A magyar haderő kérdése 1918–1919-ben

Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés egyik fontos elemét képezte az a magyar kívánság, hogy Magyarország önálló haderővel is kifejezésre juttathassa nemzeti önállóságát. Ez azonban olyan uralkodói jogokat csorbíthatott volna, amelyek az uralkodói és az összbirodalmi érdekkel szemben állhattak volna, így egy sajátos megoldás jött létre. Az uralkodó „privilégiuma” lett a hadügy, de némi engedménnyel Magyarország a közös haderő mellett – miként az Osztrák Császárság is – saját katonai erőt hozhatott létre, a Magyar Királyi Honvédséget. A(z első) világháború kitörését követően rövidesen sor került a Magyar Királyi Honvédség alakulatainak az ország határain kívüli alkalmazására, és a háború folyamán a „másodvonalbeli” honvédalakulatok többsége kiképzés, felszerelés és teljesítmény tekintetében is felnőtt a közös alakulatokhoz.

A világháború 1918 nyarán már a központi hatalmak elkerülhetetlen vereségét vetítette előre, és az Osztrák–Magyar Monarchia belső helyzete is tragikusra fordult. A Monarchia különböző nemzetiségei a birodalom – korábban még számukra elfogadható – „megreformálása” helyett az önállósodás, illetve a különböző országokhoz való csatlakozás mellett döntöttek. Az 1918 októberére gyakorlatilag szétesett Monarchia nevében 1918. november 3-án Padovában Edel von Webenau Viktor Weber gyalogsági tábornok írta alá azt a fegyverszüneti egyezményt, amely megszüntette az Osztrák–Magyar Monarchia és az antanthatalmak közötti ellenségeskedést, és a demarkációs vonalat az Osztrák–Magyar Monarchia határaiban jelölte meg.

A fegyverszünet érvényét az olasz fronton az olasz fél másként „értelmezte”, mint az osztrák–magyar haderő, így az aláírást követő huszonnégy órában jelentős számú osztrák–magyar katona került olasz hadifogságba.

A IV. Károly király által kinevezett, Károlyi Mihály gróf vezette magyar kormány eközben Budapesten olyan információkat kapott, hogy a balkáni antanthaderővel szükséges lenne tárgyalásokat folytatnia. A Károlyi-féle politikai erők úgy vélték, hogy ez a tárgyalás esetleg az önálló magyar államiság elismerését is jelenthetné. 1918. november 7-én a diplomáciában meglepően szokatlan illetlenséggel fellépő francia főparancsnok – Louis-Félix Franchet d'Esperey tábornok – a korábbi fegyverszüneti egyezmény helyett egy ún. „konvencióban” állapodott meg a Belgrádba érkezett magyar delegáció tagjaival.

A Linder Béla tárca nélküli miniszter által 1918. november 13-án aláírt „megállapodás” új, Magyarország határain belül húzódó demarkációs vonalat jelölt ki, s az ország számára 6 gyalog- és 2 lovashadosztálynyi haderő felállítását engedélyezte. Clemanceaue francia