A Hősök tere

A Hő­sök te­re Bu­da­pest és ta­lán az egész or­szág legim­po­zán­sabb, szim­bó­lu­mok­kal te­lí­tett köz­te­re. A tér kiala­kí­tá­sá­nak tör­té­ne­te nem vá­laszt­ha­tó el a vá­ros és a vá­ros­rész fej­lő­dé­sé­nek tör­té­ne­té­től és a fej­lő­dés­ről al­ko­tott ko­ra­be­li kon­cep­ciók­tól sem. Az em­lék­mű­vek­nek a szá­zad­for­du­ló kör­nyé­ki vá­ros­fej­lesz­té­si fo­lya­ma­tok­ban s a nem­ze­ti tu­dat kiala­kí­tá­sá­ban és meg­erő­sí­té­sé­ben már kiemel­ke­dő szerep ju­tott.

Kiegye­zés és „szo­bor­boom”

A nem dí­szí­tő funk­ció­val ren­del­ke­ző köz­té­ri szob­rok, szo­bor­cso­por­tok kö­zül az em­lék­mű­vek Ma­gyaror­szá­gon na­gyobb szám­ban csak az 1867-es kiegye­zés után je­len­tek meg. A szá­zad vé­ge fe­lé ha­lad­va a kö­zel­gő mil­len­nium mél­tó megün­nep­lé­se élén­ken fog­lal­koz­tat­ta a vá­ros­ve­ze­tést. A hon­fog­la­lás nagy­sza­bá­sú megün­nep­lé­sé­nek öt­le­tét Gerlóczy Ká­roly fő­jegy­ző, az egye­sí­tett fő­vá­ros ké­sőb­bi al­pol­gár­mes­te­re már az 1860-as évek má­so­dik fe­lé­ben fel­ve­tet­te. Pest vá­ros ta­ná­csa 1870-ben az öt­le­tet fel­ter­jesz­tet­te az or­szág­gyű­lés­nek, de a kér­dés csak az 1880-as évek ele­jén ke­rült elő új­ra. Az or­szág­gyű­lés­nek fel­ter­jesz­tett ha­tá­ro­zat már a hon­fog­la­lás­nak, je­les ki­rá­lyok­nak és ál­lam­fér­fiak­nak ál­lí­tan­dó em­lék­mű gon­do­la­tát is fel­ve­tet­te. 

Ek­ko­ri­ban a vá­ros­ter­ve­zé­si el­kép­ze­lé­sek már erő­sen kezd­tek össze­fo­nód­ni a mil­len­nium megün­nep­lé­sé­vel és en­nek kap­csán egy ez­red­éves em­lék­mű megépí­té­sé­vel. A kér­dés 1892-ben is­mét elő­ke­rült. Az 1892. évi II. tör­vény ar­ról ha­tá­ro­zott, hogy az „1895. év­ben Bu­da­pes­ten ál­ta­lá­nos or­szá­gos nem­ze­ti ki­ál­li­tás tar­ta­tik”, és szólt en­nek anya­gi ke­re­tei­ről is. Wekerle Sán­dor mi­nisz­ter­el­nök 1893-ban már egyér­tel­mű­vé tet­te a kiál­lí­tás és az em­lék­mű átadá­sa kö­zöt­ti kap­cso­lat szük­sé­ges­sé­gét. Vé­gül az or­szág­gyű­lés az 1896. évi VIII. tör­vény­cikk­ben ren­del­ke­zett a mil­len­niu­mi em­lék­mű­vek felál­lí­tá­sá­ról: „A tör­vény­ho­zás a hon­ala­pí­tás ez­re­dik év­for­du­ló­já­nak ma­ra­dan­dó em­lé­kek­kel va­ló megörö­kí­té­se czél­já­ból el­ha­tá­roz­za, hogy […] Bu­da­pes­ten a vá­ros­li­get­nek az And­rás­sy-út és a tó kö­zöt­ti ré­szé­ben a hon­ala­pí­tó Ár­pá­dot és a nem­zet egész tör­té­nel­mi múlt­ját megörö­kí­tő em­lék­mű­vet ál­lít.” Ek­kor ta­lán még sen­ki sem sej­tet­te, hogy az el­ké­szült em­lék­mű felava­tá­sá­ra év­ti­ze­de­ket kell vár­ni.

