A Magyar Királyság és a nápolyi Anjouk

1270 ké­ső ta­va­szán egy ha­jó szel­te át az Ad­riát, fe­dél­ze­tén a ké­sőb­bi V. Ist­ván ki­rály tizen­há­rom éves leá­nyá­val. Má­ria új ha­zá­já­ba, a Ná­po­lyi Ki­rály­ság­ba igye­ke­zett, ahol je­gye­se, I. Ká­roly ki­rály azo­nos ne­vű fia várt rá. A Szent­szék ál­tal tá­mo­ga­tott, fel­tö­rek­vő ural­ko­dó ugyanis a Me­di­ter­rá­neum ke­le­ti fe­lé­nek meg­szer­zé­se szempontjából tar­tot­ta különösen fontosnak, hogy az Ár­pá­dok szent nem­zet­sé­gé­vel lép­jen di­nasz­ti­kus kö­te­lék­re. 

A ha­tal­mas An­jou-bi­ro­da­lom vé­gül álom ma­radt, és a kü­lön­bö­ző csa­tá­ro­zá­sok a dél-­itá­liai ki­rály­sá­got is meg­té­páz­ták. Az An­jouk IV. (Kun) Lász­ló meg­gyil­ko­lá­sa után Má­ria – aki a Ma­gyaror­szá­gi elő­ne­vet kap­ta Ná­poly­ban – ré­vén for­mál­tak jo­got a ma­gyar trón­ra. Az igényt a ki­rály­né uno­ká­ja, Ca­ro­ber­to igye­kez­ett ér­vé­nye­sí­te­ni. A di­nasz­tia ná­po­lyi és ma­gyar ága kö­zöt­ti kap­cso­la­tok igen szél­ső­sé­ge­sen ala­kul­tak: szö­vet­ség­kö­té­sek, há­zas­sá­gok, há­bo­rúk, gyil­kos­sá­gok és csel­szö­vé­sek egyaránt sze­re­pet kap­tak ben­nük.