A náci megszállási politika

A náci ideológia szociáldarwinista elveiből következően minden olyan intézkedés legitimnek számított, melyet az erő pozíciójából hajtottak végre, jog és igazság nem játszott szerepet. A keleti területek lakóira semmilyen mértékben nem kellett tekintettel lenni. Ennek megfelelően a Szovjetuniót a németek gyarmatként kívánták kihasználni. Míg a Baltikumban és a Kaukázusban bizonyos mértékig tekintettel voltak a helyi lakosság érdekeire is, Ukrajna északi és keleti részét, Belorussziát, valamint az elfoglalt orosz területeket a legdurvább módon kívánták igazgatni. Az utóbbiak élelmiszer-behozatalra szorultak, ezért gazdasági jelentőségük minimális volt. Német közgazdászok a Generalplan Ost tervben előírták, hogy ezeket a területeket el kell szigetelni az élelmiszer-felesleggel rendelkező területektől. A villámháborús koncepció szerint a lakosság munkaereje sem számított értéknek. Németország több millió tonna gabona behozatalára szorult a háború előtt: ezt a mennyiséget a Szovjetunióból kívánták kiszállítani, úgy, hogy csak azok a körzetek részesüljenek ellátásban, melyek feleslegek termelésére is képesek.

Kézenfekvő volt, hogy a szovjet területek megszállása és igazgatása csak a terror eszközével lehetséges: másra amúgy sem lett volna mód, mivel a szervezett megszálláshoz hiányoztak a kellő létszámú csapatok. Hitler ezért a lakosság brutális elnyomására és megfélemlítésére adott utasítást: együttműködésben nem volt érdekelt, hiszen az ellentmondott volna a felsőbbrendű fajról vallott szociáldarwinista nézeteinek.

A megszállt szovjet területeket katonai vagy civil közigazgatás alá helyezték, annak megfelelően, hogy milyen távol esett a harcoktól. A megszállási politika legdurvább gyakorlata a partizánveszélyes vidékeken és a civil közigazgatás területein alakult ki: Ukrajnában a Dnyepertől nyugatra fekvő térséget Erich Koch vezetése alá helyezték, Ukrajna Birodalmi Komisszariátus néven, míg a Dnyepertől keletre fekvő területeket a B és a Közép Hadseregcsoport mögöttes parancsnoksága igazgatta. E parancsnokságokon belül tábori és helyi kommandantúrákat alakítottak, melyek mindegyike több tucat várost vagy falut fogott össze. Az arcvonalhoz közelebb eső területeket pedig a hadseregek mögöttes parancsnokságainak rendelték alá. Ezeknek a hatóságoknak kellett gondoskodniuk a beszolgáltatás felügyeletéről, a helyi közigazgatás megteremtéséről, a közoktatás megindításáról (csak általános iskolák voltak engedélyezve) és a rend fenntartásáról. Emellett koordinálniuk kellett a munkaerő-toborzást, továbbá az SS- és rendőri vezetőkkel történő együttműködést a partizánharc és a zsidóüldözés területén.

A korabeli