A kép­hez hoz­zá­tar­to­zik az is, hogy a fel­gyor­sult ur­ba­ni­zá­ció­nak és az egye­sí­tett Bu­da­pest mo­dern met­ro­po­lisszá vá­lá­sá­nak ra­di­ká­lis vá­ros­ter­ve­zé­si és  -fej­lesz­té­si meg­fon­to­lá­sok­kal is együtt kel­lett jár­nia. Ezek kö­zé tar­to­zott a rep­re­zen­tá­ciós cé­lo­kat is szol­gá­ló Nagy­kör­út be­fe­je­zé­se és az And­rás­sy út, ko­ráb­bi ne­vén Su­gár­út kiépí­té­se. Az And­rás­sy út mél­tó mó­don kí­ván­ta össze­köt­ni a Bel­vá­rost és a Vá­ros­li­ge­tet, hi­szen ez utób­bit ad­dig csak a Ki­rály ut­cán ke­resz­tül le­he­tett meg­kö­ze­lí­te­ni.

A Mil­len­niu­mi em­lék­mű előt­ti ter­vek el­sőd­le­ge­sen az And­rás­sy út le­zá­rá­sá­nak prob­lé­má­ját kí­ván­ták or­vo­sol­ni, nem pe­dig a mai­hoz ha­son­ló szim­bo­li­kus tér kiala­kí­tá­sát tűz­ték ki cé­lul. Az el­ső er­re vo­nat­ko­zó el­kép­ze­lés­ben ezt And­rás­sy Gyu­la lovas szob­rá­val vél­ték megold­ha­tó­nak, amely egy fél­kör­íves ko­lon­nád előtt fog­lalt vol­na he­lyet. Az il­le­té­kes bi­zott­ság 1890-ben jött lét­re, és eb­ben az év­ben szü­le­tett meg Schickedanz Al­bert el­ső ter­ve is. A kí­vánt ha­tást a bi­zott­ság nem lát­ta elér­he­tő­nek az épí­tész el­kép­ze­lé­sein ke­resz­tül, és no­ha a ter­vet el­ső díj­jal ju­tal­maz­ták, vé­gül még­sem va­ló­sult meg. A kö­vet­ke­ző el­kép­ze­lés már szo­ro­san a mil­len­niu­mi kiál­lí­tás­hoz kap­cso­ló­dik. Schickedanz a kiál­lí­tás fő­be­já­ra­tá­nak ter­vét úgy ké­szí­tet­te el, hogy azon ka­pu­sze­rűen már két, ne­gyed­kör ala­kú ko­lon­nád is sze­re­pelt, a ket­tő kö­zött húsz­mé­te­res nyí­lás­sal. A kom­po­zí­ció kö­zép­pont­já­ban pe­dig to­vább­ra is egy lovas szo­bor fog­lalt vol­na he­lyet. Ez a terv szin­tén nem va­ló­sult meg.

Az ak­ko­ri mi­nisz­ter­el­nök, Wekerle Sán­dor 1894 ja­nuár­já­ban olyan pótelő­ter­jesz­tést adott be az em­lék­mű­re vo­nat­ko­zóan, amely már több konk­ré­tu­mot tar­tal­ma­zott. Az ese­mé­nyek fel­gyor­su­lá­sát mu­tat­ja, hogy a rész­le­tek meg­vi­ta­tá­sá­ra és ki­dol­go­zá­sá­ra bi­zott­ság ala­kult. A hosszas elő­ké­szí­tő mun­ká­la­tok el­le­né­re pá­lyá­za­tot vé­gül nem ír­tak ki, Wekerle sze­mé­lye­sen kér­te fel Schickedanz Al­ber­tet és Za­la Györ­gyöt, egye­bek mel­lett ar­ra hi­vat­koz­va, hogy a két mű­vész már dol­go­zott együtt ko­ráb­ban.

