A nagy vörös május

Az ünnep előzményei

Május 1-jének megünneplését, majd munkaszüneti nappá nyilvánítását a köztudat a szervezett munkásmozgalom vívmányának tartja, noha gyökerei korábbra, a brit ipari forradalomig nyúlnak vissza. Kétszáz évvel ezelőtt, 1817-ben Robert Owen brit gyártulajdonos és közgazdász a kapitalista gyáripar általános profitorientált gyakorlatával és az üzemekben tapasztalható embertelen munkakörülményekkel szemben saját posztógyárában jelentősen javított a munkafeltételeken. A na­pi munkaidőt – a másutt nemritkán 14–16 munkaórával szemben – tíz órában maximálta, üzemeiben bölcsődét és óvodákat alakított ki, ezenkívül betegségi és öregségi biztosítást vezetett be, valamint megtiltotta a tíz évnél fia­talabb gyermekek dolgoztatását. 

Döntését a felvilágosodás filozófiai és humánus szempontjain túl gazdasági okfejtésekkel is alátámasztotta. Hangsúlyozta például, hogy a tisztességesebb bérek növelik a vásárlóerőt. Az utópista szocializmus egyik előfutárának tekintett Owen példáján felbuzdulva több munkáskolónia kisebb tüntetéseket szervezett, ezek azonban kellő tömegtámogatás híján és a tagjaikkal szembeni presszió miatt hamar kifulladtak. A munkaidő csökkentését célzó mozgalmak viszont – igaz, változó intenzitással – ezt követően rendre felbukkantak nem­csak Európában, de a Brit Birodalomhoz tartozó Ausztráliában és az Egyesült Államokban is. 

A humánus posztógyároshoz kötődik a „nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés” hangzatos szlogen megfogalmazása is. Ezt skandálták az 1856. április 21-én az ausztráliai Melbourne-ben utcára vonult kőművesek és építőmunkások is, akik elérték munkaidejük csökkentését – fizetésük megcsappanása nélkül. A nyolcórás mun­kaidő – ettől fogva – a szervezett munkásság általános követelésévé vált, aligha véletlen, hogy ez az igény szerepelt az 1864-ben Londonban szervezett – a munkásság nemzetközi politikai tömegszervezeteként fellépő – Nemzetközi Munkásszövetség (közkeletű ne­vén I. Internacionálé) vezetőinek 1866-os nyilatkozataiban és kiadványaiban is.

Május 1. azonban csak 1886-ban vált igazi szimbólummá. Ezen a napon a helyi munkásszakszervezet vezetésével nagyszabású sztrájk kezdődött Chicagóban. A tüntetések harmadik napján súlyos incidensre került sor a felvonulók és a kivezényelt rendőrség között. A konfliktus során a rendőrök tüzet nyitottak, s a lövöldözésben négy munkás életét vesztette. A másnapra szervezett tiltakozó nagygyűlésen egy anarchista a sztrájkolók közé vegyülve bombát dobott a tömeget oszlató rendfenntartó erőkre. Hét rendőr életét vesztette, ezért társaik újra a tömegbe lőttek, s nyolc munkás életét oltották ki. 

Az összecsapást követő nyomozás során többeket letartóztattak (volt, akit 15 évre ítéltek), sőt 1887. november 11-én, vitatott bírói ítéletekre alapozva, négy radikális kivégzésére is sor került. A következő években több emléktüntetést tartottak, a Párizsban 1889-ben megalakított II. Internacionálé pedig úgy határozott, hogy 1890. május 1-jét – a chicagói „haymarketi incidensre” emlékezve – a szervezett munkásság nagyszabású szolidaritási demonstrációjaként szervezik meg. Az ekkor világszerte – így Magyarországon is – lezajlott tüntetések sikerén felbuzdulva a szervezet az 1891-es második kongresszusán „valamennyi ország munkásainak közös ünnepévé” és pihenőnappá nyilvánította május 1-jét.

A hazai kezdetek

A II. Internacionálén részt vettek az első magyar szociáldemokrata típusú munkáspárt, az 1880-ban alapított Magyarországi Általános Munkáspárt delegáltjai is. Hazatérve tagjai és szimpatizánsai idehaza is népszerűsítették a munkásmozgalom követeléseit – különösen a nyolcórás munkaidő bevezetését –, és maguk is a „közös ünnep”, május elseje következő évi megünneplésére szólítottak fel. „Munkások! Elvtársak! Ne feledkezzetek meg a munkás-ünnepről! Tartsátok figyelembe az 1890. évi május hó első napját. Gondolkozzatok a nyolcz órai munkaidő kivívása felett” – olvashatjuk a felhívást a párt központi közlönye, a Népszava 1889. december 29-i – és a következő év májusáig minden ezt követő – számának címoldalán.

A rendbontástól tartva a miniszterelnöki tisztsége mellett belügyminiszterként is működő Szapáry Gyula az 1890. május 1-jei tömegfelvonulás megakadályozására utasította a hatóságokat. A gyülekezést ugyanakkor nem tiltotta be, de jelentős karhatalmi készültséget rendelt el az esemény zavartalan lebonyolítása érdekében. Az óva­tosság feleslegesnek bizonyult, a tüntetés mind­végig békés maradt. A rendzavarás nélküli megemlékezésről a Vasárnapi Újság így tájékoztatta olvasóit: „Budapesten példás rendben ment vég­be a tüntetés, pedig nagy tömegeket hozott mozgásba. […] A különböző gyárak, ipartelepek, munkás-egyesületek, iparos testületek mind külön csoportban indultak a városliget felé, külön szinű kokárdákkal a mellükön. […] A városligetbe érve ott aztán fölemelték a lobogókat, a feliratos táblákat, és megszólalt a zenekar. Igy mentek, katonás rendben a szinkör előtti tágas mezőre. Zászlója, táblája minden csoportnak volt legalább egy-egy. Ezek fölirata: »8 órai munka, 8 órai üdülés, 8 órai alvás.« […] A zenekarok fölváltva játszották a Rákóczit, a Marseilleaiset, és egyéb dalokat. A gyülés maga rövid volt. […] Egy óra alatt véget ért a gyülés, s a nagy tömeg ugyanabban a katonás rendben hagyta oda a ligetet, mint a hogy jött.”

