A hőskor

A tria­no­ni bé­ke­szer­ző­dés­sel ki­sebb­sé­gi sors­ba ke­rült ma­gyar­ság –így Er­dély ma­gyar­sá­ga is – ne­he­zen is­mer­te fel új hely­ze­tét, eb­ből fa­ka­dó felada­tait és a ren­del­ke­zé­sé­re ál­ló le­he­tő­sé­ge­ket. A passzi­vi­tás tak­ti­ká­já­val sza­kí­ta­ni kel­lett, mert sor­suk a bé­ke­szer­ző­dés aláírá­sá­val és ra­ti­fi­ká­lá­sá­val el­dőlt. Ha ad­dig ért­he­tő mó­don nem akar­ták el­kö­te­lez­ni ma­gu­kat a kiala­ku­ló­ban lé­vő Nagy-­Ro­má­nia mel­lett, a kér­dés vég­le­ges­nek lát­szó po­li­ti­kai és dip­lo­má­ciai le­zá­rá­sát kö­ve­tően más utat kel­lett vá­lasz­ta­niuk.

A vá­lasz­tást, a ho­gyan to­vább kér­dé­sé­nek meg­vá­la­szo­lá­sát könnyí­tet­te meg Kós Ká­roly, Paál Ár­pád és Zágoni Ist­ván kiált­vá­nya. Kós Ká­roly a röp­irat Kiál­tó szó cí­mű ré­szé­ben le­fegy­ver­ző őszin­te­ség­gel tár­ta fel az er­dé­lyi ma­gyar­ság bel­ső ér­zés­vi­lá­gát, ví­vó­dá­sát és a jö­vő­jé­vel kap­cso­la­tos nagy kér­dő­je­le­ket. Nem­ze­ti ön­vizs­gá­la­ta so­rán nem elé­ge­dett meg a „hon­fi­bú” ki­fe­je­zés­re jut­ta­tá­sá­val, a „se­bek nya­lo­ga­tá­sá­val”, ha­nem fel­vá­zol­ta az el­kö­vet­ke­zen­dő idő­szak egyet­len le­het­sé­ges út­ját. „Kiál­tó szó va­gyok, ezt kiál­tom: épí­te­nünk kell, szer­vez­ked­jünk te­hát a mun­ká­ra.”

A jel­szó, az épí­tés­re, a mun­ká­ra, a cse­lek­vés­re sar­kal­lás meg­je­löl­te az eléren­dő célt is: az er­dé­lyi ma­gyar­ság hely­ben, szü­lő­föld­jén ma­ra­dá­sát, ön­feladás nél­kü­li, a tár­sa­da­lom min­den te­rü­le­tén meg­nyil­vá­nu­ló beil­lesz­ke­dé­sét. Aho­gyan ké­sőbb Kós és a né­pi ra­di­ká­li­sok meg­fo­gal­maz­ták: „har­col­ni aka­runk az al­kot­mány­ban biz­to­sí­tott jo­gain­kért, har­col­ni aka­runk nyel­vünk, val­lá­sunk és kul­tú­rán­kért, har­col­ni aka­runk föl­dün­kért.” Eb­ben az el­ha­tá­ro­zás­ban min­den­ki­nek meg­volt a he­lye, a sze­re­pe, a felada­ta. Az írók­nak, a köl­tők­nek és az új­ság­írók­nak is.

Er­dély ad­di­gi mű­ve­lő­dé­sé­ben a ma­gyar kul­tú­ra volt a