Ingyenesen olvasható
A középkori spanyol történelem egyik döntő csatájának nevezik az 1212. július 16-án megvívott, Las Navas de Tolosa melletti összecsapást. Ekkor VIII. Alfonz kasztíliai király vezetésével egy soknemzetiségű keresztes haderő mért vereséget al-Naszír emír haderejére. A történelem iránt érdeklődők persze némi fenntartással tekinthetnek az összecsapás „döntő” jelzőjére, hiszen a Pireneusi-félsziget mintegy nyolc évszázadig tartó arab–mór megszállása ezzel nem ért véget, sőt még 280 évig – Granada 1492-es elfoglalásáig – tovább létezett. Miért tekinthető mégis döntőnek a csata?
A Pireneusi-félszigetre 711-ben törtek be az arabok, majd néhány év alatt szinte teljesen megszállták az egykori vízigót állam területét. A Pireneusokon túli terjeszkedésüket Martell Károly frank majordomus hadereje állította meg 732-ben Poitiers-nél. A mai Spanyolország területén egyedül a félsziget északi részén jöttek létre keresztény államok, előbb az Asztúriai Királyság, majd a Navarrai Királyság, végül a Nagy Károly frank császár által alapított Barcelonai Őrgrófság. A 11. századtól vált hatalmi tényezővé León, Kasztília és Aragónia is, míg a félsziget nyugati partvidékén Portugália jött létre önálló királyságként a 12. században. Eközben a muzulmán fennhatóság alá tartozó Al-Andalusz területe néhány évtizedig az arab Omajjád Birodalom egyik tartománya volt, majd a 8. század közepétől független emirátussá vált, végül 929-től Córdobai Kalifátus néven létezett.
Forrás: Wikimedia Commons
Itt kezdődött meg a mór kultúra virágzása, amely nemcsak áthozta Európába az arab világ kulturális szokásait, értékeit, hanem valamennyire magába olvasztotta a meghódított keresztény lakosság – és a jelentős lélekszámú zsidó közösségek – kultúráját is. A kora középkor végén Córdoba művelődési központtá vált, mivel a 10. században a palota közel 400 ezer kötetes könyvtárral rendelkezett. A virágzó középkor idején Al-Andalusz nagyobb városaiban fordító központok létesültek, ahol a Nyugat-Európából érkező szerzetesek arab nyelvről fordították le latinra a többségében az antik korban keletkezett műveket. Így számos, eredetileg görög nyelvű orvosi, matematikai, filozófiai mű arab közvetítéssel gazdagította a középkori Nyugatot.
A muzulmán fennhatóságú területeken a sok évszázados együttélést alapvetően vallási türelem jellemezte, miközben tény, hogy a 850-es évek közepén, egy felkelést követően több ezer keresztény vált mártírrá a megtorlások során. A bonyolult vallási-kulturális érintkezést a korabeli források is hangsúlyozták, egy 13. századi arab történetíró kiemelte, hogy „a muszlimoknak ügyelniük kell arra, hogy ne váljanak akaratlanul zsidóvá vagy kereszténnyé. […] a dolgoknak ez az állapota abból ered, hogy az andalúzok [mórok] együtt élnek a keresztényekkel, kereskednek velük […].” Valójában az évszázadok során megkezdődött az eltérő vallású népek egyfajta összeolvadása – ami például a szokásokban, az öltözködésben, az ünnepek megtartásában nyilvánult meg. Voltak algarabiado keresztények, akik beszélték az arab nyelvet, illetve ladino muzulmánok, akik a latint beszélték.
A reconquista, azaz a visszahódítás, visszaszerzés már csak a felvázoltak miatt sem egy lineáris folyamatként értelmezhető történelmi esemény volt. A közel nyolc évszázad alatt a keresztény „észak” és a muzulmán „dél” nem állt állandóan harcban, sőt voltak időszakok, amikor inkább a keresztény államok harcoltak egymással. A reconquista kibontakozására a 11. században nyílt lehetőség, amikor 1031-re a Córdobai Kalifátus mintegy 30 kis, helyi államra esett szét. Az Aragón Királyság 1064-ben kezdte meg a hadjáratait, amelyek elsősorban a kisebb muszlim államok adófizetésének kikényszerítésére irányultak, majd Kasztília is bekapcsolódott a harcokba, és 1085-ben elfoglalta Toledót.