Bár a párizsi felhívásban eredetileg nem szerepelt az ünnep rendszeres megtartása, a siker hatására a szervezők elhatározták a következő évi május 1-jei ünnepségek megszervezését is, ami kiváltotta a munkáltatók ellenállását. Az 1891-es tüntetéseket több országban betiltották, nem engedélyezték a sztrájkot Bécsben sem, több helyütt ennek ellenére nem vették fel a dolgozók a munkát. Így volt ez Budapesten is, ahol – bár a belügyminiszter ezúttal már a gyülekezést is betiltotta – a munkásegyesületek és a szakszervezetek felhívására mintegy tizenöt­ezernyi munkás vonult fel a fővárosban vagy használta ki a napot családi kirándulásra. A hatóságok ezúttal már erőteljesen felléptek a tüntetőkkel szemben, és több helyen erőszakos oszlatásokra, ezek nyomában pedig letartóztatásokra került sor. Ha a fővárosban nem is, néhány vidéki helyszínen összetűztek a karhatalommal. Békés megyében az Orosházáról indult tüntetési hullám végigsöpört a Viharsarok területén, a nagyszénási, békéscsabai, battonyai agrárszocialista jellegű tüntetések leveréséhez a csendőrség a sortűztől sem riadt vissza.

Néhány év alatt a munkaszüneti nap koreográfiája állandósult, és munkabeszüntetéssel, felvonulással, gyülekezéssel, politikai szónoklatokkal, agitációval, szimbólumok hordozásával, az Internacionálé és más dalok éneklésével, valamint a munkások követeléseit sűrítő jelszavak skandálásával járt, de változatlanul a városi munkásság önreprezentációjának, nem pedig össztársadalmi ünnepnek számított. 

1890. december 7-én megalakult a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), amely végső céljaként a tőkés társadalmi rend megszüntetését jelölte meg. Ezt követően országszerte létrejöttek a helyi pártszervezetek, és ki­épült a szakegyletek érdekvédelmi hálózata. A századfordulótól a szervezett munkások száma folyamatosan és gyors ütemben nőtt, 1912-re a szakszervezeti taglétszám meghaladta a 130 ezret, a szervezett munkások aránya pedig a fővárosban – ahol a legmagasabb volt – elérte a 30%-ot. Mind gyakrabban került sor bérsztrájkokra vagy általános választójogot és munkásvédelmi törvényeket követelő nagyszabású tömegtüntetésekre. 

Május elseje az első világháború alatt

Az első világháború kitörését követően a kormányzat betiltott minden politikai gyűlést. Két évig nem is rendeztek nyilvános május 1-jei felvonulást; az ünnepet a szimpatizánsok az azt megelőző hétvégén vagy az adott napon, munkaidő után zártkörű megemlékezések keretén belül bonyolították le. 1916-ig tartott ki a kormányzattal kötött hallgatólagos béke. A Népszava 1916. április 9-i számában a „szokásos ünnepi fölvonulások” elmaradását deklarálta és a szociáldemokrata párt szervezeteit is csak esti összejövetelek lebonyolítására hívta fel. A kormányzat gondosan ügyelt arra, hogy Magyarországon ne kerüljön sor a németországihoz hasonló  háborúellenes tüntetésekre, a rendőrség ezért rendszeresen tájékoztatta a belügyminisztert az ünnepi megemlékezésekről és a résztvevők hangulatáról.

A háború elhúzódásával gyorsan romló életkörülmények miatt az elégedetlen hangok egyre élesebbé váltak, az ünnepi felszólalásokban és a rendezvényekről készült beszámolókban a közismert munkáskövetelések mind­inkább kormány- és általános háborúellenes szólamokkal egészültek ki. A ma­­gyar kormányzat, tartva attól, hogy ezek a felvonulások erőszakos akciókba torkollhatnak, a háborús cenzúrára is épített. Ezért volt, hogy az 1917-es május 1-jei ünnepségekről szóló beszámolókban megszaporodtak a fehér foltok. 

Tisza István miniszterelnök – aki egyre inkább a háború ellen demonstrálók első számú céltáblájává vált – a tüntetést nem engedélyezte, de május 1. munkaszüneti nappá nyilvánítását igen. Rendbontás nem történt, erőszakkal sem a fővárosi, sem a vidéki felvonulások nem jártak, a készenlétbe helyezett karhatalmi erők bevetésére nem került sor. A városligeti békés népgyűlés és a másnapra hirdetett, választójogot követelő politikai sztrájk, bár túllépett a törvényes kereteken, mindvégig békés mederben zajlott. A háború alatt ez volt az első politikai sztrájk, amely lendületet adott a magasabb bérekért és az általános választójogért folytatott küzdelmeknek, továbbá hozzájárult a második Tisza-kormány 1917. júniusi lemondásához.

A tanácskormány ünnepe

Május 1. Szovjet-Oroszországban vált „a munka ünnepnapjává”. Az 1919 márciusában alakult Kommunista Internacionálé (röviden Komintern), amely fela­datának tűzte ki a más országokban működő kommunista szervezetek elvi irányítását, hivatalos ünneppé tette a napot. A munkáshatalmat jelképező ikonikus nap és össztársadalmi esemény idehaza a Magyarországi Tanácsköztársaság alatt lett hivatalos ünnepnap.

Az 1919. március 21-én puccsszerűen hatalomra jutott Magyarországi Tanácsköztársaságban a szovjet-orosz hatalomtechnikai gyakorlat és államszervezési mód magyarországi bevezetését kísérelték meg. Az új rend által deklarált proletárdiktatúra egyaránt szakítást jelentett a Károlyi-kormányzattal és az azt megelőző konzervatív-liberális parlamenti szisztémával, programja pedig a magyar politikai berendezkedés, a gazdasági, társadalmi és kulturális élet mély és radikális átalakításának szándékáról tanúskodott. 

Az új diktatúra egypártrendszert hozott létre. A kormány szerepét a Forradalmi Kormányzótanács látta el, amelynek tagjai magukat nem minisztereknek, hanem népbiztosoknak és nép­biztoshelyetteseknek nevezték. A rend­­szer legfőbb vezető szervének elnöki posztját a szociáldemokrata hátterű Garbai Sándor töltötte be, míg a diktatúra legbefolyásosabb vezetője a külügyi (és egy ideig hadügyi) feladatokkal megbízott kommunista népbiztos, Kun Béla lett.

