A politikus Petőfi

Az utóbbi évtizedekben a társadalomtudományokban végbement egy nagyszerű fordulat, amit túlzás nélkül forradalomnak is nevezhetünk. Az ún. „kultuszkutatás” föltárta, hogy egy láthatatlan, de roppant erős okuláré ül a visszatekintő orrán, amikor a hagyományt vizsgálja. Az irodalom, a művészetek, de sokszor a politika világában is a múlt számos nagyszerű szereplőjét – valamiféle sajátos, öntudatlan naivitással – kizárólag az őket övező kultusz szemüvegén át láttuk és látjuk még sokszor ma is.

Talpra magyar! Thorma jános festménye. Thorma János Múzeum Kiskunhalas Mitikus időtlenség

Különösen így van ez a nemzet körülrajongott költője, Petőfi Sándor esetében. A kutatók rámutatnak arra, hogy az óvodában is, de még inkább az általános iskolában a gyerekek már jóval azelőtt megtanulják és megszokják a költő és forradalmár alakjának és nevének különlegességét, kivételességét, a vele kapcsolatos tiszteletadási kötelezettséget, mielőtt verseivel vagy akár életrajzával – azaz az életútjába rejtett erkölcsi példával – találkozhattak volna.

De hát miért baj ez? – tehetik fel mások a kérdést. A kultusz nem mondhat igazat? Természetesen mondhat, de a sorrendet meg kellene fordítani. Nem jó, ha a költő szavait, mondatait eltakarják életének hol hősi, hol tragikus részletei. Az íróembert elsősorban mégiscsak a költeményei, szövegei alapján kell megtanulnunk megismerni és elismerni – és így adni neki rangot szellemi életünkben.

Petőfiről mindenki tudja, hogy ő „a költő”, de amikor a versei kerülnek szóba, mégis inkább az életrajzi adatai és főként azok a szerepek jutnak eszünkbe, amelyeket betöltött. Ritkán foglalkozunk azzal, hogy a jó versei valójában mitől jók vagy netán a rosszak mitől is sikerültek kevésbé. Az alkotó, a nyelv nagyszerű művésze, a mese csodálatos útjainak kanyarítója, a lírai vallomások alanya elrejtőzik e maszkok mögé. Pedig ott van ő, csak kell némi erőfeszítés az előhívásához. Nem volt véletlen, hogy a 20. század egyik emigrációba kényszerülő, nagy magyar írója, Márai Sándor, amikor attól félt, hogy az idegen nyelvi környezetben romolhat az anyanyelve, minden reggel Vörösmartyt, Aranyt és Petőfit olvasott – mind a hármat! –, hogy a gondolatai nyelvi frissességét és otthonosságát megőrizze.

„A társaság legszentebb kötelességének tartja, hogy a Petőfi-kultuszban az