A Kádár-diktatúra leghosszabb ideig fogva tartott szerzetese

Család, tanulmányok, papi hivatás

Lénárd Ödön Loszkot Ödön névvel született Budapesten, 1911. szeptember 11-én. Öccse, Ernő 1912-ben, húga, Etelka pedig az első világháború kitörésének évében, 1914-ben született. Édesanyjuk, Bohdaneczky Etelka még ugyanebben az évben megözvegyült: férje, Loszkot Ödön hadnagy a Lemberg melletti első csatában halt hősi halált. Az anya egyedül nevelte fel három gyermekét, Budapesten, a Magyar Királyi Állami Nőipariskolában volt tanítónő: „Özv. Loszkot Ödönné neve is szorosan összeforrott iskolánkkal. Az iskola végig átélte vele azt a heroikus küzdelmet, amit egy hadiözvegy három gyermekével és anyósával végig élhet 35 éves tanítói pályán. Ő a győzedelmes anyai önfeláldozás példája volt nálunk.” Az édesanya 1954-ben hunyt el. 

Loszkot Ödön és öccse is a budapesti piarista gimnáziumba (a Kegyes Tanítórendiek főgimnáziumába) járt, Ödön az érettségit már Kecskeméten tette le 1929-ben, jeles eredménnyel. 1926-ban, 15 évesen – ami az egyházi jogszabályok szerint a rendbe lépés alsó határa – lépett be a piarista rendbe, 1933-ban tett szerzetesi fogadalmat. A három testvér 1931-ben változtatta a vezetéknevét Lénárdra. 1931 és 1936 között Lénárd Ödön teológiát tanult, valamint a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin-történelem szakra járt. 1936-ban, a diplomaszerzés évében szentelte pappá Grősz József püspök. 

Először a kecskeméti, majd 1938-tól 1945-ig a szegedi piarista gimnáziumban tanított, 1939-től már mint igazgatóhelyettes. A második világháborúban, az ostrom alatt Pesten volt, mert előtte épp beteg édesanyját kísérte el a Balatonra, egy kis családi nyaralóba, ahol anyukája a reményei szerint jobban átvészelhette a harcokat. Lénárd Ödön, ha már Pesten rekedt, a bekerített fővárosban, beállt önkéntesnek a Vöröskereszthez. Sőt, mivel a rendfőnöke arra kérte, segítsen a kispapjaikat elhelyezni, őket is felvétette a Vöröskereszthez ápolónak, kórházi munkára – így kerülhették el, hogy bevonultassák katonának a fiatal szeminaristákat. 1945-ben a piarista rend az Actio Catholica (a magyar egyházközségi, egyesületi és lelkiségi élet legfőbb koordinátora) kérésére átengedte Lénárd Ödönt, hogy a szervezet országos kulturális titkára legyen. Ödön atya emellett szociológiát tanított a Kalazantinum Piarista Hittudományi és Tanárképző Főiskolán.

Küzdelem az egyházi iskolákért

Három év elteltével, 1948-ban került napirendre az egyházi iskolák államosítása. Mindszenty bíboros megbízásából az államosítás elleni tiltakozások egyik vezető szervezője Lénárd Ödön volt, és ő irányította a legkevesebb százezer főnyire duzzadt Katolikus Szülők Vallásos Szövetségét is. Az egyházi iskolák államosításáról szóló törvény 1948. június 16-án lépett életbe, Lénárd Ödönt már másnap, 17-én letartóztatta az ÁVO. A július 23-án kihirdetett ítélet szerint – bizonyítékul az általa szerkesztett, sokszorosított és az országba szétküldött körleveleket hozva fel – a köztársaság elleni izgatás vádjával hat év börtönre és tíz év hivatalvesztésre ítélték. Lénárd Ödön az utolsó szó jogán ekkor többek közt ezt mondta: „Itt nem izgatásról van szó, hanem arról, hogy te beszélhetsz és te másik nem […] De mi tudjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, csak ragaszkodunk Istenhez, az evangéliumhoz és a gyakorlati vallásos élethez. De ehhez töretlenül, mindhalálig.” Az ügyész pedig így fejezte be a vádbeszédét: „Sújtson le a demokratikus igazságszolgáltatás ökle kérlelhetetlenül.”

A Gyűjtőfogházban és a váci börtönben raboskodott, sok paptársával együtt. „Annak idején olyan sok pap volt a börtönben, hogy […] egy rab így fejezte ki magát: »Ha feldobsz találomra egy követ, biztos, hogy vagy papra, vagy katonára esik, mert ezek főrészvényesek.«”

„Egyébként az őröknek sem volt irigylésre méltó sorsuk. Jórésze ugyanúgy neurotikusan végezte. Sokan öngyilkosok lettek. Éppen úgy nem lehetett bírni ezt idegekkel, mint a rabságot. Hiszen velünk együtt ők is rabok voltak” – Lénárd Ödön visszaemlékezése az 1952-es évre.