A kötelező optimista és patetikus szólamokon túl a május 1-jei grandiózus ünnepségekre készülő tanácskormány helyzete kül- és belpolitikai téren sem volt irigylésre méltó. A Károlyi Mihály által egyszer már elutasított Vix-jegyzék újbóli elvetésével a diktatúra elveszítette a Párizsban januártól ülésező békekonferencia minimális jóindulatát is. A népköztársaságtól öröklött mintegy 40 ezer fős hadsereg gyenge és zilált volt, s ennek kellett volna helytállnia az ugrásra készen álló francia–szerb intervenciós erőkkel, valamint a csehszlovák és a román hadseregekkel szemben. Bár koncentrált támadásra a tanácskormány ellen vé­gül nem került sor, a fegyverszüneti egyezményt megszegve április 16-án indított román támadás egyedüliként is sikerrel járt. A Vörös Hadsereget megverő román haderő május 1-jére elérte a Tisza vonalát, és ellenőrzése alá vonta a Tiszántúlt. A románok sikerét kihasználva április 27-én a csehszlovák hadsereg is átlépte a demarkációs vonalat, s május 2-ra elfoglalta Sátoraljaújhelyt és Miskolcot, május 7-re pedig Salgótarjánt is.

A Tanácsköztársaság kikiáltását követően a korábbi rendszer haszonélvezői közül sokan elmenekültek az országból, vagy idehaza maradva hallgatásba burkolóztak. Az országból Bécs­be távozó notabilitások gróf Bethlen István vezetésével 1919. április 12-én Magyar Nemzeti Bizottság (közkeletű nevén Antibolsevista Comité) elnevezéssel nyílt ellenforradalmi szervezetet hoztak létre, amelynek célja a diktatúra mielőbbi megdöntése volt. A városi polgárságot a magántulajdon eltörlése idegenítette el a kommüntől, a kereskedők és iparosok javaik zár alá vétele miatt berzenkedtek, a módosabb parasztságot a rekvirálások, a szegényparasztság zömét pedig az elmaradt földosztás és az egyházpolitikai  intézkedések (a szerzetesrendek feloszlatása, az iskolai hitoktatás megszüntetése, az egyházi iskolák államosítása) fordították szembe az új rendszerrel. Szinte a társadalom egészének megütközését kiváltották a vörösterror ha­zai megnyilvánulásai: az erőszakos akciók, a Lenin-fiúkkal és más terror­legényekkel foganatosított gyilkosságok, kivégzések és rekvirálások, valamint a tanácskormány túszszedő gyakorlata. 

A Forradalmi Kormányzótanács tagjait a kül- és hadügyi helyzet aggasztó hírei mellett óvatosságra intették a radikális gazdasági és társadalompolitikai program feszült lakossági fogadtatásáról árulkodó jelentések és – ezzel összefüggésben – a sporadikus ellenforradalmi megmozdulások. Az intenzitásukban eltérő, de a kommün időszaka alatt szinte folyamatosan fel-felbukkanó ellenforradalmi mozgalmak a lakosság tűrőképességének végét és az egyre növekvő indulatot jelezték. Bár a hazai művészvilág képviselői közül kezdetben sokan lelkesedtek a kommünért, a radikális intézkedéseket tapasztalva utóbb sokan kiábrándultak és megváltoztatták korábbi álláspontjukat. A diktatúra legfőbb támaszának szinte végig a gyári munkásság, a bányászok és az uradalmi cselédek számítottak.

A tanácskormány mindent megtett, hogy a nyugtalanító helyzet ne árnyékolhassa be a készülődő ünnepségeket, és ehhez a végig csúcsra járatott sajtópropaganda segítségét is igénybe vette. A Népszava 1919. április 30-i számának vezércikke a román támadást – a forradalmi ideológia elvárt értékelési sémájának megfelelően – „Hohenzollern Ferdinánd bojárjainak”, összességében pedig a „nemzetközi kapitalizmus szocializmus elleni” támadásaként értékelte és a Tanácsköztársaság megvédésére szólított fel. Böhm Vilmos e napon közölt nyilatkozatában a csüggedés elkerülésére buzdított. Sőt, a hadügyi népbiztos még ennél is tovább ment: a frontkatonák hangulatát a vereségek ellenére az „elképzelhető legbizakodóbbnak” értékelte, annak pedig – álla­pította meg – , hogy most „a románok öt-tíz községet elfoglalnak-e, nincs jelentősége a nemzetközi forradalom szempontjából”.

Grandiózus előkészületek

Ebben a labilis helyzetben került sor a május elsejei ünnepségek országos megszervezésére és lebonyolítására. Egyértelmű volt, hogy az ünnepet a rendszer szűkülő bázisának és megroggyant legitimitásának belföldi megerősítésére és nagyszabású erőde­monst­rációra használják fel. A hatékony szervezőmunkát segítette, hogy használható mintákhoz tudtak nyúlni. A „nagy emberek” temetései, melyeket a politika rendre igyekezett saját céljai szolgálatába állítani, egyértelműen ilyennek számítottak. 

A „Nemzet Száműzöttjének”, Kossuthnak és egyik legkedveltebb írójának, Jókainak a temetési procedúrája, valamint a hazai forradalmi hagyomány – Kossuth melletti – legfőbb hősének tartott Rákóczi hamvainak kassai újratemetése egyaránt megfelelő előképnek tekinthető. A legfontosabb mintaként az 1896-os millenniumi ünnepségek – különösen ennek fővárosi kiál­lításai – szolgáltak, közvetlen élményt viszont a szovjet-oroszországi, különösen a pétervári és moszkvai május elsejék tömegrendezvényei jelentettek. Mindezek mellett építettek a Tanácsköztársaság alatt lebonyolított toborzórendezvények, csapatszemlék és forradalmi tömeggyűlések szervezési munkálatai során szerzett tapasztalatokra is.

A grandiózus előkészületek mellett kezdettől figyelmet fordítottak a lakosság hangulatának javítására is. A propaganda szolgálatába állított újságok hasábjai hetek óta hangzatos szalagcímekkel és „előkészítő felhívásokkal” ösztönöztek a közelgő ünnep eseményein való részvételre. A nagyszabású rendezvény megszervezésével az előző évi oroszországi május elsejei ünnepség vizuális propagandájáról közvetlen tapasztalatokkal rendelkező hadügyi népbiztoshelyettest, Szamuely Tibort bízták meg. A Forradalmi Kormányzótanács április 14-i ülésén tárgyalt először a szervezés anyagi költségeiről. Ekkor Landler Jenő belügyi népbiztos előterjesztésére a rendezvények lebonyolítására 250 ezer koronát irányoztak elő. Ezt négy nappal később – alig­ha függetlenül az április idusán bekövetkező román támadástól – Szamuely Tibor javaslatára négymillió koronára növelték, és ekkor határoztak arról, hogy „májusi ünnepeket kell tartani a falvakban is”. Április 26-án született döntés arról, hogy az „ellenforradalmi elemmé” válás veszélyének leginkább kitett köztisztviselők, postások, mozdonyvezetők megnyerésére a fizetésükön felül május 1-jén 300 koronát utalnak ki. A Tanácsköztársaság kikiáltása napján kiadott – sokat bírált – II. számú, alkoholellenes rendeletet viszont erre a napra sem oldották fel, és az ünnepen megjelenés „önkéntességét” hangsúlyozva erre a napra munkabért sem fizettek.