Az al-andaluszi államok ekkor külső segítséget kértek – behívták az észak-afrikai berber állam, az Almoravidák haderejét a keresztényekkel szemben. A hadiszerencse megfordult, a gyors, fegyelmezett hadmozdulatokra képes berber könnyűlovasok és a hosszú lándzsákkal felfegyverzett gyalogosok megállították a lovagi seregek előrenyomulását. Az Almoravidák harcosainak vallási fanatizmusa a keresztény államokban is változást eredményezett, ahol egyre többször keresztes mozgalomként értelmezték a muszlimokkal vívott harcokat. Ebben az is szerepet játszott, hogy II. Orbán pápa 1095-ben keresztes hadjáratot hirdetett a Szentföld visszafoglalására, ami közel kétszáz éves küzdelmet eredményezett a Közel-Keleten. A Szentföldhöz hasonlóan Hispániában is létrejöttek egyházi lovagrendek a határvédelem biztosítására, így például 1158-ban a Calatrava-rend és 1170-ben a Szent Jakab-rend, azaz a Santiago-rend. Szükség is volt rájuk, mert az Almoravidák után, a 12. század végén a szintén észak-afrikai almohád állam hadereje zúdult rá Hispániára. 1195-ben nagy vereséget mértek VIII. Alfonz (1158–1214) kasztíliai király seregére. 1211-ben al-Naszír emír hadereje feldúlta Kasztíliát, mire III. Ince pápa keresztes hadjáratot hirdetett a mórok ellen.
Ennek nyomán 1212 húsvétján nagy létszámú, soknemzetiségű haderő gyülekezett Toledóban. Kasztíliát a Pireneusi-félsziget keresztény államai kisebb-nagyobb csapatokkal támogatták, így II. Péter aragóniai király és VII. Sancho navarrai király személyesen is megjelent a lovagjaival. Emellett a keresztes eszme jegyében sok francia lovag csatlakozott a sereghez, de a leírások szerint német és itáliai területekről is érkeztek csapatok. A június közepén támadásba lendülő keresztény haderőben a franciák meglehetősen fegyelmezetlen seregrésznek számítottak, mivel nem voltak hajlandóak alávetni magukat VIII. Alfonz utasításainak. Előbb Málagát, majd Calatrava la Vieját foglalták vissza, de mivel a kasztíliai király megtiltotta ez utóbbi város kifosztását, a francia lovagok nagy része elhagyta a sereget. A haderő ennek ellenére július közepére megérkezett Las Navas de Tolosa alá, ahol meglepte az ott táborozó mór haderőt.
A csata 1212. július 16-án kezdődött meg. A többórás, öldöklő közelharc egyik fordulópontja az volt, amikor az andalúziai mór csapatok otthagyták az emír haderejét, így az észak-afrikai berber seregrész súlyos vereséget szenvedett. A Santiago-rend lovagjai megtörték az ellenállást, és VII. Sancho navarrai király lovagjaival egészen az emír díszes sátráig nyomult előre, legyőzve az uralkodó testőrségét. Al-Naszír elmenekült a csatatérről, elvesztve seregének egyharmadát. A győztes keresztesek hatalmas hadizsákmányt szereztek, és a keresztény haderő előtt megnyílt az út az andalúziai területek felé.
Az almohád állam tekintélyén jelentős csorba esett, emiatt több kisebb lázadás is kitört ellene. Ezt kihasználva a következő évtizedekben VIII. Alfonz unokája, III. Ferdinánd (1217–1252) 1236-ban elfoglalta Córdobát, majd 1243-ban Murciát és 1248-ban Sevillát. Aragónia pedig a Földközi-tenger mentén előretörve 1238-ban Valenciát vette be. Eközben Portugália egészen a déli tengerpartig tolta ki a határait. Így a 13. század közepére a mórok kezén már csak Granada és hegyektől védett környéke maradt. A megváltozott erőviszonyok miatt számukra esély sem volt arra, hogy visszatámadjanak, ezzel Andalúzia végleg a keresztények kezén maradt. A Las Navas de Tolosa melletti csatát mindezek miatt tekinthetjük fordulópontnak a reconquista küzdelmében.
