A nyugati társadalomszerveződés

Európában a középkor folyamán a társadalomszerveződés két alapmodelljével találkozunk: a kora középkorban a függőségi viszonyok szerinti vertikális szerveződéssel, majd az ezredforduló után előtérbe kerülő horizontális, érdekvédelmi jellegű szerveződésekkel.

A kora középkorra jellemző vertikális irányú társadalomszerveződést az az általános létbizonytalanság alapozta meg, amelyet a római, majd a frank állam felbomlása, illetve a népvándorlás ismételt hullámai eredményeztek. Ilyen viszonyok között az emberek egy hatalmasabb személy védelmét keresték. Ezt a védelmet, a nagyúr által nyújtott viszonylagos biztonságot meg kellett fizetni: különféle anyagi vagy személyes szolgáltatásokkal, szükség esetén akár a személyes szabadság feladásával. Ilyen függőségi kapcsolat volt a földesúr és a függő parasztok közötti viszony a nagybirtok keretében, valamint a magasabb társadalmi körökben, a szabad emberek között a hűbériség. A középkori nyelvhasználat a függőségi kapcsolatban felül lévő, erősebb felet mindkét esetben seniornak (idősebb) vagy dominusnak (úr) nevezte, a másik félre pedig gyakran a homo (ember) elnevezést alkalmazta, mert a hűbéres és a jobbágy egyaránt az úr „embere” volt, aki védelmet, anyagi létalapot kapott, s aki cserében szolgálattal tartozott.

Lényeges és jellegzetes eleme volt az európai társadalomszervezésnek – Szűcs Jenő szavaival – „az alárendeltségben is megőrzött emberi méltóság”, ami annyit jelentett, hogy az alárendelt nem volt az úr kénye-kedvének kiszolgáltatva, kapcsolatukat a szokás szabályozta, s megvoltak a szerződésszerűség és kölcsönösség bizonyos elemei.

A 11. századtól az addig uralkodó vertikális, függőségi kapcsolatok (földesúr–jobbágy, hűbérúr–vazallus) mellett egyre inkább előtérbe került a horizontális társadalmi szerveződés. A társadalmi kapcsolatrendszerben fontos rendezőelvként jelentkezett az önkéntes társulás, a szerződéses viszony. Ez annyit jelent, hogy a társadalmi hierarchia azonos szintjén álló, azonos pozíciójú, azonos helyzetű és érdekű, de egymással vérrokonságban nem álló emberek szerveződnek önkéntesen különböző célok elérésére csoportokká, közösségekké.

Ilyen közösségek, testületek területi vagy szakmai alapon jöttek létre. A lokális közösségek közül a legáltalánosabb és legjellegzetesebb a faluközösség és a városi communa, de a nagyobb városokban negyedenként, utcánként is létrejöttek szomszédsági közösségek. Szélesebb területre is kiterjedhetett a szerveződés: ilyen volt a 12. században létrejött lombard városok szövetsége. Speciális területi alapú szerveződés volt egyes