Még 6napig ingyen olvasható
A több mint háromszáz évig, 1613-tól 1917-ig uralmon lévő orosz dinasztia legendába vesző őse, Iván „Kobila”, valójában a Litván Nagyfejedelemségből került valamikor a 13. század utolsó negyedében orosz földre. Unokája már a „Koska” ragadványnevet kapta: tőle eredt hát a Koskin bojári nemzetség, amely az évszázadok során több ágra oszlott. A történetünk szempontjából legjelentősebb Zaharjin–Jurjev család adta IV. Iván cár első feleségét, Anasztáziát, akiről meglehetősen hízelgő kép él a közemlékezetben. Csakúgy, mint fivéréről, az erényes és jóságos Nyikita Romanovicsról, a népdalok megénekelte hős bojárról. Ők már Romanovoknak mondták magukat, és Fjodor Nyikitics Romanov egészen a pátriárkai székig emelkedett.
I. rész
Fjodor Nyikitics azonban ifjúkorában a legkevésbé sem Isten szolgálatának kívánta szentelni magát. Mint az egyik legősibb és legelőkelőbb moszkvai bojárcsalád feje, Borisz Godunov egyik legfőbb riválisának számított, amikor Borisz, a Rurik–Monomah-dinasztia kihaltával, 1598-ban az orosz történelem első választott cárjaként tehette fejére az orosz uralkodók Monomah-sapkáját. Három év sem telt bele, és Fjodor Nyikiticsnek – Filaret néven – szerzetesként kellett tovább tengetnie életét. A hatalom közeléből kitaszított család számára a Borisz cár 1605-ben bekövetkezett halálával kezdődő ún. „zavaros időszak” hozta meg az újbóli felemelkedést. Filaret csakhamar metropolitai, majd pátriárkai méltóságra emelkedett. Mindkét esetben egy álcár – I., illetve II. ál-Dmitrij – jóvoltából. Az álcárokat és a zavarosban halászó lengyel–litván zsoldosokat azonban 1612-ben nagy nehézségek árán legyőzte a népfelkelés.
Az elkerülhetetlen rendteremtés azzal kezdődött, hogy legitim cárt választottak az ország élére. A hangadó kozákok mindenképpen „nemzeti” cárt óhajtottak, ráadásul legitim uralkodót, aki származása alapján az utolsó törvényesnek elismert cári családhoz, IV. Iván dinasztiájához tartozik. A cárválasztó zemszkij szobor (országos gyűlés) Filaret fiát szemelte ki a trónra. Mihail csak hosszas szabódás után mutatott hajlandóságot arra, hogy elfogadja e nagy tisztességet. Megérthetjük vonakodását, hiszen a korábbi években nem volt túl kifizetődő a cári funkció, azonkívül még a 17. életévét sem töltötte be, apjától pedig nem kérhetett tanácsot, mert ő éppen lengyel fogságban ült.
Így került a korona 1613-ban Mihail Fjodorovics fejére, aki azt 32 hosszú esztendőn át megőrizte. Tulajdonképpen igaza volt: hosszú időn keresztül nem volt sok köszönet a cári méltóságban. Szmolenszk lengyel, Novgorod pedig svéd kézen volt, kozák martalócbandák garázdálkodtak szerte az országban, és komoly veszedelmet jelentett a második álcár kisdede, Iván álcárevics is. Az ifjú cár az ekkor gyakran ülésező zemszkij szoborok, az új bojár duma és a családi klán segítségével azonban lassan pacifikálta az országot. Nagy segítséget jelentett számára, hogy 1619-ben hazatérhetett lengyel fogságából atyja, aki ettől kezdve mintegy társuralkodóként vett részt az ország irányításában. És a sikerek sem maradtak el: Szmolenszket ugyan több hadjáratban sem sikerült visszahódítani, Novgorodot azonban igen, és a lengyel királyfi is lemondott az orosz trónra formált igényéről. Ezeket az eredményeket a cári kormányzat annak köszönhette, hogy tovább erősítette természetes tömegbázisa, a szolgáló nemesség privilégiumait. Elsősorban azzal, hogy fokozatosan bevezette a parasztok röghöz kötését, vagyis eltörölte a György-napi szabad költözést.