Szamuely Tibor az előkészítő művészi munkálatok irányításával a díszlet- és pavilontervezőként működő Falus Eleket, valamint Bíró Mihályt, a vörös kalapácsos embert ábrázoló „Népszava-plakát” révén ismertté vált grafikust bízta meg. Vezetésükkel számos neves szobrász, iparművész, plakátkészítő és grafikus dolgozott feszített tempóban a felállítandó díszleteken és az „útvonalak építészeti hatását” fokozó hatalmas szobrokon. Az alkotások elkészítéséhez szükséges helyet a „Tattersalnak” nevezett egykori lóvásártér udvarán és a városligeti Iparcsarnokban biztosították. Április közepétől már több lap közzétette az ünnepi menetrendet, közölték a felvonulók sorrendjét, a tervezett helyszíni dekorációkat, valamint a lebonyolítás módját. Mindezeken túl a Kormányzótanács, hogy nyomatékosítsa az ünnep kiemelt jelentőségét, az április 30-án közzétett, LXXX. számú rendeletében május elsejét a proletárállam ünnepévé és kötelező munkaszüneti nappá tette. 

A főváros új dekorációi

A május 1-jei ünnepségsorozat eszközei és kellékei teljes mértékben tükrözték a diktatúra szimbolikus „térfoglalási” törekvését. Ez – központi helyzetéből és szerepéből adódóan – Budapest tekintetében volt a legszembetűnőbb. A grandiózus díszletek, a felállított szobrok és díszítmények a „régi gonosz gőg dölyfös megtestesítőjének” minősített főváros jelképes elfoglalásához biztosítottak kulisszát. Az újságok szalagcímei már előre a munkásmozgalmat jelképező vörös szín dominanciájáról harsogtak. Az adott napon végül – ahogy azt a Népszava egyik beszámolója megidézte – „a vörös Budapest vö­rös pompájú utcáin végighömpölygött a dolgozók tömege”. Az elkészült dekorációk az avantgárd művészet formanyelvét közvetítették – ez számított ugyanis a Tanácsköztársaság Művészeti Direktóriuma által a leginkább preferált haladó irányzatnak. 

A szuggesztív színek és az utcai térformák erőteljes szerepeltetése a ma­gát progresszívnek tekintő diktatúra látványos szakítását hangsúlyozta az ancien régime „idejétmúlt” historizmusával. Ugyanez figyelhető meg a felállított és eltüntetett szobrok kapcsán is: a munkásmozgalom nevesített vezérei és tipizált alakjai heroikus, erőteljes gesztusaikkal és túlméretezett formájukban az alant vonulók fölé magasodtak. Ezzel szemben a feudális elnyomásként értékelt bukott rendszer „hőseinek” szobrait szimbolikusan is igyekeztek eltüntetni a térből, ami ezzel egyidejűleg a nemzeti emlékezetből való kiradírozás szándékát is mutatta. 

Az aprólékos előkészületeket követően a május 1-jére virradó főváros egészen megváltozott képet mutatott. Az ország központjának szimbolikus helyszínein, közkedvelt terein és utcáin az előző hetekben készített szobrokat és dekorációkat helyeztek el, számos régi szobrot és emlékművet új emelvényekkel takartak el, a kiemelten fontos köz­épületeket pedig vörös girlandokkal díszítették fel és ugyanilyen színű drapériába burkolták. A másfél évtizeddel koráb­ban befejezett Országház főbejáratát gazdagon feldíszítették. A bejárat előterébe két vörös oszlopot helyeztek, tetejükön egy-egy földgömbbel, amelyeken a kontinenseket is vörös színnel ábrázolták. Ez a propaganda által sulykolt világforradalom közelgő győzelmébe vetett hitet és ennek vizuális szemlélte­tését mutatta. Zala György­nek az Országház téren felállított Andrássy lovas szobrát eltakarták. Fölé a „Munka házának” keresztelt, fából készült építményt ácsolták, amelynek rövidebb oldalai elé egy-egy fegyveres munkást formáló gipszszobrot állítottak. Alul körben Faragó Géza és Székely Andor allegorikus pannóit helyezték el, a frízen pedig a Forradalom és a Világszabadság mezítelen allegorikus nőalakjai tűntek fel, akik az ábrázolásokon az egyes társadalmi osztályokat megszemélyesítő alakok menetét vezették. Az építmény – amelyre a „Dicsőség a munkának” feliratot írták – tetejére egy Nap-szimbólum is került. A téren még három szobor kapott helyet: Istók János Munka című alkotása, valamint Lenin és a néhány hónappal korábban meggyilkolt német marxista forradalmár, Karl Liebknecht mellszobrai.

A Ferenc József teret (mai Széchenyi tér) a forradalom másik kiemelt hősének, Karl Marxnak a szobra díszítette. A névadó öt méter magas szobra mellett a hely kiválasztása is a gondos kompozíciót mutatja. A „bukott rendszerrel” való szimbolikus szakítást hang­súlyozta, hogy a kommunista munkásmozgalom legfőbb teoretikusának egész alakos szobrát állították a Ferenc József királlyá koronázása alkalmából emelt koronázási domb helyére – egy vörös drapériával burkolt emelvényre. Az ország másik kiemelt középületét, a budai várpalotát is átalakították: a kupola koronáját az ókori szimbólumból a nagy francia forradalom – és a szabadság – jelképévé vált frígiai sapkával takarták le, s az egész épületet vörös drapériába „öltöztették”.

A város budai oldalán, a magyar jakobinus mozgalom vezetőinek kivégzési helyére, a Vérmező közepére hatalmas vörös szarkofágot építettek, „Martinovics” felirattal. A diktatúra történelemszemléletét tükrözte, hogy ugyanezen a téren egy hatalmas Lenin-szobrot is elhelyeztek. A szimbolika bizonyára a jakobinus mozgalom és a nemzetközi kommunizmus közti kapcsolatot hangsúlyozta. De a rendszer a szimbolikus politizálással másutt is nyomatékosította, hogy kiket tekint előképeinek és hőseinek, és kiket tart ellenségeinek. Amíg a Petőfi téren álló Petőfi-szobor ünnepi díszítést kapott, addig a városligeti Millenniumi emlékmű „reakciós” királyszobrait vörös textíliával takarták le. 

