A kifelé forduló Egyház prófétája

VI. Pál pápa Giovanni Battista Enrico Antonio Maria Montini néven született 1897. szeptember 26-án az olaszországi Brescia tartomány Concesio nevű településén. Apja ügyvéd, katolikus politikus, az Actio Catholica egyik vezetője, később országgyűlési képviselő. A betegeskedésre hajlamos ifjú 1916-ban lépett be a papi szemináriumba, 1920-ban szentelték pappá. Előbb kánonjogi doktori címet szerzett, majd a La Sapienza egyetemen, illetve a Pápai Egyházi Akadémián tanult. Alig 25 évesen lett a vatikáni államtitkárság munkatársa, 1937-től pedig az államtitkárság helyettes vezetője.

A Kúria első embere

Főnökét, Pacelli bíborost 1939 februárjában választották pápává. Ettől kezdve XII. Piusz pápasága alatt Montini lett a Kúria legbefolyásosabb embere. Mindvégig bizalmas és szoros viszonyban álltak; 1954-ig a pápa mindennap találkozott vele – olykor naponta többször is. Montini egyszerre töltött be titkári, kabinetfőnöki és tanácsadói szerepet – ő volt az egyetlen, aki bármikor és bármely ügyben felkereshette a Szentatyát. Egyik munkatársa emlékei szerint „minden este kihallgatásra hívták Őszentségéhez, XII. Piuszhoz, még az ünnepnapokon, beleértve a karácsonyt és a húsvétot is. Ez eltartott este 20.15-től 21.30-ig vagy még tovább… E pápai kihallgatások során Isten Szolgája mindig állva maradt.” 

Nem dohányzott, nem fogyasztott alkoholt, mindig udvarias, figyelmes volt; gyorsan és nagyon hatékonyan dolgozott; gyakori betegségei ellenére rendkívüli munkabírásáért is becsülték. Kényes pozíciójánál fogva óhatatlanul akadtak, akik nehezteléssel gondoltak rá, ám senki nem vádolta rosszindulattal, nagyravágyással vagy önző szándékokkal. 1954-ben Milánó érsekévé nevezték ki. Ez sokak szemében a Vatikánból való száműzetést jelentett, ám a pápa később is nagy megbecsüléssel nyilatkozott róla, és a kilencéves milánói működés hasznos lelkipásztori tapasztalattal ruházta fel. Ekkor került barátságba a velencei pátriárkával, a későbbi XXIII. János pápával, aki bíborossá kreálta. 

Montini és a magyarok

Bevallása szerint két alkalommal járt hazánkban. A második látogatásról a korabeli sajtó is részletesen beszámolt; 1938 májusában Pacelli pápai legátus kíséretében az eucharisztikus kongresszus alkalmával érkezett Budapestre. A Nemzeti Újság életrajzot és fényképet is közölt róla, és megemlítette, hogy „ő a legbizalmasabb munkatársa Pacelli bíborosnak”. A vatikáni küldöttség május 23-án délelőtt érkezett a Keleti pályaudvarra, ahol Horthy Miklós kormányzó és Imrédy miniszterelnök fogadta őket, a gépkocsioszlopot az utca két oldalán ünneplő tömeg kísérte. Montini részt vett a kongresszust kísérő eseményeken, és alkalma volt megtekinteni az abban az időben elzárva őrzött Szent Koronát is. 

A sikeres kongresszus jól reprezentálta a harmincas években Magyarország és a Vatikán között kiépített, szívélyes kapcsolatokat is. XI. Piusz pápa 1936-ban Horthy kormányzót, majd a következő években három magyar miniszterelnököt is fogadott. A kapcsolatok építésében jelentős szerepet játszhatott Montini prelátus is, Barcza György szentszéki magyar követ ezért is nyújthatta át Montininek a kormányzó által adományozott „Magyar Érdemkereszt második osztályát csillaggal” kitüntetést. Amikor Teleki Pál miniszterelnököt a Szentszék a Pius-rend nagykeresztjével tüntette ki, a tudósító megemlítette, hogy Montini „régi ismerőse Teleki Pálnak; cserkészbarátság ez, amit Montini prelátus azzal is kifejezésre akart juttatni, hogy személyesen adta át a magyar államférfiaknak a pápa által nekik adományozott magas kitüntetéseket”. 

