A horvát–szlavón csendőrség az Osztrák–Magyar Monarchiában

1848 előtt a Habsburg Monarchia területén csupán Lombardiában létezett egy, a francia kormány által felállított és 1841-ben az osztrákok által átvett zsandárezred (Gendarmerie). A összmonarchia területén felállítandó csendőrséget az 1849. június 8-i császári rendelet foglalta parancsba: a zsandárság a hadügyminisztérium alárendeltje, a vezénylet nyelve a német. Az 1850-ben hozott ideiglenes törvény értelmében 16 zsandárezredet állítottak fel, ezek közül ötöt magyar, egyet horvát–szlavón területen, Zágráb tartományban. A csendőrség struktúrája – a határőrség kivételével – egyesítette az egykori „háromegy-királyságot”, hisz a Zágrábban székelő parancsnok hatáskörébe tartozott nemcsak Horvát–Szlavónia, de Dalmácia és Isztria is. A zsandárok mellett a régi korok maradványaként Horvát–Szlavóniában – ahogy a Magyar Királyság területén is – szolgálatot teljesítettek az 1848-ra emlékeztető és 1874-ig fennmaradó polgárőrök, valamint az 1881-ben feloszlatott pandúrok.

A két kiegyezés (osztrák–magyar: Ausgleich, 1867, magyar–horvát: Nagodba, 1868) után a csendőrséget átalakították. A Magyarországon és Erdélyben állomásozó egységeket a magyar belügyminisztérium alá rendelték, a horvát–szlavónokat előbb a bán alá, majd a nagodbai megállapodás után ideiglenesen a horvát tartományi kormány alá, noha a magyar kormány egyértelműen jelezte, hogy az egész Lajtán túli csendőrség ellenőrzésére törekszik. A horvát–szlavón csendőrség két szárnyra oszlott Zágráb és Eszék központtal. Mindkét szárny két-két szakaszból állt, a