A német egyesítés

A német szupernóva 1945 májusában szétrobbant, s a totális katonai vereség nyomán a német állami szuverenitás érvényesülését nemzetközi jog korlátozta. Az új hatalmi vákuumot a második világháború győztesei megszálló hatalmakként töltötték ki. Az 1919. évi versailles-i szerződés mintájára tervezett német békeszerződés azonban a hidegháború áldozatául esett. Az új világstruktúrák határai Németországot és Berlint kettészelték. Németország a két ideológiai világrendszer rivalizálásának centrumába került, s e területet – európai stratégiai helyzete, valamint továbbra is jelentős szellemi és gazdasági ereje miatt – egyik oldal sem kívánta a másiknak átengedni. A hidegháborúban a németek a barikád mindkét oldalán intenzívebben léptek fel, mint a megosztott Európa más népei. Rövidesen mindkét német állam saját szövetségi rendszere hegemón hatalmának legerősebb partnere lett.

A német nemzeti kérdés megválaszolása így a szövetségesekre maradt. A győztes hatalmak kezdetben, békeszerződés híján, a potsdami egyezményhez igazították politikájukat – nácitlanítás, a porosz militarizmus szétzúzása, leszerelés és jóvátételek –, s politikai egységként kezelték Németországot az ideiglenesnek tekintett