A Nagyatádi-féle földreform, 1920

1919. február 2-án a kormány elfogadta a XVIII. néptörvényt, amely a „földművelő nép földhöz juttatásról” rendelkezett (a törvény február 16-án jelent meg). Ez minden 500 holdon felüli világi és 200 holdon felüli egyházi birtok kártalanítás ellenében történő kisajátítását lehetővé tette. A birtokmegváltást az 1913-as földárakon tervezte, ami kedvező volt a parasztságnak, mert a háború végén, de különösen a forradalom következtében jelentősen inflálódott a pénz. A kisajátított földeken elsősorban 5–20 holdas parasztbirtokokat, illetve 0,5–3 holdas szőlőbirtokokat lehetett létrehozni. Az igényjogosultak közt első helyen a hadirokkantak álltak, majd a katonai szolgálatot teljesített gazdasági cselédek, munkások és hadiözvegyek. A törvény végrehajtását az Országos Birtokrendező Tanács égisze alatt 1500 erre a célra felkészített földmérnök, jogász és gazdatiszt kezdte meg. Búza Barna földművelésügyi minisz­ter 1918. novemberi rendelete alapján a városokban, a községek többségében már 1919 január elején megalakultak a helyi földigénylő bizottságok, amelyek nagy része a törvény megjelenésének idejére már összeírta a földigénylőket és a rendelkezésre álló nagybirtokokat.

E földreform végrehajtása – nemcsak demonstratív módon – Károlyi Mihály kápolnai birtokán indult meg február 23-án. Ma már tudjuk, hogy 1919. február végén és március elején 188 járásba, illetőleg ezeken belül 570 felosztási körzetbe ment birtokrendező bizottság. E földreform végrehajtása tehát nem „lassan és bürokratikusan” haladt – mint azt az eddigi szakirodalom legnagyobb része állítja –, hanem gyorsan és demokratikusan. A földigénylők összeírásához a kormány időben hozzáfogott, és épített a földigénylők kezdeményezésre és öntevékenységére. Ez a legtöbb faluban nem felingerelte, hanem