A kádári külpolitika, 1956–68

Az 1956. november 4-én hatalomra került Kádár-kormány személyi összetétele ugyan erős kontinuitást mutatott a Rákosi leváltását követő időben regnáló pártvezetéssel, hamar kiderült azonban, hogy a kapott és vállalt feladatot, vagyis a kommunista diktatúra helyreállítását és különösen hosszú távú működtetését a forradalom után csak új módszerekkel lehet sikeresen megoldani. A politikai stabilitás megteremtésének és a társadalom pacifikálásának egyik fő eszköze az a sajátos „életminőség-politika” volt, amely a forradalomtól elhatárolódó többség számára szinte azonnal jobb és lényegesen elviselhetőbb életet biztosított, míg a „bűnösöket” és ellenállókat a legszigorúbb büntetésben részesítette.

Állandóan emelkedő életszínvonalat azonban csak működőképes gazdaság tud biztosítani. Hamar tisztázódott, hogy az alapvetően külső forrásokra és külkereskedelemre utalt magyar gazdaság hosszú távú fejlesztése csak úgy képzelhető el, ha a vezetés képes biztosítani mind a keleti, mind pedig a nyugati kapcsolatokból adódó lehetőségek hatékony kihasználását. Ez a Szovjetunió viszonylatában mindenekelőtt a magyar gazdaság nyersanyaggal és energiával történő tartós ellátását jelentette, nyugati relációban pedig a világgazdasági folyamatokhoz való legalább részleges (vissza)csatlakozást, a gazdaság modernizálásához, hatékonyabb működtetéséhez szükséges fejlettebb technológia átvételét.