A központi igazgatás a késő középkori Magyarországon

A középkorban a törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató hatalom még nem vált el teljesen egymástól, ezek az uralkodó személyében és tanácsában egyesültek. A királyi tanács hozhatott még dekrétumokat, amelyeket törvényként fogadtak el, noha a 15. század közepétől rendszeressé váltak az országgyűlések. Utoljára az 1518-as Szent György-napi országgyűlés kudarca után szavazott meg a királyi tanács dekrétumot. Igaz, ezt már nem lehetett végrehajtani, ezért még abban az évben Tolnán, majd Bácsott hoztak az összegyűlt rendek törvényeket. Az ország igazgatásában döntő szerepet játszó tanácsot alkotó főpapok és főurak, azaz a prelátusok és a bárók voltak a királyi kúria nagybíráinak a bírótársai is, tehát ugyanazok döntöttek a bíróságon, akik az ország sorsát intézték.

Mindez a jogkör egy személyben, az ország királyában egyesült. Ő volt az ország „természetes ura”, aki „a feltétlen királyi tekintély, és a hatalom teljességéből” jogosult intézkedni. Az uralkodó ezen jogát még a gyenge királyok alatt sem vonták kétségbe, az természetesen más kérdés, hogy mikor és milyen módon tudta akaratát keresztül vinni. Elvileg ezt a római jogból származó egyik jogelv korlátozta: „ami mindenkit illet, azt mindenki által jóvá kell hagyatni.” Itt a „mindenki” szó értelmezése a fontos, ugyanis ezen alapul az országgyűlésen összegyűlt rendek egyik legfontosabb joga, az adómegajánlás. Már az Árpád-korban gyakran hivatkozott a király a prelátusok és a bárók, azaz tanácsa tanácsaira, sőt beleegyezésére, eredetileg tehát az uralkodó által kinevezett vagy legalábbis az általa kiválasztott főpapok és országos méltóságok a „mindenki”, akiket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez különben érthető is: a főpapok és a leghatalmasabbak közül kiválasztott méltóságok egyetértése alapján az ország legnagyobb birtokosa, a király, simán keresztülvihette akaratát. A helyzet akkor változott meg, amikor Zsigmond uralkodása első évtizedeiben, majd a halála után megindult nagy királyi birtokeladományozási hullám következtében az uralkodó kezén lévő birtokállomány összezsugorodott: hiába a korona a legnagyobb földesúr, néhány arisztokrata uradalmai megközelítik a királyét.

Csak a várakat tekintve: hiába volt az 1458-ban trónra került Mátyás születési jogon az ország legnagyobb birtokosa, családi vagyona a koronauradalmakkal együtt az ország várainak csak 10%-át foglalta magában, az egyházi nagybirtok kezén ugyanakkor 10,3%, míg a világi arisztokráciáéban 44,7% volt. (A többit előkelő köznemesek, illetve külföldiek uralták.) Mindez tehát reformokat tett szükségessé, amelyek bevezetése óvatosságot igényelt, hiszen ezek sokak érdekeit