A mai Hősök tere a főváros egyik olyan kiemelt, központi helyének számított, ahol az 1919. május 1-jei ünnepi átalakítás a legradikálisabb volt. A félköríves vörös óriásdrapériára a „Világ proletárjai egyesüljetek!” kommunista jelszó került, a körívek két oldalára pedig Uitz Béla pannóit helyezték. Ezek a proletárdiktatúra két legfontosabb társadalmi csoportját emelték be a tér szimbolikájába. Az egyik a városi proletariátust, a másik a földműves szegénység jellegzetes alakjait ábrázolta. A tér fölé magasodó középső oszlopot – tetején a Szent Koronát tartó Gábriel arkangyal szobrával – hatalmas „architektonikus kiképzéssé” alakították, de elfedték az előtte álló Árpád-szobrot is. Ennek a helyére egy kilenc méter magas „hármas csoportot” állítottak. A szoborkompozíció középen Marxot ábrázolta, oldalain egy bányamunkással és egy vasmunkással. A sors pikantériája, hogy ez utóbbi az eredeti alkotó keze munkáját dicsérte: készítője ugyanaz a Zala György volt, aki a nagy Millenniumi emlékmű Gábriel arkangyalos szobrát, a Háború és Béke allegorikus szobrait, négy királyszobrot, valamint majdnem az összes domborművet készítette.

Gábriel szobrához hasonlóan a Gellérthegyen álló Gellért-szobrot is megváltoztatták. Szent Gellért alakját vö­rös és sárga paravánnal takarták el, a mögötte lévő oszlopsort pedig a Millenniumi emlékmű királyszobraihoz hasonlóan vörös drapériával fedték be. Az alatta lévő vízcsurgóhoz egy hatalmas allegorikus pannót helyeztek, a festményre pedig a „Dolgozzatok és tietek a paradicsom” szalagfelirat került. A kép jobb oldalán egy lángpallossal hadonászó izmos alak kergeti ki a jól öltözött tőkéseket (egyikük pénzeszsákkal a kezében menekül), középen egy család (kalapácsos munkás, nő és két gyermek) tart a kép bal oldalán szereplő vastag fa felé. A fa tövénél egy szakállas, könyvet olvasó öreg ül. A fa és a bölcs öreg motívumpár – ha jól sejtjük – a Tanácsköztársaságnak a „dolgozó proletariátus” műveltségi szintjének emelésére tett erőfeszítéseit jelképezhette.

A Deák téri Anker-palota előtt 1915-ben felállított Nemzeti áldozatkészség szobrát szintén elfedték. „Helyére” vörös drapériákkal dísztribünt építettek, amelynek központi homlokzatára a forradalom lángjainak stilizált ábrája került, a tribün két oldalát pedig Lenin és Szabó Ervin mellszobrai díszítették. A Berlini tér (ma Nyugati tér) közepére „kör alakú kiképzést” helyeztek, melyet vörös posztóval vontak be. A „kolosszális nagy vörös dob pereméről gigászi dárdák hegye fut a magasba, s a dárdákra kötött veres szalagokkal ördögi táncot jár a szellő” – olvashatjuk a tér átalakításáról készült tudósításban. Az egész kompozíciót Bíró Mihály kalapácsos emberének négy gipszmása állta körül – a világforradalom erejét és terjedését jelölve –, a négy égtáj felé lendítve kalapácsukat. A proletárhatalom erejét szemléltette az Üllői út és a József körút sarkán helyezett nagyméretű szobor, amely kalapácsot tartó öklöt formázott.

Külön dekorációt kapott a budai Váralagút Duna felőli bejárata is. Jobb oldalához szintén egy „kalapácsos em­ber” került, bal oldalához pedig egy ugyanúgy négy méter magas, fegyveres vöröskatonát állítottak. A régi renddel történt szakítást hangsúlyozva az alagút csúcsán elhelyezett országcímert letakarták, helyére egy függőleges helyzetbe állított kalapács került. Tetejére vörös csillagot tettek, amelynek közepébe egy keresztbe rakott ekét és kalapácsot helyeztek. Az alagút feliratot is kapott: „Március 21. Proletárdiktatúra. Május 1.” A szimbolikus átépítések és eltakarások példáit bővítették a Kígyó téren (mai Ferenciek tere) felállított diadalkapuk is, amelyek Pázmány Péter és Werbőczy István szobrait rejtették el. A vörös drapériával bevont kapuk egy-egy sarkára hatalmas vörös földgolyóbisok kerültek, amelyekből zászlók álltak ki. A forgalmas helyre tett diadalkapukat feliratokkal is ellátták. Egyikre az „Éljen a Nemzetközi Szovjetköztársaság”, másikra az „Éljen a Nemzetközi Proletárföderáció” szlogen került. Baross Gábornak a Keleti pályaudvar előtt álló szobrát szintén körbedeszkázták, a vörös drapériával bevont építmény széleihez lándzsákat, tetejére vörös csillagot helyeztek. A Köröndön (mai Kodály körönd) álló szobrokat – Zrínyi Miklós, Bocskai István, Bethlen Gábor és Pálffy János szobrait – hatalmas vörös földgömbökkel takarták le.

A Margitsziget 1900-ban átadott lehajtójához a „Proletáranya” nagyméretű szobra került. A kezeit imádságszerűen összetevő, tekintetét magasra emelő nőalak mögé vörössel dekorált diadalkaput építettek, „Gyerekek tietek a jövő” felirattal. E felirat fölé az 1919-es évszám került, valamint a kapu tetejéről magasba nyúló rúd végére egy vörös csillagot helyeztek. A margitszigeti sétány pavilonjára a „Világ proletárjai egyesüljetek!” és a még hangsúlyosabb „Minden a mienk!” feliratot írták ki. Vörös kaput emeltek az Iparcsarnok bejáratához is. Ennek központi felirata a „Világ proletárjai egyesüljetek!” lett, bal oldalára az „Éljen Lenin, a világ proletariátusának vezére!”, jobb oldalára pedig az „Éljen a proletárdiktatúra!” felirat került. Erre a napra készülve átalakításokat hajtottak végre a Városligeti-tavon is. A hangulatos tó közepére kis szigetet építettek, amelyre Bíró vörös kalapácsos emberének háromméteres szobra került. Az említetteken túl a főváros több más szimbolikus helyszíne is az ünnepnek megfelelő forradalmi „öltözéket” kapott. Vörös drapéria díszítette a Műcsarnokot, a Szépművészeti Múzeumot, a Vígszínházat, az Oktogon teret, a Lánc-, az Erzsébet és a Margit hidat is. Erre a napra vörös burkolatot kapott a Tanácsköztársaság leghírhedtebb terrorcsapata, a Lenin-fiúk laktanyájaként működő Batthyány-palota is, amelyre a „Kun–Vágó laktanya” és a „Lenin-fiúk” feliratot írták ki. A fővárosi utcákon a „burzsoázia meghódított kővárainak” titulált hatalmas bérpalotákra is „vörös egyenruha” került. Az egységes utcakép kialakítása érdekében kiadott utasítás értelmében a házbizalmiknak ügyelniük kellett arra, hogy a lakók mindenhol vörös szőnyegekkel, takarókkal, lepedőkkel és zászlókkal díszítsék fel az utcafrontra néző ablakokat és erkélyeket.

