A NATO a hidegháború után

Az 1989–90-es történelmi mozgásokat követően újabb fordulóponthoz érkezik Európa: a NATO bővülése új geopolitikai helyzetet teremt, s ezt az átrendeződést párhuzamosan egészíti ki a gazdasági integráció. 1999-ben, a NATO-bővülés első körének tervezett befejezésekor már egy sok tekintetben megújult, belső reformon átesett Észak-atlanti Szerződés fogja a csatlakozási dokumentumokat aláírni.

A NATO belső átalakulási folyamatát három problémakör határozza meg. Egyrészt a NATO mint kollektív védelmi szövetség létének értelme vált kétségessé a hidegháború véget értével. Másrészt, még ha van is értelme egy védelmi együttműködési szervezet életben tartásának, a NATO, a hidegháborús fenyegetés hatására életre hívott védelmi szövetség, éppen azokra a katonai missziókra nem alkalmas jelenleg, amelyek a hidegháború után a leggyakoribbak lesznek, és amelyek általános támogatottságot élveznek: a békefenntartó és humanitárius akciókra. Harmadszor pedig a NATO döntési mechanizmusa túlzottan Washington-központú, az európai tagállamok nem kapnak benne megfelelő szerepet, a közös védelem finanszírozása viszont csak az Egyesült Államokat terheli, s ha az európai tagállamok nem vállalnak nagyobb terhet, az USA megkezdheti „kivonulását” az Észak-atlanti Szerződésből.

Katonai szövetségek vagy azért érnek véget, mert vereséget szenvednek, vagy azért, mert győznek – igazolja sok történelmi példa. Van-e élet a győzelem után? – kérdezte 1990 óta sok NATO-elemző is. Ha a NATO a hidegháború szüleménye, logikusnak tűnhetne, hogy a hidegháború véget értével feladatai csökkenjenek, vagy a szövetség akár egyik napról a másikra fel is oszoljon. Ha a NATO eredeti feladatát betöltötte és fel kell oszlania, legalább dicsőséges halált hal, vallották sokan, hiszen a szervezet története tökéletes „sikersztori” is lehetne. Negyvenéves katonai együttműködés után, de a katonai erő konkrét alkalmazása nélkül a NATO 1989–90-ben, kissé váratlanul ugyan, de elérte egyik fő célját: a nukleáris megsemmisüléssel fenyegető hidegháborús szembenállás véget ért. A hatalom domináns formája egyértelműen a gazdasági hatalom lett, s a nemzetközi gazdasági logikában is fontos paradigmaváltás következett be: míg korábban a kereskedelmi szükségletek gyakran vezettek háborúhoz, mára elterjedt az a felismerés, hogy miért is lenne szükség a kereskedelmi utak és központok stratégiai ellenőrzésére, amikor azokat gazdasági befolyással is ellenőrzés alatt lehet tartani.

„Mi lesz velünk most már, hogy a barbárok elmentek?” – kérdezte Kosztasz Kavafisz, egy 19.