A kastély belvilága

Ha vendég érkezik a kastélyba, első útja rendszerint a szalonba vezet. Ide kíséri fel az inas vagy a szobalány, és névjegyét innen viszi be a ház gazdáinak. A berendezés egyik fontos funkciója, hogy elkápráztassa a várakozót, miközben sokszor sajátos önarcképe is a tulajdonosnak. Esténként a szalon a fogadások, összejövetelek színhelye, hangulatával döntően befolyásolva a rendezvények karakterét.

Maga a szó nem véletlenül jelenti a társasági összejövetelnek egy, éppen a polgárosodással párhuzamosan létrejövő konkrét típusát is, bár a 18. századtól kibontakozó szalonélet fő színtere kevéssé a vidéken, inkább a nagyvárosban álló palota, kastély szalonja lesz. Ebben ugyanis már nem csupán az arisztokrácia, hanem az irodalom és más művészetek tipikusan városi elitje is megjelenik, mi több, az ő részvételük adja a szalon igazi rangját. Maga a szokás korszakunkban aztán éppúgy „demokratizálódik”, mint a felsőbb osztályok életmódjának annyi más eleme, és csupán a meghívott vendégek köre jelzi az előkelőség szintjét. 

A szalon sajátos „zsilip” is, amelyen át a külvilág és a kastély, a palota lakói érintkeznek egymással. De van nagyon fontos „belső” funkciója is, hiszen az arisztokrata család tagjai közös tartózkodásának és bizonyos családi-közösségi rendezvényeknek is ez a legmegfelelőbb helyszíne. Eljegyzéseket bejelenteni, végrendeleteket felolvasni éppúgy itt lehet, mint kamarazenét játszani vagy felállítani a családi karácsonyfát.

A legtöbb kastélyban akadt könyvtárszoba vagy legalábbis könyvesszekrény, de csak néhány család foglalkozott módszeresen azzal, hogy mind a korábbi századok, mind a modern könyvtermés legjavát a maga bibliotékájába sorakoztassa. A könyvtár számos esetben a házitanítók munkáját segítette a grófi, bárói csemeték szellemi pallérozása során, avagy igazi műhellyé vált egy-egy tudós hajlamú mágnás otthonában. A műkincsek gyűjtése és a művészetpártolás már sokkal elterjedtebb arisztokrata szokás volt. Ahogyan az individuum középpontba állításával a polgári gondolkodás megteremtette az emberi alkotóerő kultuszának alapjait, éppúgy fokozatosan a születés arisztokráciájának is el kellett ismernie, hogy létezik a tehetség, az ész és a művészi zsenialitás arisztokráciája. 

Előfordult ugyan, hogy néha egy-egy ügyes szélhámos sikerrel élt vissza nagyúri pártfogójának sznobériájával, de a művészet modern kori szabadságharca során az alkotó kiemelkedett alkalmazotti szerepköréből, esetenként komoly hatást gyakorolhatott a mecénás arisztokrata család életére, noha egyenrangú persze sohasem lehetett munkaadóival. De azért jellemző az az anekdota, mely szerint egy fogadás alkalmával felpanaszolták, hogy idősebb Andrássy Gyula, a Monarchia