Montini a 2. világháború idején aktív közreműködője a Szentszék üldözötteket mentő politikájának, amit Angelo Rotta nuncius magyarországi embermentő tevékenysége is jól jellemzett. 1945 áprilisában aztán szovjet nyomásra a nunciusnak távoznia kellett Budapestről, a diplomáciai kapcsolatok hosszú időre megszakadtak. Magyarországon a kommunista egyházüldözés időszaka következett, és csak Montini pápaságának idején újultak fel a két állam közötti kapcsolatok.

A párbeszéd pápája

Montini kardinálist XXIII. János halálát követően,1963. június 21-én választották meg pápává. Nehéz terhet kapott örökségül. Amikor elődje bejelentette a 2. vatikáni zsinat összehívását, még szkeptikusan mondta: „Az öregfiú nem tudja, milyen darázsfészekbe nyúl.” Most rá várt a feladat, hogy a zsinatot az egyház egységét megőrizve, egyszersmind eredményesen zárja le; illetve a zsinati határozatokat átültesse az egyház életébe. A zsinat második és harmadik ülésszaka között kiadott Ecclesiam Suam enciklikája a párbeszéd fontosságát állítja középpontba, egyrészt az egyházon belül, másrészt az egyház és a világ között; ezzel olyan iránymutatást adott, amely meghatározta a zsinat és végső soron az egyház megújulásának irányát.  

VI. Pál pontifikátusát a párbeszédre való törekvés jellemezte. Egyszerűsítette, modernizálta és egyre több nem olasz bevonásával nemzetközivé tette a pápai udvar életét. Ennek során a legnagyobb feltűnést keltő tette, hogy lemondott a pápai koronáról, a tiaráról, az uralkodói dicsőség jelképéről, amely a 20. század közepére a világ szemében elavult szimbólummá vált. De a Vatikánban olyan apróság is nagy feltűnést keltett, mint hogy szakított azzal a hagyománnyal, amely szerint a pápát senki sem látta enni. Az Új Ember című katolikus lap tudósítása szerint „a pápaválasztás után, amikor az összes bíborosoknak még a konklávé Borgia termében tálalták fel az ebédet – minden teketória nélkül közébük ült, mégpedig arra a helyre, amit neki a konklávé kezdetekor a sorshúzás kijelölt, és elbeszélgetett a bíborosokkal. Hogy a régi étkezési szokásokon még mit fog változtatni, azt nem lehet tudni. De hogy a bíborosokkal való testvéri együtt munkálkodást fontosnak tartja, annak ezzel adta jelét és bizonyságát.” Az együtt munkálkodás szándékának világos jele volt a pápai tanácsadó testület, a püspöki szinódus életre hívása is.

Az egyházon kívüli párbeszéd egyik fő területe az ökumenizmus előtérbe kerülése volt. Többször találkozott különböző vallások és egyházak vezetőivel; békecsókot váltott a konstantinápolyi pátriárkával, hogy később közös nyilatkozatban vonják vissza az 1054-es kölcsönös kiátkozást. Egykor, 1443-ban azon tört meg a katolikus és az ortodox egységesülés, hogy az ortodox püspökök nem voltak hajlandók megcsókolni a pápa lábát – ahogyan akkor az szokásban volt. A megbékélés félreérthetetlen gesztusaként 1975-ben VI. Pál pápa a Szixtusz-kápolnában bemutatott miséjét követően odalépett Meliton kalkedóniai metropolitához, letérdelt előtte és megcsókolta a lábát.

A párbeszédet szolgálták a pápa utazásai is. VI. Pál előtt a pápák még Olaszországon belül sem nagyon utaztak. Ő volt az első pápa, aki csaknem kétezer év után, 1964-ben elzarándokolt a Szentföldre, beszédet mondott New Yorkban az ENSZ közgyűlésén, részt vett Bombayben, majd Bogotában is az eucharisztikus kongresszusokon, bejárta mind az öt földrészt, példát adva utódainak is. 

