A magyar megszálló alakulatok tevékenysége Ukrajnában

1941 őszéig a németek a magyar hadsereget elsősorban az elfoglalt területek pacifikálására látták alkalmasnak. Rabe von Pappenheim budapesti német katonai attasé Greiffenberg vezérőrnagynak 1941. szeptember 20-án írt levelében a következő javaslatot tette: „A német katona harcos a csatában, de nem csendőr. Ilyen »pacifikáló feladatokra« a magyarok sokkal alkalmasabbak. [...] Horvátország jó példa arra, hogy sem a horvátok, akik mindenkit kivégeznek, sem az olaszok, akik csak félnek, nem alkalmasak a rendteremtésre. Talán nem hallják szívesen, de az a véleményem, hogy a Balkán egyetlen jó katonája a magyar. Legelsősorban azért, mert tisztikara kiváló.” Szerencsére a magyar vezetők 1941-ben és a későbbi évek folyamán is elutasították a Balkán megszállásában való részvételt, bár ezt a német vezérkar többször követelte. A magyar külpolitika jól sejtette, hogy ezzel tovább rontaná az angolszász hatalmakkal kialakult rossz viszonyt. Feltételezhetően szerepet játszott az a megfontolás is, hogy nem tanácsos megszállással tovább terhelni a feszült magyar–szerb viszonyt. Az egyetlen terület, melyet Magyarország szívesen megszállt volna, a Bánát volt, ezt azonban a németek maguknak tartották fenn.

Az első megszálló csapatok az eredetileg frontbevetésre alkalmazott Kárpát-csoport seregtesteiből alakultak, melyeket a német hadvezetés 1941 őszéig visszatartott (8. határvadász-, 1. hegyidandár). 1941 nyarán a német vezérkar már kifejezetten kérte a honvédséget, hogy legalább gyengébben felszerelt megszálló alakulatokkal járuljon hozzá a keleti hadjárathoz. A magyar politikai vezetés a Kárpát-csoport leváltását pótlandó, 5 dandárt ajánlott fel, remélve, hogy ezzel elejét veheti a későbbi német követeléseknek. A 121. és 124. dandárt Vinnyicába, a 105. és 108. dandárt Bergyicsevbe irányították.

A magyar részvétel értékének hangsúlyozására a kormányzó 1942. február 12-én a megszálló gyalogdandároknak a könnyűhadosztály nevet adományozta – látszólag a csapatok harcértéke ezzel majdnem megduplázódott. Mindez azonban semmit sem változtatott azon, hogy az alakulatok létszáma alig haladta meg egy megerősített ezredét. A kiküldött alakulatokat idősebb évfolyamokból, 30-40%-ban nemzetiségi legénységgel töltötték fel. A rendelkezésre álló fegyverzetből is csak az elavult eszközöket adták a megszállóknak, páncélelhárítás és tüzérség pedig egyáltalán nem szerepelt hadrendjükben, mondván, hogy arra úgysem lesz szükség. Ennek a takarékoskodásnak az oka valójában más volt: tekintettel Dél-Erdély későbbi visszaszerzésének lehetőségére, a rendkívül kevés modern felszerelést igyekeztek itthon tartani. Az ország szűkös ipari kapacitása még ezeknek az erőknek