A revízió bűvöletében

A közép-kelet-európai térségben a 19. század kezdetétől meghatározóvá váltak a tartósan érvényes etnikai-demográfiai adottságok. A térség keleti, illetve nyugati peremén két olyan etnikai egység helyezkedett el, amely lélekszáma alapján alkalmas volt arra, hogy befolyását érvényesítse. A napóleoni háborúk után, amikor a cári Oroszország európai főhatalommá emelkedett, és a század közepén, amikor a német egység formálódni kezdett, a térség szempontjából a befolyás nem elméleti lehetőség volt többé, hanem hódító tervek formájában jelentkező veszélyeztetettség. Közép-Kelet-Európában ugyanakkor, és ez a másik demográfiai sajátosság, egyetlen olyan nemzet sem élt, amely igényt formálhatott volna a vezető szerepre, és egyben képes lett volna arra, hogy a német és az orosz fenyegetést egyedül ellensúlyozza.

A nacionalizmus korában a sajátos etnikai viszonyok egészen rendhagyó állami berendezkedést eredményeztek a térségben. Az itt élő nemzetek a külső hódítástól való félelmükben lemondtak az önálló állam megalakításáról, és tudomásul vették, elismerték annak az államalakulatnak a létjogosultságát, amelyet a dinasztikus hódítás és a külpolitikai szükséglet már korábban létrehozott: a Habsburg Monarchiáét. A tudomásulvétel természetesen nem volt érdek nélküli: a nemzetek arra törekedtek, hogy igényeiket a Monarchia keretei között a lehető legnagyobb mértékben érvényre juttassák.

A Monarchia létéhez kapcsolódó különféle elvárások közül a magyar igények realizálódtak viszonylag a legteljesebb mértékben. A centralizált Habsburg Birodalom 1867-ben két központú, dualista állammá alakult. Magyarország teljes belpolitikai önállóságot nyert, a történelmi Magyarország pedig teljes egészében magyar uralom alá került. Ez utóbb annyit jelentett, hogy a magyarság a saját létszámánál nagyobb nemzetiségi lakosság fölött gyakorolt fennhatóságot.

A soknemzetiségű birodalom a térség sajátos etnikai viszonyainak köszönhette létét, azoknak jól meg is felelt, egzisztenciája azonban korántsem volt ellentmondásoktól mentes. Az Osztrák–Magyar Monarchia legodaadóbb hívei sem hihették ezért, hogy a soknemzetiségű birodalom lesz ebben a térségben az államalakulás utolsó állomása.

Az esedékes újrarendeződés a világháború után következett be. Újjászületett Lengyelország, megalakult Csehszlovákia, addigi területének duplájára, háromszorosára növekedett Románia és Szerbia. Magyarország szempontjából 1918 csaknem a felbomlással volt egyenértékű. 324 ezer km2 területéből 93 ezer maradt, 20 millió lakójából kevesebb mint 8 millió. A veszteséglistán, a nemzetiségek elkerülését nem számítva, több mint hárommillió magyar szerepelt. Magyar szemszögből