A modern világgal való párbeszéd természetesen nem jelentette a világi elvárások kritikátlan érvényesülését még akkor sem, ha ezekkel kapcsolatban az egyházon belül is olykor megosztottság mutatkozott. A cölibátus vagy éppen a fogamzásgátlás területén a pápa határozottan foglalt állást. Már a vatikáni zsinat is szigorúan elítélte az abortuszt, a pápa 1968-as Humanae vitae enciklikája pedig a fogamzásgátlás minden formáját – kivéve a természetes családtervezés módszereit. Az enciklika hatalmas vitát váltott ki, különösképpen Észak-Amerikában és Nyugat-Európában sokan támadták emiatt, ám ez a pápát nem rendítette meg.

Az Ostpolitik – Mindszenty és Kádár

A párbeszéd igénye kiterjedt az ateistákkal, így a marxistákkal, illetve kommunistákkal folytatott dialógusra is. VI. Pál itt nehezen feloldható dilemmával állt szemben: egyfelől a valójában kibékíthetetlen ideológiai ellentét és a szovjet blokk országaiban uralkodó egyházüldözés, ami az elvek melletti kitartás és az ellenállás magatartását követelte meg; másfelől pedig a hitélet biztosításának igénye ezekben az országokban, ami pedig párbeszédet kívánt. 

A pápák sem ismerik a jövőt. A Szentszék sokat támadott keleti politikája, az Ostpolitik abból a korban közkeletű felfogásból eredt, amely szerint a kommunista rezsimek hosszú ideig uralni fogják a kelet-közép-európai és a keleti-európai régió országait. Ezért a sok millió hívő vallásgyakorlásának érdekében a pápai diplomácia kereste a modus vivendit, ami lehetővé tenné az egyház működését ezekben az országokban az elvek, valamint a vértanúk és bebörtönzöttekkel való szolidaritás feladása nélkül. 

A dilemmát jól érzékelteti a Mindszenty-ügy kezelése. Az antikommunizmusa miatt bebörtönzött bíboros 1956 novemberétől élt az Egyesült Államok budapesti nagykövetségén, ami mindenki számára kellemetlen helyzetet teremtett. Végül 1971-ben a Vatikán és a magyar állam megállapodása következtében kiengedték az országból, amit a bíboros a pápa kérésének engedve el is fogadott. Mindszenty Rómába érkezésekor VI. Pál elébe ment, kézen fogva vezette be a palotába, neki ajándékozta a gyűrűjét és a mellkeresztjét. 1971. október 23-án együtt miséztek Rómában, ami után VI. Pál a sekrestyében négyszemközt azt mondta a bíborosnak: „Te vagy az esztergomi érsek, Magyarország prímása. Munkálkodj! A nehézségek közepette fordulj hozzám, segíteni fogok.” 

Ám az ígéretet nem sikerült betartania. Kádárék mindenképpen szerették volna kikényszeríteni Mindszenty elmozdítását az érseki székből, amit a pápa végül engedmények fejében, hosszas rábeszélésre és könnyek között meg is tett. A pápai diplomácia vezetője, Casaroli bíboros szerint ez volt élete legnehezebb döntése. 

VI. Pál több kommunista vezető után 1977-ben Kádár Jánost is fogadta a Vatikánban. A tolmács, Szabó Ferenc SJ feljegyzése szerint a pápa ekkor is vívódott, Kádárra várva megjegyezte, nem tudja, hogy helyes-e fogadni a magyar kommunista vezetőt: „De hát ő maga kérte ezt; majd a történelem ítélni fog.” A találkozó kiegyensúlyozott légkörben telt, egyetértettek a helsinki békefolyamat továbbvitelében. A pápa kéréseit a diplomáciai kapcsolatok felvételéről, illetve a szerzetesrendek működéséről Kádár meghallgatta, és megígérte a megfontolásukat – ezekből persze semmi sem lett. Arról, hogy a pápa vendégét, Kádárt mint belügyminisztert még 1949-ben, Mindszenty letartóztatása után XII. Piusz kiközösítette az egyházból, természetesen nem esett szó. Az apró lépések politikája valóban hozott eredményeket, ám áttörés csak utóda, II. János Pál idején, a rendszerváltozások nyomán következett be.

Ferenc pápa 2018-ban szentté avatta VI. Pál pápát. A szenttéavatási szertartáson kiemelte, hogy méltán vette fel Szent Pál nevét, mert ő is feláldozta életét Krisztus evangéliumáért. „Egy kifelé forduló Egyház prófétája lett, amely a messzibe tekint…”