Általános mozgósítás

A városkép radikális megváltoztatása és a grandiózus ünnepi vörös dekorációk mellett egész napos programok és látványosságok várták a felvonulókat. De ahhoz, hogy az ünnep valóban a Kormányzótanács óhajának megfelelően „dübörgő seregszemle” és a „magyar proletárság gigászi demonstrációja” lehessen, elengedhetetlen volt a magas részvételi létszám a rendezvényeken. A sajtóban ezért már előre figyelmeztették a lakosságot, és felhívásokkal rendre nyomatékosították, hogy „minden proletárnak erkölcsi kötelessége a májusi fölvonuláson részt venni”.

Az egyes városrészek lakóinak gyülekezése – az újságokban közölt meghatározott rend szerint – már kora reggel elkezdődött, a felvonulók menete pedig ezt követően a kiválasztott útvonalakon haladt. A budaiaknak a Vérmezőn, a pesti városrész lakóinak pedig a Városligetben és a Népligetben volt a kijelölt találkozóhelyük. Az egyes csoportok, szakszervezetek, gyári munkások és foglalkozásuk szerint csoportosulók saját zászlóikkal és tábláikkal vonultak fel. Az esetleges kavarodás elkerülése érdekében a meneteket egymással telefonos összeköttetésben álló „menetrendező bizottságok” kalauzolták egy „rendezői központ” utasításainak megfelelően. A többnyire hatos és nyolcas sorokba rendezett felvonulók mellé intézők voltak beosztva.

A rendezvény internacionalista jellegét és a proletárállam nemzetközi beágyazottságát hangsúlyozták a Magyarországi Nemzetközi Szocialista–Kommunista Föderáció felhívására felvonuló „nemzeti szekciók” csoportjai, amelyek saját nyelvükön írt táblákat hordoztak. A reggel fél nyolckor a Rózsa utcából induló „nemzetközi menetben” „német, székely, román, lengyel, orosz, cseh, tót, délszláv, bolgár és török elvtársak” képviselői is felvonultak. A pro­paganda előszeretettel emelte ki ezt a motívumot, amelyet a felszabadult proletárok testvéri összetartozásának egyértelmű bizonyítékaként értékelt.

A világháború rokkantjaiból is külön csoportot állítottak fel. Ők a Batthyány tértől vonultak nagy vörös zászlóval, amelynek tetején „egy kis mankó és egy fabot volt”. A rokkantak mögött külön csoportot képeztek a hadiözvegyek, akiket a postások, színészek, tanítók, banktisztviselők és az ipari munkásság csoportjai követtek. Nagy látványosságnak számított, hogy az egyes szakmák képviselői a foglalkozásukat jelölő, túlméretezett papírmasé szimbólumokat is hordoztak. A „mozimunkások” hatlovas szekérrel és óriási filmtekerccsel, a húsipari dolgozók hatökrös fogattal haladtak, a csepeli lőszergyári munkások pedig ember nagyságú töltényt vittek a menetben. A MÁV gépgyár több kocsival vonult fel, egyikre egy gép, másikra egy mozdony, harmadikra pedig egy vasúti híd makettje volt szerelve. Akadtak csoportok, amelyek kisebb-nagyobb performanszokkal is előrukkoltak. A kovácsok három képviselője egy szekéren kalapácsokkal egy túlméretezett üllőt ütött, a parasztság képviselői pedig szintén szekérre pakolt stilizált cséplőgéppel vonultak, amelyen egy vasvillás, parasztruhás férfi, mögötte pedig búzakalászt tartó asszonyok álltak. Egy külön szekér vörös ruhába öltöztetett gyermekeket szállított. Oldalára nagy betűkkel „A ti jövőtökért dolgozunk!” feliratot helyezték. A vonulók közül messziről kitűntek a fehér egyenruhájukban lépkedő tengerészek.

Az ünnepi programok

A párttitkárság előre kijelölte az ünnepi szónokokat. Azokon a helyszíneken, ahova erre a napra ünnepi emelvényeket állítottak (Vérmező, Iparcsarnok, Margitsziget stb.), szóltak a megjelentekhez, de ünnepi beszédek hang­­zottak el a főváros több vendéglőjében, kávéházában és színházában is. A megjelentek nagy száma miatt a nagyobb befogadóképességű tereket is kihasználták. Ilyen volt a Beketow-cirkusz, az Angol Park, az FTC és az MTK pályája, valamint a Népliget és az Ügető is, ahova tömegrendezvényeket szerveztek. 

A Városligetben a Tanácsköztársaság első számú vezetői is beszédet mondtak: a népbiztosok közül szerepelt itt Kun Béla, Landler Jenő és Bokányi Dezső, de szót kapott a népbiztoshelyettes Ágoston Péter is. Az elhangzott beszédek a Tanácsköztársaság történelmi küldetéséről, a diktatúra legi­ti­mitásáról és a forradalom vívmányairól szóltak. Május elseje jelentőségét és a nap kitüntetett szerepét minden felszólaló kiemelte. Egy-egy szöveg ugyanakkor érintette a kommün ingatag katonai helyzetét is, ám ezek csak arra szolgáltak, hogy az összefogás szükségességét hangsúlyozzák. A kötelező optimista végszó a „végső győzelembe” vetett feltétlen hitről ezekből sem maradhatott ki. 

A felvonulókat és a bámészkodókat az útvonalak mellett elhelyezett cigánybandák, alkalmi társulatok, proletárzenekarok és dalárdák szórakoztatták. A Mátyás-templom és a Bazilika tornyából toronyzene szólt, az Operaház erkélyén pedig az Opera húsztagú zenekara játszott. Erre a napra a felvonulók által érintett utcákat bőségesen teleplakátolták a Kormányzótanács falragaszaival. Fél 10-kor sokak örömére hét repülőgép is megjelent a város felett. Ezekről a repülőgépekről időnként röplapokat szórtak a vonulók közé, de filmfelvételeket is készítettek. A dísztribünök felszólalói, miután a beszédeket befejezték, különféle zenekaroknak adták át a helyet. Ilyenkor közös éneklésekre került sor, a Mar­seilles és az Internacionálé mellett más kommunista indulókból is válogatva. Kora délután a politikai rendezvényekről a felvonulók szétszéledtek és elindultak a könnyed szórakozást kínáló „népmulatságok” helyszíneire. 

