A politikai katolicizmus

Pro­hász­ka Ot­to­kár szé­kes­fe­hér­vá­ri püs­pök 1911-ben je­gyez­te fel nap­ló­já­ba: „Min­den­fé­le alak­ban fog­lal­koz­ta­tott a prob­lé­ma, hogy mi az oka a mai kor val­lás­ta­lan­sá­gá­nak, s fő­leg az egy­ház­ta­lan­sá­gá­nak? Úgy lát­tam ugyanis, hogy a mai nem­ze­dé­ket ki­vá­lóan jel­lem­zi a val­lá­sos ér­zés ha­nyat­lá­sa s a val­lá­sos élet csőd­je. Mi te­hát en­nek az oka?” A két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti po­li­ti­kai ka­to­li­ciz­mus – el­ső pil­lan­tás­ra – túl­lép­ni lát­szott ezen a krí­zi­sen, s a kortársak is úgy lát­ták, hogy a ka­to­li­ciz­mus re­ne­szán­szát éli. De le­het-e va­ló­ban si­ker­tör­té­net­ről be­szél­ni, s va­ló­ban arany­kor volt-e a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti éra a dua­liz­mus ko­ri li­be­ra­liz­mus és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra kö­zött? S le­het-e egyál­ta­lán ho­mo­gén ka­to­li­ciz­mus­ról, il­let­ve ho­mo­gén po­li­ti­kai ka­to­li­ciz­mus­ról be­szél­ni eb­ben az idő­ben?