A párt kardja és pajzsa. A Stasi

A Né­metor­szág ke­le­ti fe­lé­ből, az egy­kor né­pi de­mok­rá­ciá­val súj­tott te­rü­le­tek­ről szár­ma­zók­nak a mai na­pig a hi­deg fut vé­gig a há­tán, ha ezt a szlo­gent hall­ják: Schwert und Schild der Par­tei – A párt kard­ja és paj­zsa. Ma már szin­te hi­he­tet­len­nek és oly­kor túl­zás­nak te­kint­jük az előt­tünk já­ró ge­ne­rá­ciók el­be­szé­lé­seit a meg­fi­gye­lé­sek­ről, ül­dö­zött­ség­ről, meg­hur­col­ta­tás­ról. Pe­dig a Stasi te­vé­keny­sé­gé­nek tör­té­ne­te jól szem­lél­te­ti, hogy mit is je­lent a to­tá­lis dik­ta­tú­ra az ab­ban élők szá­má­ra. A ki­szá­mít­ha­tat­lan ál­lam­mal szem­be­ni ret­te­gés, a meg­fé­lem­lí­tet­tek cse­le­ke­de­tei (vagy ép­pen mu­lasz­tá­sai), az egyén ál­ta­lá­nos és fo­lya­ma­tos ki­szol­gál­ta­tott­ság­ér­zé­se, az in­di­vi­duum el­pusz­tí­tá­sá­ra va­ló tö­rek­vés mind-mind az ural­ko­dó ál­lam jel­lem­zői. Az egyed­ural­ko­dót jel­lem­ző pa­ra­noia ál­la­mi szint­re emel­ke­dik, az ural­ko­dó ma­ga is fél, hi­szen tud­ja: a leigá­zot­tak és el­nyo­mot­tak a vég­te­len­sé­gig nem fog­ják tűr­ni sor­su­kat. Az idő mú­lá­sá­val egy­re kö­ze­lebb a vég, és a ha­ta­lom egy­re job­ban ret­teg alatt­va­lói­tól; ural­mát éle­tük min­den moz­za­na­tá­ra ki akar­ja ter­jesz­te­ni, de az ő le­he­tő­sé­gei is vé­ge­sek. Hiá­ba dol­go­zik egy ál­lam­ban előbb min­den ez­re­dik, majd min­den öt­szá­za­dik, szá­za­dik vagy hat­va­na­dik em­ber az ál­lam­biz­ton­sá­gi szol­gá­lat szá­má­ra, a vég­ső bu­kást csak elodáz­ni le­het (igaz, né­ha több ge­ne­rá­ció rok­kan vagy pusz­tul be­le) – sen­ki­nek a ha­tal­ma sem örök­ké­va­ló.