rubicon

A magyar királyi udvar tisztségviselői a középkorban

12 perc olvasás
Manapság természetesnek tartjuk, hogy az ország legfőbb vezetői a lakosság által megválasztott parlamenttől – országgyűléstől –, közvetve tehát a néptől nyerik megbízatásukat. A középkor embere másképp gondolkodott: az akkori államfelfogás szerint Istentől nyert méltósága révén a király volt az ország „természetes ura”, így minden hatalom forrása, s – elvileg – a fő tisztségviselők kinevezője is. Írásunk a legfontosabb középkori magyar királyi tisztségviselőket mutatja be.

A középkori Magyarországon a király székhelyén, az udvarban tartózkodás volt a hatalom alapja. A király a maga személyében reprezentálta az államot, következésképp az ő környezetében tartózkodás egyet jelentett az államügyekbe való beleszólással, a király tanácsában való részvétellel. A király személyes udvartartásának tagjai a legfőbb „állami” tisztségviselők is egyben. Elnevezésük: lovászmester, étekfogó, tárnokmester megőrizte a király személyéhez kötöttségük emlékét, azt, hogy a király személyes szolgálatából indulva lettek az ország vezetői, s e megnevezések a királyság fennállása alatt mindvégig előkelő, kitüntető címnek számítottak. A középkori Magyarországon az udvarban tartózkodó valamennyi báró megjelenhetett a király tanácsában, s ott hangoztathatta véleményét a napi politikai kérdésekben. Nevüket megemlítették a királyi ünnepélyes kiváltságlevelek (privilégiumok) méltóságsorai, s többen közülük a rájuk ruházott tisztségben kiterjedt oklevéladói tevékenységet folytattak. Az ő tevékenységükről részletesebb információink vannak: a nádor, az országbíró, a királyi tárnokmester jelentős bírói tevékenységéről oklevelek garmadája tudósít, ami egyben azt is tanúsítja, hogy a királyi tanácsban való szereplés mellett tisztségük révén az ország igazgatásában, az udvari ítélkezésben,

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.