A ruandai népirtás

Az 1994-es ruandai népirtás, az afrikai történelem egyik legnagyobb tömegmészárlása, hatékonyságát tekintve felülmúlta még a sokkal modernebb technikákat alkalmazó nácik rémtetteit is. Az országban többségben lévő hutuk – legnagyobb részben a bozótkéssel és furkósbottal felfegyverkezett falusi parasztok – három hónap alatt 800 000 tuszit gyilkoltak meg. A hutuk és tuszik egyébként ugyanazt a nyelvet beszélik, nem különülnek el sem kulturálisan, sem vallási szempontból, az, hogy ki hutu és ki tuszi, csak a személyi iratokból derül ki. A hutu és tuszi történelmi ellentétek elsősorban abból adódtak, hogy Ruandában a korábbi évszázadokban a tuszi arisztokrácia uralkodott – egyformán elnyomva a közrendű tuszikat és a hutuk egész népességét. 

Az országot gyarmatosító németek (1898), majd nyomukban a belgák (1924) ebben a hutu–tuszi, alávetett–uralkodó dichotómiában értelmezték az országot, és eszerint szervezték meg a közigazgatást. A belga hatóságok csak az ötvenes évek végén fordítottak korábbi politikájukon, mondván, hogy a majdani független országban a többségnek célszerű uralkodnia – vagyis ettől kezdve a hutukat favorizálták. Ők is vették át a hatalmat, amikor Ruanda 1962-ben függetlenné vált. Egy évvel később már több ezer tuszi áldozata volt egy kisebb pogromsorozatnak, a következő évtizedekben pedig időről időre megismétlődtek a hasonló kilengések. 

Ruanda külső megítélését azonban nem ezek az esetek határozták meg, hanem az, hogy az ország a prosperitás és az ígéretes jövő ritka kivételének számított a földrészen. „Afrika Svájca” – így emlegették a nyolcvanas évek közepéig Ruandát. Úthálózat, villany, ivóvíz, alfabetizáció, egészségügyi ellátás – mindezzel jogosan büszkélkedhetett a nemzetközi porondon a hutu Juvénal Habyarimana, aki 1973-ban, vértelen puccsal került hatalomra, és 1994-ig, haláláig az ország elnöke maradt. Erőskezű, megbízható politikusként tartották számon. 

1986–87-ben a kávé világpiaci árának drasztikus csökkenése miatt az ország exportbevétele a korábbinak a harmadára esett vissza egyetlen év alatt. Halmozódni kezdtek az adósságok, egyre kevésbé lehetett fenntartani a megszokott életszínvonalat. Habyarimana elnök a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap nyomására gazdasági megszorító intézkedéseket vezetett be, leértékelték a nemzeti valutát. A magas importköltségek lefaragása érdekében korlátozták az egészségügyi szolgáltatásokat, ami rövid időn