„Fekete Hollók”-ügy

1953-ban szabadult a Nagy Imre-féle amnesztiával. Mivel nem tette le a kommunista diktatúra által megkövetelt államesküt, nem térhetett vissza az egyházi pályára. Hét évig az Óbudai Cipőjavító Szövetkezetnél volt kifutófiú, a szövetkezet megszűnése után a vízműveknél lett vízóra-leolvasó. Titokban végig gyakorolta papi hivatását, reggelente misézett, munkaidő után lelkigyakorlatot tartott, gyóntatott, csoportokat vezetett.

1961. február 6-án 23 órakor, mély álmából felkeltve vitték Lénárd Ödönt kihallgatásra. Ezen az éjszakán szerte az országban összehangolt akció keretében mintegy kétszáz helyen tartottak házkutatást, és közel száz embert letartóztattak. Céljuk annak bizonyítása volt, hogy egyházi és világi személyek az államrend ellen szervezkednek. A „Fekete Hollók”-ügy a Kádár-korszak legnagyobb egyházellenes rendőrségi akciója volt. Kádárék mindenféle – különösen a vallásos – kisközösségi csoportosulásban az ellenállás lehetőségét látták. Így vált ellenséggé az egymással közösségekben kapcsolatot tartó, együtt kiránduló, közös hitéletet élő katolikus csoportok hálózata, melyre az állambiztonság gyorsan és határozottan csapott le 1961-ben. A persorozatban minden olyan személyt vád alá helyeztek, aki túlélte az előző évtized egyházüldözését, és folytatta a fiatalok nevelését, illetve titokban a szerzetesi életét élte.

1961. szeptember 7-én kezdődött a bírósági tárgyalás, a vád: államellenes összeesküvés bűntette. Lénárd Ödönt, az ún. Havass Géza és társai gyűjtőper egyik vádlottját 7 év 6 hónapra ítélték. Kölley György, a perben szintén elítélt cserkész-pap emlékei szerint Lénárd Ödön atya keményen odamondogatott a pulpituson ülőknek. Havass Géza, az elsőrendű vádlott visszaemlékezése: „Nyíltan kimondták: »Magukat nem azért fogják elítélni, mert hitoktattak, hanem azért, mert egy jövőbeni rendszerváltozásra várva kádereket képeztek, vagyis elitnevelést folytattak.« Ez lett a vád magva, és ez benne a koncepció.” A hivatalos jegyzőkönyvben olvasható: „Lénárd Ödön saját tevékenységét nem ismeri el bűncselekménynek, kijelenti, hogy papi tevékenységet folytatott.” Bátor kiállását tanúsítja a tárgyaláson elhangzott részlet – a kérdező dr. Bimbó István bíró: „Ön vádolva van azzal, hogy fiataloknak titokban vallást tanított? – Manapság nagy nyomás nehezedik minden szülőre azért, hogy ne küldjék gyermekeiket vallástanításra. Figyelembe véve ezt a körülményt, úgy gondoltam, jó gondolat, ha magánúton tanítok hittant olyan esetben, amikor a szülők nyíltan félnek elküldeni a gyerekeket vallástanításra. Nem gondoltam, hogy miért ne lehetne magánúton tanítani Jézus tanításait, amikor sok más tárgyat is akadály nélkül lehet, például zenét…” „Lénárd Ödön vallomása felfedte a per valódi okát, és magát a rendszert ültette a vádlottak padjára.”

Harmadik letartóztatás, börtönversek

Lénárd Ödönt Márianosztrán és Sátoraljaújhelyen őrizték, 1963-ban az ENSZ-főtitkár, U-Than sürgetésére engedték ki, aki a magyarországi látogatása előfeltételéül széles körű politikai amnesztiához ragaszkodott. Szabadulása után Lénárd Ödön újra vízóra-leolvasói állást vállalt, aztán a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem konyháján lett adminisztrátor. Papi munkáját ezek mellett is megint folytatta, anyagot szolgáltatva ezzel a következő letartóztatásához, ami 1966 áprilisában következett be. 

