A sakkjáték kultúrtörténete

A Skó­ciá­tól nyu­gat­ra fek­vő Le­wis-szi­ge­ten 1831-ben egy vi­har al­kal­má­val 93 sakk­fi­gu­ra ke­rült elő. A roz­már­agyar­ból ké­szült fi­gu­rák mindegyi­ke külön­ál­ló sze­mé­lyi­ség: a bás­tya har­cia­san harap­dál­ja a paj­zsát, a ki­rály­nő pe­dig mély aggoda­lom­ba me­rül. A vi­king idők­ből va­lók, és szem­lé­le­te­sen bi­zo­nyít­ják, hogy a 11–12. szá­za­di Eu­ró­pá­ban a sakk jó úton volt afe­lé, hogy a legel­ter­jed­tebb táb­la­já­ték­ká vál­jon. 

Szá­mos kö­zép­ko­ri irat em­lí­ti a já­té­kot, és az ása­tá­sok so­rán Eu­ró­pa-szer­te elő­ke­rült több száz sakk­fi­gu­ra megerő­sí­ti: a sakk fon­tos sze­re­pet ját­szott a kö­zép­ko­ri ne­mes­ség éle­té­ben, hi­szen a vá­rak­ban töl­tött es­ték unal­mát a ré­gi tör­té­ne­tek és ver­sek hall­ga­tá­sa mel­lett a já­ték űz­het­te el legin­kább. Nem tud­juk, az al­sóbb osz­tá­lyok kö­ré­ben mennyi­re ter­jedt el a sakk, hiszen az ő sír­jaik rit­kán tar­tal­maz­nak mel­lék­le­tet, és az iro­da­lom is a ne­mes­ség éle­tét áb­rá­zol­ja. A sakk­já­ték sok év­szá­za­dos tör­té­ne­te fo­lya­mán mind na­gyobb nép­sze­rű­ség­re tett szert, meg­hó­dí­tot­ta a vi­lá­got, s kul­tú­ránk ré­szé­vé lett. So­kak sze­rint az em­be­ri­ség egyik legér­de­ke­sebb, legszel­le­me­sebb já­té­ka.