Ez utóbbi aktus már Mihail fia, Alekszej uralkodása idején történt, 1649-ben, az újonnan összeállított Törvénykönyvben. E jellegzetesen konszolidációs lépésre sajátos módon egy városi felkelést követően került sor. Alekszej ugyanis követte atyja vonalvezetését, és minden erővel igyekezett megerősíteni hadseregét, esetenként külföldi tisztek és külországbeli haditechnika importálásával. Ez azonban pénzbe került, és a kormányzat minden eszközt megragadott a siker érdekében. Adott esetben a só monopóliummá nyilvánítását, majd árának drasztikus emelését. Később, 1662-ben egy hasonló fogantatású intézkedése, a mértéktelen rézpénzkibocsátás váltott ki ellenállást. Az eset „rézlázadásként” vonult be az orosz történelembe. Mindkét megmozdulást – és még egy sor másikat, így például a Sztyepan Razin vezette nagy kozák-paraszt felkelést – viszonylag gyorsan leverette a cár.
Jobban meggyűlt a baja az ún. szakadárok vagy óhitűek mozgalmával. Ez a történet a „nagy orosz egyházszakadásra” vezethető vissza. 1653-ban az új orosz pátriárka, Nyikon meghirdette az orosz egyház reformját, amely lényegét tekintve az egyházi könyvek és szertartások görög „eredetijükhöz” történő igazítását célozta. Alekszej szeme előtt egy nagy pravoszláv birodalom létrehozása lebegett, amelybe beletartozott volna Ukrajna is, ahol már korábban végrehajtották a reformot. Nyikon így állami segédlettel, tűzzel-vassal hajthatta végre elképzeléseit, ám az orosz hívőtársadalom és a papság jelentős része szembefordult vele. Ők lesznek a szakadárok, akiket kiátkoznak és kiközösítenek a hivatalos egyházból, és akik még évszázadokon át a mindenkori hatalom oppozícióját alkotják. Egyébként a cár és Nyikon szövetsége sem tartott sokáig. Az „istenessége” – és talán korpulens alkata – miatt a korabeliek által „jámbornak” titulált uralkodó ugyanis az 1665–67-es zsinaton elítéltette a túlságos hatalmi ambíciókat tápláló egyházfőt. Ez már az Ukrajna birtoklásáért kirobbant újabb orosz–lengyel háború végén történt, amely az ún. balparti Ukrajna és Kijev Moszkvához kerülésével végződött.
A fentiekből is látható, hogy az orosz „rövid” 17. század nem véletlenül kapta annak idején a „lázongó” megkülönböztető jelzőt. Alekszej Mihajlovics 31 évig tartó uralkodása mindazonáltal mégis a konszolidációt hozta országának. Az 1670-es évekre Oroszország kétségtelenül a térség vezető hatalmává vált, amely részint belső reformok, részint a nyugati hadszervezet „importja” révén érte el ezt a státusát. A rövid ideig (hat esztendeig) uralkodó Fjodor Alekszejevics, de még az 1682–89 között kormányzó Zsófia régenssége is természetes módon simul ebbe a folyamatba.
A radikális változásokat, az „európai nyitást”, a „modernizációt” a történelmi közvélekedés hagyományosan I. Péter nevéhez köti, aki nővérétől 1689-ben vette át a hatalmat, de még évekig lényegében nem élt azzal. E tekintetben a törökök elleni 1695–96-os, ismételt azovi hadjárat, s még inkább az 1697–98-as ún. „nagy követjárás” hozott fordulatot. Az ekkor már nem is annyira ifjú uralkodó egy törökellenes szövetség reményében utazott Nyugatra, és a svédek elleni háború, valamint nagyszabású európai reformok tervével tért haza. Az „északi háború” hamarosan kezdetét is vette, a nagyszabású reformok azonban sokáig kimerültek a hosszú szakállak és kaftánok megkurtításában.