Haladni zavartalanul lehetett, legalábbis gyalog, a fővárosi közlekedést ugyanis reggel nyolctól felfüggesztették, a villamosközlekedés csak este hétkor indult újra. Az élelmiszerüzletek ezen a napon csak délelőtt tíz óráig lehettek nyitva, ezért külön hangsúlyozták, hogy mindenki vigyen magával elegendő élelmet és megfelelő ivóedényt. A forgalmas helyek közelében ivóvízállomásokat állítottak fel, összesen több mint kétszázat.

Ezen a napon zárva maradtak a múzeumok, a Szépművészeti Múzeum kivételével. Ide a látogatók a rövidített nyitvatartási időn belül ingyenes belépőjeggyel tudtak bejutni. Sokak örömére a szabadban lévő vendéglők késő estig nyitva tartottak. Öt dunai gőzös az Eötvös téri hajóállomásról néhány óránként sétahajózásra vitte a szakszervezeti jeggyel rendelkezőket, estig több mint tizennégyezer embert. A fedélzeten a fővárosi művészek tartottak előadásokat.

A városban ezen a napon különféle sporteseményeket is rendeztek. Az amerikai úti ügetőpályán atlétikai versenyszámokat (futóversenyeket, kötélhúzást és akadályversenyeket, valamint tréfás versenyeket) bonyolítottak le. Fél kettőkor a Thököly úti pályán futballmeccs kezdődött, a Millenáris pályán délután háromkor kerékpár- és motorkerékpár-verseny indult, amelyre vöröskatonákból álló csapatok is nevezhettek. Az egyik legnagyobb utcai látványosságnak a reggel nyolckor az Andrássy út elejéről elstartolt futóverseny számított. A közel két és fél kilométeres táv a Millenniumi emlékmű mögötti városligeti híd közepéig tartott. A több ezer ember által követett eseményen majd minden sportegyesület részt vett, egyesületi dresszekben, összességében több mint ötszáz futóval. Az útszakaszt a híradások szerint a leggyorsabban, 9 perc 45 másodperces idővel a Munkás Testedző Egyesület egyik csapata futotta le. Nyereményük egy értékes dísztárgy volt, és az első tíz csapat minden tagja (körülbelül száz fő) emlékplakettet kapott.

„A Margit sziget május elsején a gyermekeké lesz” – hirdették az újságok cikkei. Az egész napos margitszigeti gyermekprogramokra legalább húszezer gyermeket vártak. A szigetet déltől lezárták, délután két órától pedig csak gyermekcsoportokat engedtek be. A legkisebbek gazdag programok közül válogathattak. A Magyar Atlétikai Club pályáján atlétikai és futballmérkőzéseket nézhettek meg, a sziget több pontján pedig mesét hallgathattak. Gyermekszínház, szabadtéri színpad és opera­balett, valamint ifjúproletárok színi­előadásai is szórakoztatták a jelenlévőket. Az önfeledt kikapcsolódás mellett gondoskodtak a gyermekek élelmezéséről is: uzsonnára lekváros kenyeret és „harmatvizet” kaptak.

Az est leszálltával díszkivilágítás kezdődött, a városligeti Széchenyi-szigetet vörös fénnyel világították meg. A szabadtéri helyszínek után a színházaké, moziké és hangversenyeké lett a főszerep. A fővárosi orfeumokban ezen a napon egymás után több előadásra is sor került. A Vígszínházban a Karnyónét, a Nemzetiben a Vízkeresztet, A Magyar Színházban pedig a Szókimondó asszonyságot adták. A Király Színház a Corneville-i harangok műsorra tűzésével az operettrajongóknak kedveskedett. Több fővárosi orfeumban forradalmi szavalatokkal és munkásmozgalmi dalok éneklésével kezdődtek az előadások, de elhangzottak ünnepi beszédek is. A mozik négy órától induló vetítéseit ünnepi szavalatok és az Internacionálé éneklése vezették be. Az ünnepre tekintettel a május 1-jei vetítésekre a jegyeket féláron árusították. Az egész napos ünnepségsorozatot a késői órákban a Citadelláról indított tűzijáték zárta le, miközben a Dunán közlekedő hajókon a proletárdalárdák az Internacionálét énekelték.

A megjelentek számát az újságok félmillió és hatszázezer fő közöttre becsülték. Mivel sejthető volt, hogy a felhívásnak köszönhetően sokan megjelennek, az ünnepségek zavartalansága érdekében komoly biztonsági előkészületek történtek. A karhatalom riadókészültséget tartott fenn, a felvonulások útvonalán és a forgalmas köztereken megerősített őrjáratok és a rendőrség egységei teljesítettek szolgálatot, a felszólalásoknak helyet adó tribünök előtt pedig kivezényelt vörösőrök biztosították a kordonokat. Budapest fontos csomópontjain és a tömegrendezvények helyszínein a fővárosi mentőszolgálat is ügyeleteket állított fel, zöld zászlóval jelölve állomáshelyeit. Az elővigyázatosság nem volt szükségtelen: a felvonulás során közel százötvenre volt tehető azok száma, akik rosszul lettek és ellátásra szorultak.

[sub_article=3742]

Vidéki rendezvények 

Bár a fővárosi előkészületekkel és az ünneplés méreteivel egyik város és falu sem konkurálhatott, a Tanácsköztársaság vezetősége a Kormányzótanács április 18-i döntésének megfelelően nagy hangsúlyt fektetett a vidéki rendezvények megszervezésére is. A helyi rendezvények menetrendjéről már az április végén kiadott újságok beszámoltak, a forgatókönyvet és a felhívásokat ugyanakkor külön nyomtatványokban is ismertették. Mivel központi törekvés volt, hogy ezek a vidéki ünnepségek szintén tömegrendezvények legyenek, itt is ösztönözték a minél nagyobb számban való megjelenést. A nyomaték kedvéért egyes nagyobb városokban a Tanácsköztársaság vezető tisztségviselői közül is többen megjelentek: Vágó Béla belügyi népbiztos Szolnokon, Hamburger Jenő földművelésügyi népbiztos pedig Kaposváron mondott beszédet.