Mil­len­niu­mi pan­teon

Schickedanz hoz­zá­lá­tott az épí­té­sze­ti ter­vek ki­dol­go­zá­sá­hoz. A dia­dal­íves és a ko­lon­nád­so­ros for­ma ek­kor még egyaránt el­kép­zel­he­tő volt. A több­fé­le va­riáns után, me­lyek ki­dol­go­zá­sá­ban az épí­tész nagy­ban tá­masz­ko­dott a már em­lí­tett And­rás­sy-szo­bor­ra és an­nak épí­té­sze­ti megol­dá­sai­ra, 1894-re kris­tá­lyo­so­dott ki az a kon­cep­ció, me­lyet ap­ró vál­toz­ta­tá­sok után a mil­len­niu­mi bi­zott­ság is el­fo­ga­dott. A szer­ző­dést az épí­tész Schickedanz és a szob­rász Za­la 1895-ben ír­ta alá, s ter­vei­ket 1897-re tel­jes egé­szé­ben jó­vá­hagy­ták. No­ha mind az 1894-ben nyil­vá­no­san be­mu­ta­tott el­kép­ze­lé­se­ket, mind a hely­színt, mind pe­dig a pá­lyá­za­ti kiírás el­ma­ra­dá­sát so­kan bí­rál­ták, az épít­ke­zés 1898-ban el­kez­dő­dött. Az épí­té­sze­ti ré­szek átadás­ára 1905-ben ke­rült sor, ám a szob­rok ek­kor még nem áll­tak a he­lyü­kön, hi­szen las­sabb ütem­ben ké­szül­tek, a „nagy há­bo­rú” pe­dig to­vább fékezte a fo­lya­ma­tot.

A ma­gyar nem­zet­épí­tés 19. szá­zad vé­gi kor­sza­ká­ban kü­lö­nö­sen nagy tétje volt egy olyan mo­nu­men­tum kiala­kí­tá­sá­nak, amely egy­ben a nem­ze­ti pan­teon funk­ció­ját is be­töl­töt­te. Za­lá­ra te­hát nagy te­her há­rult. Az em­lék­mű sze­re­pé­ből kö­vet­ke­zően élénk vi­ták zaj­lot­tak ar­ról, hogy a ma­gyar tör­té­ne­lem mely alak­jai nyer­je­nek bronz­ba önt­ve be­bo­csá­tást a mil­len­niu­mi „pan­teon­ba”. Az 1897-ben jó­vá­ha­gyott ter­vek a kö­vet­ke­ző sze­mé­lye­ket em­lí­tik a két rész­re osz­tott kolonnádsor szo­bor­alak­jai­ként: Szent Ist­ván, Szent Lász­ló, Köny­ves Kál­mán, II. And­rás, IV. Bé­la, Ká­roly Ró­bert, Nagy La­jos, Hu­nya­di Má­tyás, Sza­po­lyai Já­nos, I. Fer­di­nánd, III. Ká­roly, II. Li­pót, Má­ria Te­ré­zia és Fe­renc Jó­zsef. 

A szo­bor­ala­kok szá­má­ban az ará­nyok – azaz a ki­lenc ma­gyar és az öt Habs­burg ural­ko­dó – a ké­sőb­biek­ben sem vál­toz­tak. Ké­sőbb egyet­len nem ki­rály­ként Hu­nya­di Já­nos is be­ke­rült a ter­ve­zet­be, a nem­ze­ti múlt szem­pont­já­ból nem túl di­cső­nek ítélt Sza­po­lyai he­lyé­re. A szob­rok­ból az em­lék­mű 1905-ös átadá­sá­ra csu­pán öt ké­szült el. No­ha a szob­rá­sza­ti meg­bí­zás ere­de­ti­leg csak Za­la György­nek szólt, ő vé­gül to­váb­bi mű­vé­szek (Senyei Ká­roly, Telcs Ede, Fü­re­di Ri­chárd, Köllő Mik­lós, Kiss György, Mar­gó Ede, Hol­ló Bar­na­bás, ifj. Vastagh György) be­vo­ná­sá­val ké­szí­tet­te el a ki­rály­szob­ro­kat. 

