A nők és a hadsereg

A nők tömeges belépése a fegyveres erőkbe a második világháború óta a legjelentősebb változás a katonaság soraiban. Alkalmasságuk, fizikai és pszichikai megfelelésük a NATO-országok katonai szakirodalmában mára egyértelműen eldöntött, szinte magától értetődő. Ennek ellenére a haderő napjainkban is messzemenően férfiintézmény, soraiban a „férfiasság" az abszolút mérce. A katona, a harcos még ma is a „férfiasság inkarnációja". Nem csoda, hogy a kapunyitás dacára a katonai apparátusok meglehetős szkepszissel fogadják a nőket, és különösen a harci beosztásokba törekvők erős ellenállásba ütköznek.

Míg a nők fegyveres erőkbe történő integrációja az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban már az 1970-es években jelentős politikai támogatással valósult meg, addig Németország és Olaszország fegyveres erői - sereghajtókként - 2001 elejétől nyitották meg kapuikat a nők előtt. Hadseregekből történő kizárásuk fő érve „a nők védelme" volt. A hadseregek nyitását - mint ahogy ezt Magyarország esete is jól példázza - nem holmi „külső kényszer" (pl. az Európai Bíróság döntése, az Európai Unió sürgetése) vagy feminista harc eredményezte, hanem mindenütt és egyértelműen elsősorban rekrutálási és legitimációs nehézségek, a civil társadalom értékrendjének, elvárásainak, „normalitásának" megfelelni akarás. A jelentkező, a munkaerőpiacokon hátrányos helyzetű hölgyeket pedig mindenekelőtt a biztos munkahely lehetősége motiválja, a katonai hivatás férfias jellegének behatóbb mérlegelése pályaválasztó döntéseikben, számításaikban nem játszik különösebb szerepet.

A katonaság intézménye nagy szerepet játszott a nyugati polgári társadalmak kialakulásában, és - ahogy a legújabb elemzések bizonyítják - központi szerepet töltött be a nemek közötti kapcsolatok, a nemi szerepkörök