A hullámlovas

Hitler öngyilkos lett berlini bunkerében, Mussoli­nit főbe lőtték a Comói-tó partján, Franco viszont a saját ágyában halt meg 1975-ben. Temetési szertartására, amelyet Madridban az ifjú király jelenlétében tartottak, akit ő választott a spanyoloknak, sok ezren gyűltek össze. A Valle de los Caidosban, az Elesettek Völgyében található, óriási bazilikában temették el, amelyet ő vágatott a hegy oldalába, nem messze az Escorialtól. Ez sokat elmond arról, mennyire különbözik Franco – teljes nevén: Francisco Paulino Hermenegildo Teódulo Franco y Baha­monde Salgado Pardo de Andrade –, a Caudillo, „Isten kegyelméből Spanyolország vezé­rének” sorsa a másik két diktátorétól, akik a tengelyhatalmak élén szövetkeztek és akik őt hatalomra segítették. A Führerből mára semmi sem maradt. A Duce ugyan több volt, mint egyszerű „karneváli cézár”, mégis leginkább ellenpélda marad annak bizonyítására, hogyan képes valaki a nemzet eszméjét odáig süllyeszteni, hogy végül a rasszizmussal paktáljon le.

Ezzel szemben Franco öröksége nem tűnt el. 35 éven át gyakorolt abszolút hatalmat (1939–1975), és eközben Spanyolország mélyreható átalakuláson ment át, gazdaságát soha nem látott módon modernizálták, az ezzel járó, visszafordíthatatlan társadalmi következményekkel együtt. És bizo­nyos értelemben a spanyol demokrácia – abban a formában, ahogyan közel 40 éve működik – valamit mégis köszönhet neki, holott végig igyekezett megfojtani. A szobor persze kiszabadult Pygmalion kezei közül, de azzal, hogy Juan Carlost (János Károlyt) választotta utódjául, tudatában kellett lennie annak, hogy az autori­ter rezsimnek nincs jövője. Adolfo Suarez, aki korábban a francóisták közé tartozott, majd az átmeneti korszakban, 1976-tól 1981-ig az ország miniszterelnöke volt, tanú­sította, hogy a Caudillo beletörődött ebbe a perspektívába.