Za­la György el­ső­ként Gábriel arkan­gyal öt­mé­te­res, ke­zé­ben a ma­gyar ko­ro­nát és az apos­to­li ket­tős ke­resz­tet tar­tó szob­rá­val ké­szült el a Gladenbeck bronz­ön­tö­dé­ben. Az al­ko­tást az 1900-ban Pá­rizs­ban meg­ren­de­zett vi­lág­kiál­lí­tá­son Grand Prix díj­jal ju­tal­maz­ták. A szo­bor a kö­vet­ke­ző év­ben, 1901-ben ke­rült a he­lyé­re, a 36 mé­ter ma­gas ko­rin­tho­szi osz­lop te­te­jé­re, a Mil­len­niu­mi em­lék­mű kö­zép­pont­já­ban. Az osz­lop tö­vé­ben ál­ló Ár­pád-szo­bor, il­let­ve a hon­fog­la­ló ve­zé­rek szob­rai szin­tén Za­la György al­ko­tá­sai, de Za­la ne­vé­hez köt­he­tő két ki­rály­szo­bor (Nagy La­jos és Má­tyás), a Há­bo­rú és Bé­ke biga (két ló von­tat­ta sze­kér) alak­jai, a Mun­ka és Jó­lét, va­la­mint a Tu­dás és Di­cső­ség al­le­go­ri­kus szob­rai.

A Hő­sök em­lék­kö­ve

A hős­kul­tusz 20. szá­za­di tör­té­ne­te szem­pont­já­ból kü­lö­nö­sen fon­tos az is­me­ret­len ka­to­ná­nak ál­lí­tott sír­em­lé­kek meg­je­le­né­se Eu­ró­pa-szer­te. Ez a faj­ta, a kol­lek­tív em­lé­ke­zet­ben és iden­ti­tás­ban is kulcs­sze­re­pet ját­szó em­lé­ke­ze­ti hely az el­ső vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tően ter­jedt el a há­bo­rús múlt­tal ren­del­ke­ző or­szá­gok­ban. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ra vo­nat­ko­zó ku­ta­tá­sok megélén­kü­lé­se az utób­bi év­ti­ze­dek­ben több ok­ra ve­zet­he­tő vissza. A még sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­tok­kal, em­lé­kek­kel ren­del­ke­ző ge­ne­rá­ciók el­tű­né­sé­vel a tör­té­ne­lem és a kol­lek­tív em­lé­ke­zet ré­szé­vé vá­ló, me­ne­té­ben és kö­vet­kez­mé­nyei­ben is új tí­pu­sú há­bo­rú olyan ter­het je­lent a ma élő ge­ne­rá­ciók szá­má­ra, amely a trau­ma és a gyász je­len­sé­gein ke­resz­tül az em­lé­ke­zet­po­li­ti­ka átala­ku­lá­sát is ma­ga után von­ta.