Az 1966. novemberi tárgyaláson őt és bűntársát, Tímár Ágnes ciszterci nővért összeesküvésre irányuló előkészület miatt bűnösnek találták. Lénárd Ödön atyát nyolc év, Tímár Ágnes nővért három és fél év szabadságvesztésre ítélték. Lénárd atya ellenállását egyik perében sem sikerült megtörni, ahogy eddig, úgy most is ártatlannak vallotta magát: „Nem lehetett meghajlítani, nem voltam hajlandó kiszolgálni őket. Csinálom a magam dolgát, lehet, hogy lefejeznek, tehetnek, amit akarnak, de hogy én ne azt tegyem, amit a lelkiismeretem szerint tennem kell, azt nem tudják elérni.” Jól leírja ez a mondat a viszonyokat: „A rabtársadalomban szólásmondás volt, hogy ha kérdeznek, akkor is hazudnak.”

Lénárd Ödön atya a börtönévekben verseket írt – saját bevallása szerint egyszer csak ott volt egy négysoros vers a fejében, és attól kezdve gondolatban folyamatosan „írt”, és folyamatosan memorizálta a már megírt verseit. Első ízben kétszáz verssel a fejében jött ki a börtönből, abból százötvenet le is tudott aztán írni. A ’70-es években már lehetett dohányt meg cigarettapapírt venni a kantinban, így arra tudott írni – olyan apró betűkkel, hogy aztán nagyítóval lehetett csak elolvasni a börtönből kicsempészett verseket. Ezekből a papírokból kapott egyet VI. Pál pápa, hálából, ugyanis Lénárd Ödön VI. Pál pápa személyes közbenjárására szabadult. A kis cigarettapapírt a pápa haláláig személyes dolgai közt őrizte, és később, a hagyaték felszámolásakor a Vatikán juttatta azt vissza a vers írójához, Lénárd Ödönhöz.

Szabadulás

A kiszabadulás története: 1977. június 8-án, amikor Kádár János és felesége látogatást tett a Vatikánban, és a pártfőtitkár azt bizonygatta, hogy az egyház és állam viszonya rendezett, akkor a pápa egy cetlit adott át Kádárnak, rajta egy névvel. Lénárd Ödön nevével, aki még mindig börtönben volt. (A pápa a Vatikáni Rádió magyar jezsuita munkatársától kapta az információt.) Kádár meglepődött a jólinformáltság láttán, és hazatérve intézkedett az atya szabadon engedéséről, ezzel fél évvel rövidítve meg a rabság idejét. Ugyanakkor szinte feltételként szabták, hogy hagyja el az országot. A piarista rend generálisa azonban szabadon rábízta a döntést Lénárd Ödön atyára: a lehetőség adott volt, várta Róma vagy bármelyik külföldi rendház. Ő mégis az itthon maradást választotta. És folyamatosan alkotott: legépelte a fogságban „fejben megírt” verseit, illegális lelki vezetői tevékenységet folytatott és több szamizdat kiadványban a Szentíráson alapuló tanításokkal látta el a keresztény híveket.

Lénárd Ödön 6749 napot, 18 és fél évet töltött összesen börtönökben: mondhatni, ő volt a csúcstartó, mivel ő töltötte el a leghosszabb időt börtönben a magyar papok közül. Állambiztonsági fedőneve (amit az ügynökök és a célszemélyek vagy csoportok, akciók egyaránt kaptak) „Dönci” volt. 1977-es szabadulása után Lénárd Ödön egy kismarosi faházba költözve vállalta a ciszterci női szerzetesi közösség lelki vezetését. A közösség klandesztin (titokban, ún. földalatti módon) működött, egészen 1987-ig, amikor a ciszterci rend generális apátja egyházjogilag is megalapította a Kismarosi Monostort, és érvényesnek ismerte el a korábban tett fogadalmakat.

Az egyháztörténet kutatója

1990-ben Tímár Ágnes nővérrel megalapította az Egyháztörténeti Intézetet, melynek célja a 20. század egyházüldözésére vonatkozó levéltári anyagok kutatása és megőrzése volt. 

Lénárd Ödön utolsó éveit az egyház történetének kutatására fordította, még egy 91 évesen adott interjújában is azt mondta: „egyetlen téma foglalkoztat: a magyar katolikus társadalom sorsa a második világháború után, 1948-tól 1977-ig”. Szenvedélyesen kutatta a levéltári anyagokat, az egyház megtisztulását kitartó hittel várta és remélte.

1991. május 27-én a Legfelsőbb Bíróság Lénárd Ödön piarista szerzetest ártatlannak nyilvánította, kimondta a korábbi ítéletek semmisségét. Lénárd Ödön 2003. május 23-án hunyt el Kismaroson. 2006-ban megalakult a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány, amelynek feladata az egyházellenes támadások felkutatása, az 1945-től fokozatosan kiépülő kommunista diktatúra időszakát tartva fókuszban.