, mivel szobrai a Rómában és a birodalom nyugati felén is kerültek elő. Egyetlen személyes rajongóját jól ismerjük. A Kr. e. 5–4. század fordulóján kétszer is járt a városban az egyik legtermékenyebb Szókratész-tanítvány, Xenophón egy görög zsoldossereg tisztjeként, amelyet a perzsa örökösödési háborúban kívánt felhasználni az egyik trónkövetelő. A megrendelő halála után magukra hagyatva, vezetőiket elveszítve kellett a birodalom közepéből hazavándorolniuk. Mivel megmenekülésüket Xenophón az Epheszoszi Artemisznek tulajdonította, az úton szerzett zsákmány rá eső részét a templomában hagyta megőrzésre. Amikor a spártaiak segítségével letelepedett Olümpia városa közelében kikérte a letétbe helyezett pénzösszeget, amelyet Artemisz főpapja vitt el neki az olümpiai játékokra menet. A pénzből Xenophón az epheszoszi Artemiszion pontos mását építette fel Szkilluszban, saját birtokkal, vadászatra való ligettel és a Artemisz képmásának pontos másával. Szerinte aranyból volt.

A cikk elkészüléséhez hozzájárult a TGA Türkiye Tourism Promotion and Development Agency által szervezett régészeti sajtóút.