Az is­me­ret­len ka­to­ná­nak ál­lí­tott sír­em­lé­kek va­la­mennyi or­szág­ban meg­je­len­tek a há­bo­rú után, kiala­kí­tá­suk pe­dig el­té­rő gya­kor­la­to­kat mu­tat. Fran­ciaor­szág­ban pél­dául 1920 no­vem­be­ré­ben egy ak­kor 21 éves köz­ka­to­ná­ra, a há­bo­rút meg­járt Auguste Thinre várt a feladat, hogy a fran­cia is­me­ret­len ka­to­na sze­mé­lyét ki­je­löl­je. A há­bo­rút kö­ve­tően a Fran­ciaor­szág nyolc leg­vé­re­sebb hadihelyszínén ta­lál­ha­tó sí­rok­ból egy-egy fran­cia egyen­ru­hát vi­se­lő holt­tes­tet ex­hu­mál­tak, és eze­ket a szim­bo­li­kus je­len­tő­sé­gű verduni erőd­ben egy­más mel­lett, tölgy­fa ­ko­por­sók­ban ra­va­ta­loz­ták fel. A köz­le­gény vé­let­len­sze­rűen vá­lasz­tott ki kö­zü­lük egyet, akit ma is­mert he­lyén, a pá­ri­zsi Dia­dal­ív alatt he­lyez­tek örök nyu­ga­lom­ra egy örök­mé­cses mel­lett. A csa­lád­tag­jai­kat vesz­tett em­be­rek szá­má­ra kü­lö­nö­sen fon­tos volt, hogy a ke­gye­let és a gyász va­la­mi­lyen for­má­ban tár­gyia­sul­jon. Va­ló­sá­gos tár­sa­dal­mi nyo­más ne­he­ze­dett az ál­lam­ra, hogy meg­te­remt­se an­nak le­he­tő­sé­gét, hogy az is­me­ret­len holt­test előtt min­den érin­tett em­ber szim­bo­li­ku­san sa­ját csa­lád­tag­ja előtt em­lé­kez­hes­sen és le­ró­has­sa ke­gye­le­tét, könnyít­ve így a trau­ma fel­dol­go­zá­sát és a gyász fo­lya­ma­tát.

Ma­gyaror­szá­gon az is­me­ret­len ka­to­na sír­em­lé­ké­nek funk­ció­ját a hős­kul­tusz szem­pont­já­ból a Hő­sök em­lék­kö­ve töl­ti be. Nem te­kint­he­tő szo­ros ér­te­lem­ben vett sír­nak, hi­szen föl­di ma­rad­vá­nyo­kat nem rejt, lét­re­jöt­té­ben mégis az el­ső vi­lág­há­bo­rú ha­lot­tai­nak em­lé­ke­ze­te ját­szik kiemel­ke­dő sze­re­pet. Kiala­kí­tá­sá­nak gon­do­la­ta – rész­ben az óriá­si vér­on­tás és em­ber­vesz­te­ség ha­tá­sá­ra – már a há­bo­rú alatt meg­fo­gant, 1917 áp­ri­li­sá­ban tör­vény­ben ren­del­kez­tek az elesett ka­to­nák em­lé­ké­nek megörö­kí­té­sé­ről, 1924-től pe­dig má­jus utol­só va­sár­nap­ja hi­va­ta­lo­san is a hő­sök em­lék­ün­ne­pe. 

A há­bo­rú ál­do­za­tai­nak ál­lí­tan­dó em­lék­mű­vel kap­cso­la­to­san több el­kép­ze­lés is nap­vi­lá­got lá­tott. Az 1924-ben kiírt pá­lyá­zat­ra szá­mos pá­lya­mű ér­ke­zett, szó­ba ke­rült pél­dául, hogy az em­lék­mű a Gel­lért­-hegy ol­da­lá­ba ke­rül­jön, ezt azon­ban költ­ség­ha­té­kony­sá­gi okok­ból vé­gül el­ve­tet­ték. A saj­tó a Mil­len­niu­mi em­lék­mű kö­ze­lé­ben lát­ta vol­na szí­ve­sen az em­lék­kö­vet, s az ez­zel kap­cso­la­tos el­kép­ze­lé­sek 1927-re ér­le­lőd­tek dön­tés­sé. Az em­lék­kö­vet Lech­ner Je­nő ké­szí­tet­te el és 1929 má­ju­sá­ban avat­ták fel a Mil­len­niu­mi em­lék­mű­vel együtt Hor­thy Mik­lós je­len­lé­tében. Az ava­tá­son Beth­len Ist­ván mon­dott be­szé­det. Az em­lék­kő a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban – az em­lék­mű más ré­szei­hez ha­son­lóan – meg­sé­rült. Az öt­ve­nes évek­ben a hely­reál­lí­tás so­rán – rész­ben ideo­ló­giai okok­ból is – az em­lék­kö­vet el­tá­vo­lí­tot­ták. Az új em­lék­kő (Geb­hardt Bé­la al­ko­tá­sa) 1956 ta­va­szán ke­rült a he­lyé­re. A ma­gyar ál­lam­ala­pí­tás ez­re­dik év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból az em­lék­kö­vet is felújí­tot­ták.

