A Rubicon kérdése Köpeczi Bélához

Szekfű Gyula 1913-ban A száműzött Rákóczi címen adta ki azt a heves politikai – s kisebbrészt szakmai – vitát kiváltó könyvét, amelyet némelyek a nemzeti múlt meggyalázásának, mások a modern magyar történetírás első dokumentumának fogtak fel. Ön Szekfűvel szemben is állást foglal, amikor könyve címében a bujdosásra helyezi a hangsúlyt?

Szekfű – aki ekkor még fiatal történész – munkájában két célt kívánt megvalósítani. Az egyik „a száműzött politikai törekvéseinek az akkori európai diplomáciai mozgalmak közé való beállítása”, a másik a lélektani vizsgálat: „...miféle hatással lehetett a száműzetés és állandó kísérői: egyedüllét, erkölcsi és politikai elszigeteltség, anyagi bizonytalanság, a hazájától távol, idegenben bolyongó fejedelemre”.

Szekfű a tudományos kritika jegyében fordul szembe Thaly Kálmán és Márki Sándor idealizáló történelemszemléletével. Lényeges történeti kérdéseket vet fel, ám a nagy erények nagy hibákkal párosulnak. Van egy a priori megállapítása, amely szemléletét befolyásolja: „minden száműzött élete: a köznek haszontalan”. Ezt támasztja alá Rákóczi diplomáciai tervezgetéseinek ismertetésével, amelyekkel nem a szatmári béke utántól foglalkozik, hanem csak XIV. Lajos halála és az 1714-15-ös magyar országgyűlés száműzetést kimondó végzése után. A diplomáciai akciók ismertetésében nem elsősorban Rákóczi irataira és a francia, spanyol, orosz dokumentumokra támaszkodik, hanem a konstantinápolyi császári rezidensek és kémek jelentéseire. A kudarcokat nem annyira az objektív körülményekkel, hanem az „emigrációs lét” kalandorságával és Rákóczi szuverenitási komplexusával magyarázza.

Nem elégszik meg azonban magának az emigráció politikájának elítélésével, elveti azt az eszmét is, amelyet otthon és a bujdosásban Rákóczi képviselt, tehát Magyarország és Erdély függetlenségének ügyét. Azt vallja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában sikerült a „nemzeti egységet” helyreállítani, s az ország további modernizálásában tudati szempontból nincs helye a függetlenségi eszmének és az ezt tápláló hagyománynak. A magát realistának tartó szerző még 1913-ban sem látta azokat az ellentmondásokat, amelyek a Monarchiában kialakultak, és amelyek szétfeszítették azt. A tudományos kritika jogát hirdetve maga is elkövette az aktualizálás vétségét, amikor – még ha áttételesen is – egy adott államberendezkedés ideológiai-történeti legitimálását vállalta.

Magam a bujdosás szót nem kuruckodásból és nem is azért használom, mert szép. A magyar költészet 1670