Ingyenesen olvasható
Aláírta volna-e Apponyi Albert és Teleki Pál a trianoni békediktátumot? A Trianon drámájával foglalkozó könyvtárnyi irodalom ezt a kérdést vagy fel sem vetette, vagy egyszerűen elintézte azzal, hogy sem Apponyi, sem Teleki nem vállalta az aláírással járó politikai következményeket, s ezért két olyan személyre bízták ezt a feladatot, akik jelentéktelen politikai mellékszereplői voltak a korszaknak, s az aláírást követően távoztak is a politikai és közéletből. Ezzel szemben a minisztertanácsi jegyzőkönyvek tanulsága szerint Apponyi is és Teleki is vállalta volna az aláírást. Mindketten úgy fogalmaztak, hogy amikor vállalták – Apponyi a békedelegáció vezetését, Teleki a külügyminiszteri tisztséget – tisztában voltak azzal, hogy a megbízásukkal együtt jár, járhat az aláírás szomorú ódiuma is. Apponyi ezt a békedelegáció több ülésén, Teleki pedig a kormányülésen be is jelentette.
Apponyinak mint aláírónak a személyét leginkább Teleki Pál ellenezte. Azzal érvelt, hogy az Apponyi által Párizsban a Főtanács előtt 1920. január 16-án elmondott beszéde után a gróf nem lehet aláíró, mert annak rendkívül negatív üzenete lenne az elcsatolandó területek magyarságára. Nem is beszélve arról, hogy Apponyi nem volt kormánytag, márpedig egy nemzetközi szerződést a végrehajtó hatalom, azaz a kormány tagjainak kell aláírnia.
Teleki Pál külügyminiszter is magára vállalta volna az aláírást. Egyúttal kérte, hogy egy minisztertársa kísérje el őt Párizsba, hiszen az antant ragaszkodott két magyar aláíró kormánytag jelenlétéhez. Ugyanakkor bejelentette, hogy Versailles-ból való visszatérte után nemcsak miniszteri állásáról mondana le, de lemondana nemzetgyűlési mandátumáról is és távozna a politikai életből. Az 1920. május 27-i minisztertanács a fentiek ismeretében hozta meg döntését.
Mi volt a szerepe Horthy Miklós kormányzónak az aláírók kiválasztásában?
A trianoni békediktátum aláírása körül 1920 májusában kialakult vita kapcsán Horthy Miklós kormányzó személye a témával foglalkozó szakirodalomban korábban csak érintőlegesen került említésre. Vélelmezni lehetett ugyan, hogy a személyi döntésekből nem maradhatott ki a kormányzó, de bizonyítani ezt mindaddig nem lehetett, amíg a közelmúltban egy aukción fel nem tűnt az a levél, amelyet Horthy 1920. május 28-án írt Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnöknek. A kormányzó ebben nem nevezte meg az aláírásra javasolt személyt, illetve személyeket. Azt azonban részletesen kifejtette, hogy ki és kik nem lehetnek aláírók. Hivatkozott a nála személyesen megjelent Fouchet és Hohler budapesti francia és angol főmegbízottakkal való megbeszélésére, Teleki Pált kizárta, mint lehetséges aláírót. Ezt követően kifejtette, hogy nem lehet olyan kormánytag az aláíró, aki az elcsatolandó területekről származik, s olyan kormányzati személy se legyen aláírásra kijelölve, aki a nemzetgyűlési pártok vezetői közé tartozik.
Ez a kormányzói kérés egyértelműen belpolitikai összefüggésekkel volt magyarázható. Az a vezető pártpolitikus ugyanis, aki ellátná kézjegyével a békeszerződést, arra az ellenzék össztüze zúdulna, ami értelemszerűen kihatna pártjának a népszerűségére, ezáltal veszélyeztetné a kormányzás stabilitását, s alkalmas eszköz lenne a választók befolyásolására. Ezek a kormányzói megszorítások egy nagyon szűk személyi körre szorították az aláírásra szóba jöhető miniszterek körét.
Milyen viták zajlottak le az aláírás és az aláírók témájában a minisztertanácsi üléseken?