Po­li­ti­ka és tér­hasz­ná­lat

A Ta­nács­köz­tár­sa­ság 133 nap­ja ide­jén a Habs­burg ural­ko­dók szob­rait el­tá­vo­lí­tot­ták az em­lék­mű­ről, majd 1919. má­jus 1-jén a fel­vo­nu­lás ap­ro­pó­ján az egész kom­po­zí­ciót vö­rös dra­pé­riá­ba bur­kol­ták. A Gábriel arkan­gyal szob­rá­ból átala­kí­tott ha­tal­mas vö­rös obe­liszk, va­la­mint a több­mé­te­res gipsz szo­bor­cso­port, kö­zép­pont­já­ban Marx­szal „ideig­le­nes em­lék­mű­ként” min­den bi­zonnyal a mo­nu­men­ta­li­tás ha­tá­sát kel­tet­te. A Hor­thy-kor­szak­ban az ural­ko­dók szob­rait, köz­tük a Ta­nács­köz­tár­sa­ság alatt szét­vert Fe­renc Jó­zsef alak­ját hely­reál­lí­tot­ták. Szob­rát Za­la György min­táz­ta meg új­ra, ám a hu­szár­tá­bor­no­ki egyen­ru­ha he­lyett ko­ro­ná­zá­si pa­lást­ban áb­rá­zol­ta az ural­ko­dót.

Az em­lék­mű­vet csak 1929. má­jus 26-án, 34 év­vel az épít­ke­zés meg­kez­dé­se után avat­ták fel, ezután a tér el­ső na­gyobb meg­mé­ret­te­té­sé­re az 1930-as Szent Im­re-év ke­re­té­ben ke­rült sor. Ugyanezen év szep­tem­ber 1-jén a Hor­thy-kor­szak leg­je­len­tő­sebb tün­te­té­se, amely ha­lá­los ál­do­zat­tal is járt, érin­tet­te a Hő­sök te­rét mint a rend­szer ál­tal is fon­tos­nak tar­tott szim­bó­lu­mot. A tér 1932-ben kap­ta a Hő­sök te­re ne­vet, ám ek­ko­ri­ban funk­ció­ját és el­ren­de­zé­sét te­kint­ve még in­kább ha­son­lí­tott park­ra, mint a mai tér­re. A dön­tő vál­to­zás a tér elrendezésé­ben 1938-ban kö­vet­ke­zett be. Ek­kor a Bu­da­pes­ten meg­­tar­tott Eu­cha­risz­ti­kus Vi­lág­kong­resszus al­kal­má­ból fák­kal dí­szí­tett park jel­le­gét meg­szün­tet­ték, és tér­kö­ve­ket ka­pott. A Hő­sök te­re az új dísz­bur­ko­lat­tal al­kal­mas­sá vált ka­to­nai dísz­szem­lék, po­li­ti­kai nagy­gyű­lé­sek, álla­mi megem­lé­ke­zé­sek meg­tar­tá­sá­ra. A li­get­jel­leg el­vesz­té­sé­vel a tér funk­ció­ja te­hát alap­ve­tően meg­vál­to­zott. A nem­ze­ti pan­teon és az ezer­éves Ma­gyaror­szág passzív rep­re­zen­tá­ció­ján túl a tér ily mó­don a tö­me­ges moz­gó­sí­tás és a pro­pa­gan­disz­ti­kus po­li­ti­kai ese­mé­nyek szín­he­lyé­vé vál­ha­tott.