A radikális változtatásokat a permanens háborúskodás – I. Péter 1725-ig tartó uralkodása során mindössze egy háborúmentes évet jegyeztek fel – igényei kényszerítették ki. Törvényszerű tehát, hogy azok alapvetően a hadsereggel kapcsolatosak, majd fokozatosan átgyűrűznek a társadalmi, állami élet minden jelentős területére. I. Péter végül is jól szervezett társadalmat alakított ki, amely joggal keltette egy katonai tábor képét. Reformjai spontán jellegűek voltak, a háború adott szakaszában éppen jelentkező feladatokat kívánták megoldani, ennek megfelelően a változtatások is állandó változáson mentek keresztül, jó néhány reformja mégis rendkívül időtállónak bizonyult. Minden 19. századi klasszikus irodalmi alkotásból visszaköszön 1722-es rangtáblázata, új egységes adóját, a fejadót 163 éven keresztül szedték, az újoncverbuválás rendje 170 esztendeig élt, híres-nevezetes „kollégiumai” (minisztériumai) 80 évig álltak fenn, az egyházi szinódus két teljes századon át, szenátusa pedig még ennél is hosszabb életűnek bizonyult: egészen 1917-ig kitartott.
Az is kétségtelen, hogy Péter reformjai sok tekintetben egy új, hatalmas birodalomhoz vezettek. Oroszország az északi háború győzelmes lezárásával Európa egyik vezető hatalmává vált. Mindezért azonban a lakosság óriási áldozatokat hozott: egyes becslések szerint az orosz alattvalók egyötöde-egynegyede pusztult bele a péteri „európaizálásba”. Péter az autokratikus hatalmi rend konzerválásán fáradozott – ha kellett, európai eszközöket igénybe véve. Ezenközben azonban az alattvalók szolgákká süllyedtek, a társadalom strukturális értelemben „aziatizálódott”: Európától, a polgári rendtől, ha lehet, még távolabb került. Az adott történelmi keretek között ez volt a nagyhatalmiság ára.
I. Péter „nagyságát” éppen e történelmi determinációk miatt nincs okunk kétségbe vonni. Nem csupán kétméteres termetével és fáradhatatlan ügybuzgalmával emelkedett ki az őt követő hitvány uralkodók közül, s nem véletlen, hogy a halála utáni szűk négy évtized egymást kiszámíthatatlan sorrendben követő uralkodói sem voltak képesek megrendíteni az általa megszilárdított hatalmi rendet.
Vegyük hát sorra az 1725–62 között, az ún. „palotaforradalmak korában” regnáló cárokat. Ez idő alatt három férfi és három nő uralkodott Oroszországban. A férfiak összesen kevesebb mint fél évtizedig, a nők 32 esztendeig. Az „erősebb nem” képviselőit ráadásul nemigen lehetett férfiaknak tekinteni, hiszen egyikük 12 évesen került a trónra, másikuk csecsemőkorában, míg a harmadiknak a férfiasságát más okból kérdőjelezték meg. Az 1762-ben hatalomhoz jutott II. Katalint is beleszámítva, két nő került puccsal, a legitim cárt erőszakkal elmozdítva a trónra, de a többi uralkodó jogcíme is meglehetősen vitathatónak számított.