Az 1920. május 6-i dátummal a Párizsban tartózkodó Praznovszky Ivánnak, a magyar békedelegáció főtitkárának átadott végleges békeszerződéssel kapcsolatban a kormánynak a következő két kérdésben kellett határoznia: először, hogy aláírja-e a békeszerződést, vagy elutasítja annak ellenjegyzését. Amennyiben az aláírás mellett foglal állást, akkor ki és kik legyenek azok, akiket erre kijelöl.
Az aláírás vagy annak megtagadása kérdésében a kormány az adott nemzetközi és katonapolitikai kérdéseket egyaránt mérlegelve, egységes álláspontot képviselt, s az aláírás elutasítását nem tartotta járható opciónak. Az aláírás mellett érvelt Apponyi és Teleki is. Mindketten arra hivatkoztak, hogy Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy ellenszegüljön az antant akaratának. Véleményüket a kormány és a békedelegáció is osztotta. Ennek ismeretében ezt a véleményt ismertette Teleki Pál a Nemzetgyűlés előtt.
Hasonló volt a helyzet 1920 novemberében is, a békeszerződés ratifikációja kapcsán, ahol mind Apponyi, mind pedig Teleki a ratifikáció elkerülhetetlensége mellett érvelt.
Az aláírás, vagy annak megtagadása vonatkozásában viszonylag gyorsan megszületett a döntés. Nem így az aláírók személyéről. Az 1920. májusi minisztertanácsi üléseken késhegyig menő, személyeskedéseket sem nélkülöző, lemondásokkal fenyegető vita zajlott. A miniszterek egymást ajánlgatták, el nem ítélhető módon kibúvókat kerestek. A döntés végül 1920. május 31-én a késő délutáni, kora esti órákban született meg. Teleki Pál győzhette meg minisztertársát – egyben régi iskolatársát, akivel egészen 1941-es haláláig szoros kapcsolatot ápolt – Dr. Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi minisztert, hogy az aláírást vállalnia kell. Benárdot maga a kormányzó is felkérhette erre, hiszen a minisztertanácsi döntést megelőzően Simonyi-Semadam, Teleki és Benárd felkereste Horthy Miklóst. A másik lehetséges aláíró személye – ezúttal is komoly vitát követően – már korábban eldőlt. Simonyi-Semadam és Teleki javaslatára, a külügyminiszter helyettese, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter került kijelölésre, aki hivatali beosztásánál fogva nem apellálhatott a döntés ellen.
Tényleg sorshúzással választották ki az aláírókat?
A trianoni békediktátum aláíróinak kiválasztása körül számos, a valóságtól teljesen elrugaszkodott, a tényeket nem ismerő legenda és tévhit kering napjainkig. Ezek között szerepel például, hogy Benárd önként, anyagi ellenszolgáltatásért, vagy pozícióért vállalta volna, míg Drasche-Lázárra az 1918-1919-es külügyi szerepvállalása miatt büntetésből esett a választás. Rendszeresen megjelenik az a feltételezés is, miszerint az aláírókat sorshúzással választották volna ki. A források azonban ezt egyértelműen kizárják. Sorshúzásra 1920. novemberében a Nemzetgyűlés közgazdasági bizottsági ülésén került sor. A bizottság tagjai közül ugyanis senki sem akarta vállalni a békeszerződés becikkelyezéséről szóló törvényjavaslatnak a bizottság részéről az előadó hálátlan szerepét. Itt valóban sorsot húztak a képviselők, melynek során Jármy Józsefre esett a választás.
Kik voltak a magyar delegáció tagjai?
A Nagy-Trianon palotából a békediktátum aláírása után távozó magyar delegátusokról készült egy fénykép:
A kép közepén, cilinderjét megemelő személy dr. Benárd Ágost. Jobbján Marie-Joseph Henry ezredes, a magyar békeküldöttséghez beosztott katonai misszió francia vezetője. Benárd bal oldalán Augustin Pierre Becq de Fouquières, a francia külügyminisztérium protokollfőnöke (chef du protocole). A Benárd mögötti sorban félig takarásban Drasche-Lázár Alfréd, tőle balra Burrowes őrnagy a brit és Jacomoni főhadnagy az olasz összekötő tiszt. Mögöttük cilinderben a magyar delegáció tagjai. Balról jobbra Praznovszky Iván, Wettstein János, Bobrik Arno, Csáky István. (Számos, napjainkban is megjelenő munkában tévesen adják meg Drasche-Lázár Alfréd személyét).