A vidék nagyobb városaiban is kora reggel kezdődött a gyülekezés, a helyi szakszervezetek és a munkástanácsok vezetésével. A szabályos sorokba rendeződött tömeg az egyes szakmák szerint csoportosulva, vörös zászlókat lengetve, táblákat hordozva vonult végig a város főutcáján, és érkezett meg a főtérre. A városok központi helyén hallgatták meg az ünnepi programot, amely többnyire beszédekből, kultúrműsorból, valamint a helyi dalárdák és zenekarok előadásából állt. A dél-alföldi Hódmezővásárhelyen – amely ekkor két napja már román megszállás alatt állt – a május 1-jei ünnepség így zajlott le: „Már kora reggel kezdtek gyülekezni a felvonulá́sra, majd amikor mindenki megérkezett, elindult a hatalmas tömeg… Mint hatalmas folyam hömpölygött példás rendben, zárt, nyolcas sorokban a munkásság. Elöl ment a Munkástanács teljes számban […] lengő vörös zászlóval, őket kis iskolás gyermekek rendezett sora követte: majd az ifjúmunkások, nőmunkások, kerüle­ti pártszervezetek, végül a különböző szak­szervezetek, köztük a földmunkások és vasutasok impozáns csoportja. Minden egyes szakszervezetnek külön jelzőtáblája volt. A felvonulás alatt a zenekar állandóan játszott. A 20 000 főre tehető emberáradat a Kossuth tér négy sarkán helyezkedett el. Minden csoportnak külön előadója volt. A városháza előtti emelvény körül foglalt helyet a legnagyobb sokaság. Az iskolás gyermekek ajkáról egyszerre csendült fel a Mar­seillaise bűvös melódiája. […] Kellemesen vegyül a hangáradatba a városháza erkélyén elhelyezkedett dalárda éneke.”

A fronthoz közel eső települések ünnepségei messze nem voltak olyan önfeledtek, mint a fővárosé. Ahol csak lehetett, a román megszállás alatti területeken is megtartották a május 1-jei ünnepségeket, de voltak települések, amelyeket a közeledő román hadsereg híre, esetleg a közelben még zajló összecsapások sem tántorítottak el az ünnepléstől. Így történt Csongrádban is, amelynek helyi eseményeire Túriné Cseh Viktória helyi parasztasszony így emlékezett vissza: „A Tiszán túl már románok voltak, lövöldöztek át a Tiszán, a vöröskatonák meg vissza. Gépfegy­verek kattogtak, és ágyúk dörögtek. A környékünk hát harctérré vált. […] Május elsejét megünnepeltük. Én, aki valamikor úgy idegenkedtem, újságból olvasva is, a fölvonulásoktól, ez alkalommal a nőmunkások zászlóját vittem. Úgy volt, hogy a városháza előtt ünnepelünk. De arra a környékre éppen akkor nagyon lövöldöztek, el kellett onnan húzódnunk. A polgári leányiskola mellett állapodtunk meg, és a mellettünk elhaladó vöröskatonákat elhalmoztuk orgonavirágokkal. Mentek védeni a Tisza-hidat.”

A nagyobb városokban az ünnepi kínálat arányosan szélesebb volt. Egerben például – ahogy a helyi ünnepi menetrendről az Egri Újság 1919. április 30-i számából informálódhatunk – a szakszervezetek a közös felvonulás előtt a saját egyesületeikben díszgyűléseket tartanak, a központi ünnepélyhez csatlakoznak majd az iskolák diákjai és pedagógusai, s külön felvonulnak a helyi vöröskatonák és a vörösőrség osztagai is. A városban két mozgóképszínház is működött, ahol május 1. estéjén ingyenes előadásokat mutattak be. Az egri felhívás is külön kiemelte a megjelenés fontosságát. „Ne hiányozzon senki” – olvashatjuk a közlemény végén –, mert „aki nem tart velünk, ellenünk”. Kiskunhalas e napi programja viszont inkább azt mutatja meg, hogyan ünnepelt a kisebb városok és a falvak népe ezen a napon. A Duna–Tisza közi városban a templom előtt reggel nyolckor volt a gyülekező, majd nagy „footbal matsch” következett, melyet közös ebéd és tánczene követett. Ezután a megjelentek rövid kabaré-előadást hallgathattak meg, és a Marseillaise közös eléneklése után következtek a szónoklatok. A rendezvény egész napos programját tekintve szembetűnő, hogy az ünnep kötelező politikai „elemei” – a szónoklatok, szavalatok és a közös éneklés – helyett az egyszerűbb, szórakoztatóbb műfajokra helyeződött a hangsúly, domináltak a vicces versenyek (lepény- és zsemleevés, szamár- és taligaverseny, szépségverseny, játékok) és a sportesemények (futball, kötélhúzás, zsákban futás, díjbirkózás). A kötelező ideologikus politikai szónoklatok után inkább a szórakoztató műsorok voltak jellemzőek a falusi megemlékezésekre is.

Az ünnep után

1919. május 1. betöltötte a neki szánt szerepet. Az országos ünnepségsorozat hozzájárult a Tanácsköztársaság legitimációjának megerősödéséhez, és ideig-óráig sikerrel feledtette a rendszer nehézségeit. A válságos helyzetet ugyanakkor látványos csinnadrattával tartósan megoldani nem lehetett. A szükséges teendőkről való mielőbbi döntés érdekében a Forradalmi Kormányzótanács már az ünnepség estéjén újra összeült. 

A katonai helyzet katasztrofális volt: Szolnokot feladta a Vörös Hadsereg, Miskolcra pedig cseh katonaság vonult be. „A csapatok harci értéke nulla” – jelentette ki Kun Béla. A helyzet súlyosságát jól mutatta, hogy az éjjeli tanácskozáson komolyan felmerült a Forradalmi Kormányzótanács lemondása, s a hatalmat egy 12 tagú direktóriumra ruházták volna át. A másnapi tanácskozás végül a Forradalmi Kormányzótanács maradása mellett döntött, és – bár ezt még nem tudhatták – ezzel három hónappal késleltették a Magyarországi Tanácsköztársaság bukását.

Alig fél évvel később Budapest – ha méreteiben nem is összehasonlíthatóan – újra szimbolikus térfoglalási akció  színhelyévé vált: fehér lován és katonái élén a Nemzeti Hadsereg főparancsnoka, Horthy Miklós vonult be a fővárosba. Horthy ekkor, 1919. november 16-án mondott Gellért téri beszédében „tetemre hívta” a magyar fővárost, felhánytorgatva, hogy az „megtagadta ezeréves történelmét” és „vörös rongyokba öltözött”. Az ellenforradalom győzelme után ez a nap jó időre kikerült a hivatalos ünnepek sorából.