A bajok okozója maga I. Péter volt. Legelsősorban azzal, hogy fiát, Alekszej trónörököst egy koncepciós per eredményeként megölette. Másodsorban azzal, hogy nem hagyott maga után végrendeletet. Igaz ugyan, hogy még életében császárnévá koronáztatta második feleségét, Katalint, aki alig két esztendeig tartó uralkodása alatt a mértéktelen evésen-iváson kívül semmi mással nem foglalkozott. Az államügyek így Mensikovra maradtak. A császárnő gyors halála után Nagy Péter unokája, a kamasz II. Péter került a trónra. A koraérett uralkodó féktelen mulatozással töltötte ideje jó részét, tehát az országot továbbra is az öreg kegyenc irányította. Mígnem egy betegség ágynak döntötte, és az ifjú uralkodó egy jóval fiatalabb bizalmast talált magának. Mensikov mehetett Szibériába. Pjotr Alekszejevics azonban 1730-ban himlőben váratlanul elhalálozott. Az orosz előkelőségek ekkor elhatározták, hogy véget vetnek a mindenható kegyencek uralmának, s egyben a cárok korlátlan hatalmának is.
Így kerül a trónra Anna Ivanovna. Ő I. Péter gyengeelméjű féltestvérének – és egy ideig társuralkodójának –, V. Ivánnak volt a középső lánya, s már két évtizede a kietlen Mitavában ette az özvegy hercegnők keserű kenyerét. Joggal gondolhatták a legelőkelőbb nemesek, hogy szívesen felcseréli a kurlandi hercegséget még egy korlátozott orosz uralkodói hatalomért is. Milyen keserű volt a csalódásuk, amikor az új császárnő demonstratív módon széttépte a cári hatalmat csorbítani kívánó ún. „kondíciókat”, majd német származású bizalmasaival vette körül magát. Uralkodásának tíz esztendejét éppen szeretője, Ernst Johan Biron után szokás „bironizmusnak” nevezni. Újabb kegyenc tehát, és újabb politikával nem foglalkozó – viszont vadászszenvedélyének annál fanatikusabban hódoló – uralkodó az orosz trónon.
Anna Ivanovna – elődeivel ellentétben – vette a fáradtságot, és még életében kijelölte utódját, aki egy még meg sem született gyermek volt: az Anna Leopoldovna névre hallgató unokahúga és egy Anton Ulrich nevű braunschweigi illetőségű hercegfi frigyétől várt utód. Éppen hogy megszületett, amikor a cárnő 1740-ben meghalt. VI. Iván néven koronázták meg a világtörténelem egyik legtragikusabb sorsú uralkodóját. Egy évig élvezheti a pelenkás korú cár a szabadságot: 1741-től 1764-ben történő meggyilkolásáig, tehát csecsemő-, kisgyermek-, kamasz-, és ifjúkorát, majd felnőtté válásának éveit is egy bedeszkázott ablakú szobában tölti majd, ahol fogvatartóján kívül más emberrel nem találkozhat, levelet nem írhat és nem fogadhat (nincs is, aki megtanítaná az írásra-olvasásra), szüleit négyéves kora után soha nem láthatja viszont, édesanyján kívül asszonyt nem ismerhet meg rövidre szabott, állati sorba alázott életében.
Sanyarú sorsát I. Péter Erzsébet nevű lányának köszönhette, aki korábban már többször is szóba került mint potenciális trónörökös, és VI. Iván megkoronázásával örökre elveszni látszott számára a cári hatalom. Ügyesen kihasználva a gárdisták I. Péter iránti nosztalgiáját, valamint a német talpnyalók iránti „nemzeti” színezetű ellenszenvet, 1741. november 25-e éjjelén hű pretoriánusai segítségével puccsal eltávolította Anna Leopoldovna régenst és gyermekét. S bár törvénytelenül került a trónra, I. Péter gyermekeként elég legitimációja volt ahhoz, hogy a hatalmat két hosszú évtizeden át megtartsa. Ravasz és óvatos, koronás főnek lusta, bálozásban viszont kimeríthetetlen energiájú szépasszony volt. Mária Terézia, II. Frigyes és XV. Lajos korában ilyen uralkodói kvalitások is elégségeseknek bizonyultak Oroszországban ahhoz, hogy az orosz seregek győzelmesen avatkozzanak be az európai háborúkba, és a belső hatalmi rend stabil maradjon. Az eltelt idő I. Pétert és az általa létrehozott rendszert látszott igazolni.