Mit tudunk a két aláíróról és hogyan alakult sorsuk az 1920 utáni évtizedekben?
Benárd Ákost első politikai jellegű fellépése az volt, hogy a keresztény-nemzeti egyetemi ifjúság egyik vezetőjeként aktív szerepet vállalt a századforduló un. kereszt-mozgalmában, a keresztnek a tantermekben történt kifüggesztésében. Ezért majdnem eltávolították a Kir. Magy. Tudományegyetem Orvosi Karáról. Az első világháború idején ötven hónapon keresztül teljesített frontszolgálatot, ezredorvosként dolgozott, illetve több katonai akcióban is részt vett, melyet számos kitüntetéssel ismerték el felettesei.
Benárd és Teleki a Piarista Gimnáziumból ismerték egymást. Szoros, bizalmi kapcsolat jellemezte barátságukat. Telekinek nagy szerepe volt abban, hogy Benárd végül vállalta az aláíró hálátlan szerepét. Benárd Teleki Pál első kormányának is minisztere lett. Elkötelezett keresztényszocialista politikusként, nemzetgyűlési képviselőként és miniszterként éles politikai vitákat folytatott a szociáldemokrata politikusokkal. Ezek a viták sokszor a sajtóban is megjelentek. A viták fókuszában leginkább a munkás és betegbiztosítás körül kialakult kérdések álltak.
Drasche-Lázár Alfréd 1914-től Tisza István mellett nemcsak a minisztertanácsi jegyzőkönyveket vezette, hanem irodalmi vénájából adódóan a megjelenő sajtótermékek előzetes cenzúrázását is végezte. Ebben a minőségében főcenzorként tevékenykedett.
Drasche-Lázár 1918 őszén az önálló magyar külügyminisztérium igazgatási osztályát vezette, 1919 őszétől a minisztérium vezetésével megbízott államtitkárként tevékenykedett. Mint rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, a külügyminiszter helyettesének számított.A két aláíró – ellentétben a róluk terjesztett állításokkal – nem távozott a politikai és szakmai közéletből. Benárd 1926-ig nemzetgyűlési képviselő maradt, aktív tagja volt a közéletnek, s 1935-ben ismét képviselői mandátumot szerzett.
Az 1939-es választások előtt Benárd elmegyógyászati szakvéleményt kért Dr. Kluge Andrástól, aki egyik orvos barátjától Szálasi Ferenc elmeállapotát illetően. A szakvélemény elmebetegnek minősítette Szálasit. Benárd többször nyilvánosan is támadta a nyilasokat. Drasche-Lázár miután távozott a külügyminisztériumból, sikeres üzletemberként tevékenykedett, számos hazai és nemzetközi gazdasági társaságot irányított, s közben irodalmi érdeklődésének hódolt.
1944-ben mindketten elhagyták Magyarországot. Az Ausztriában tartózkodó Drasche-Lázárt 1948 októberében Kádár János akkori belügyminiszter javaslatára a minisztertanács felszólította, hogy térjen haza Ausztriából. A megkeresés valódi háttere és indoka nem ismert. Drasche-Lázár Alfréd erre nem reagált. Ausztriában élt haláláig.
Benárd Ágost – tartva a nyilasok retorziójától – 1944. novemberében Bécsbe távozott, s hogy kivonja magát a nyilas joghatóság alól, az SS kötelékében orvos-őrnagyként folytatta egykori katonaorvosi tevékenységét. 1945 novemberében Magyarországra szállították, ahol bíróság elé állították. A Népbíróságok Országos Tanácsa 1948 októberében több vádpontban is bűnösnek mondta ki. A per koncepciós jellege aligha vitatható. Benárd jogi rehabilitálása máig sem történt meg. Az idős, beteg egykori miniszter az igazságügyminiszter engedélyével betegszabadságot kapott, s elhagyta a váci fegyházat, ahová többé nem tért vissza. 1968-ban bekövetkezett haláláig illegalitásban, álnéven élt Balatonkenesén.