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú har­cai­ban, Bu­da­pest szov­jet ost­ro­ma ide­jén Má­ria Te­ré­zia és II. Li­pót szob­ra meg­sem­mi­sült. A hely­reál­lí­tás so­rán res­tau­rál­ták Ár­pád és a ve­zé­rek szob­rait, a Habs­burg ural­ko­dók he­lyé­re pe­dig a ma­gyar füg­get­len­sé­gi és sza­bad­ság­har­cok ve­zér­alak­jai­nak szob­rai ke­rül­tek, ame­lyek kö­zül né­há­nyat – a sors iró­niá­ja foly­tán – ép­pen az egy­ko­ri Habs­burg ural­ko­dó, Fe­renc Jó­zsef aján­dé­ko­zott a fő­vá­ros­nak a szá­zad­for­du­ló kör­nyé­kén (lásd ke­re­tes írá­sun­kat). Az új szo­bor­park a kom­mu­nis­ták né­pi-füg­get­len­sé­gi tör­té­ne­lem­szem­lé­le­té­nek je­gyé­ben a ma­gyar tör­té­nel­met és az osz­tály­har­cok fo­lya­ma­tát az egy­mást kö­ve­tő nem­ze­ti sza­bad­ság­küz­del­mek so­ro­za­ta­ként mu­tat­ta be. Így ke­rült a meg­ma­radt ki­rály­ala­kok kö­zé Thö­kö­ly Im­re (Grant­ner Je­nő al­ko­tá­sa), II. Rá­kó­czi Fe­renc és Kos­suth La­jos szob­ra 1954–55-ben (mind­két szo­bor Kis­fa­lu­di Stróbl Zsig­mond mun­ká­ja). A há­bo­rú után a né­pi de­mok­rá­cia épí­té­sé­nek szel­le­mé­ben hely­reál­lí­tott tér al­kal­mi ins­tal­lá­ciói­val a má­jus 1-jei fel­vo­nu­lá­sok szín­he­lye­ként de­monst­rál­ta a párt­ál­lam ha­tal­mát a tö­me­gek fe­lé. Nem sok­kal az 1956. no­vem­ber 4-i szov­jet beavat­ko­zás után a ko­ráb­ban a párt ál­tal szim­bo­li­ku­san ki­sa­já­tí­tott té­ren és az is­me­ret­len ka­to­na sír­já­nál zaj­lott le 1956. de­cem­ber 4-én a sza­bad­ság­harc­ra em­lé­ke­ző nők tün­te­té­se. Fél év­vel ké­sőbb, 1957. má­jus 1-jén több száz­ez­res tö­meg előtt itt hang­zott el Ká­dár Já­nos hí­res be­szé­de. A nagy­gyű­lés az új rend­szer le­gi­ti­má­ció­já­nak szem­pont­já­ból kulcs­fon­tos­sá­gú volt. A de­mok­ra­ti­kus át­me­net szim­bo­li­kus ese­mé­nyé­nek, Nagy Im­re 1989. jú­nius 16-i új­ra­te­me­té­sé­nek szin­tén a Hő­sök te­re és köz­vet­len kör­nye­ze­te adott ott­hont. Az ese­mény ké­sőbb a békés rend­szer­vál­tás ikonikus moz­za­na­ta­ként ke­rült be a köz­tu­dat­ba.

A Hő­sök te­re a vi­lág­örök­ség ré­sze­ként egy­szer­re tölt be egy­faj­ta pan­­teon­sze­re­pet és ad he­lyet a ma­gyar hő­si ha­lot­tak jel­ké­pes sír­já­nak. A múlt szim­bo­li­kus ese­mé­nyei­nek hely­szí­ne­ként sze­re­pe a bu­da­pes­ti vá­ro­si tér­ben és a nem­ze­ti em­lé­ke­zet te­ré­ben egy­aránt ki­­­emel­ke­dő.