A hétéves háború

Fred Anderson, a háború kutatásának egyik legismertebb egyesült államokbeli szakembere szem­léletes térképen és táblázatban foglalta össze, hogy a világ mely tájain került sor nagyobb harci cselekményekre a hétéves háborúval kapcsolatban. Négy kontinensen (Európa, Amerika, Afrika, Ázsia) húsz jelentősebb helyszínt állapított meg. Amerikában a mai Egyesült Államok és Kanada területén, illetve a karib-tengeri térségben csaptak össze a szemben álló felek. Afrikában a britek 1758-ban sikeres támadást indítottak Franciaország szenegáli birtokai ellen. Ázsiában két indiai fronton, Madrasz környékén és Bengálban folytak harcok, a britek pedig 1762-ben a Fülöp-szigeteki Manilát is elfoglalták a spanyoloktól. De az európai hadszíntér sem korlátozódott a magyar történelemből jobban ismert közép-európai térségre, hiszen a britek Franciaország nyugati partjait is zaklatták, Gibraltárból erőteljes támadásokat indítottak a francia hajózás ellen, és a Földközi-tengerben található Minorca szigeténél is heves harcok dúltak 1756-ban.

Mindebből világosan látható, hogy miért nevezte Winston S. Churchill (1874–1965) volt brit miniszterelnök (1940–1945, 1951–1955) a hétéves háborút világháborúnak Az angol ajkú népek története című munkájában, amelynek első kötete 1956-ban jelent meg. Mint megfogalmazta, „a franciák elleni háború világháború volt – az első a történelemben, és eredménye több volt határok átrendezésénél s erődök és cukornádszigetek újraelosztásánál”. Írásomban nem a háború menetét ismertetem, hanem annak okait és hosszabb távú következményeit igyekszem megvizsgálni. Amellett érvelek, hogy a hét­éves háború tengerentúli következményei nagyobb hatással voltak az emberiség további történetének alakulására, mint annak európai eredményei.

Brit–francia rivalizálás

Az európai nagyhatalmi politikát alaposan átalakította az az eseménysor, amelyet már a kortársak diplomáciai forradalomnak neveztek. A brit uralkodó hannoveri választófejedelem is volt, s ezért fejedelemsége megvédésének ügye óhatatlanul belevonta országát a kontinentális európai nagyhatalmi politika ügyeibe. Az osztrák örökösödési háborút lezáró aacheni béke (1748) egyik nagyhatalom számára sem jelentett kielégítő megoldást, s ezért várható volt a brit–francia ellenségeskedés kiújulása.

Minthogy a Habsburg-állam nem kívánt garanciát vállalni arra, hogy az Osztrák Németalföldön (a mai Belgium) állomásozó seregei egyúttal Hannover védelméről is gondoskodnak, a londoni kormány más megoldásokat keresett. 1755. szeptember 30-án megkötötte Oroszországgal a szentpétervári konvenciót, amelyben az utóbbi vállalta, hogy egy Nagy-Britanniát érő támadás esetén Hannover védelmére kel. Ez viszont II. Frigyes porosz király (ur. 1740–1786) számára annak veszélyét hordozta magában, hogy Oroszország, a Habsburg-állam és Nagy-Britannia is ellene fordulhat, amivel szemben a gyarmatai felé orientálódó Franciaország nem tud megfelelő védelmet nyújtani. Ezért 1756. január 16-án megkötötte Nagy-Britanniával a westminsteri konvenciót, amelyben megállapodtak, hogy egymás területét nem támadják, és azt is megakadályozzák, hogy más nagyhatalmak csapatai átvonuljanak a Német-római Császárság területén. Ezzel a lépéssel azonban Frigyes egyrészt azt érte el, hogy Oroszország elforduljon Nagy-Britanniától és a Habsburg-monarchia felé tájékozódjon, másrészt pedig azt, hogy elháruljanak az akadályok az utóbbi állam és Franciaország közeledése elől.

Az egyik eredmény az 1756. március 13-án Szentpéterváron aláírt Habsburg–orosz szerződés lett. Ennél is fontosabb volt azonban az 1756. május 1-jén Versailles-ban megkötött Habsburg–francia megállapodás, amelyben a bécsi kormány brit–francia háború esetére semlegességet ígért, Franciaország pedig azt vállalta, hogy nem támad meg Habsburg-területeket, ami az Osztrák Németalföld, illetve Ausztria itáliai birtokai védelme szempontjából volt különösen fontos. Amennyiben más hatalmak – például Poroszország – támadnák meg őket, kölcsönös támogatásra tettek ígéretet. Mindez a kortársak szemében azért jelentett hatalmas változást, mert a megelőző jó két évszázad európai nagyhatalmi politikájának a Habsburg–francia ellentét volt az egyik meghatározó eleme. Összegezve, a diplomáciai forradalom eredményeként az európai nagyhatalmak közül Nagy-Britannia és Poroszország állt szemben a Franciaország, a Habsburg-monarchia és Oroszország alkotta szövetséggel.

A tengerentúli hadszínterek

A háború európai gyökerei mellett az európai nagyhatalmak tengerentúli ellentétei is meghatározó szerepet játszottak a konfliktus kibontakozásában. Ez leginkább Nagy-Britannia, Franciaország és Spanyolország esetében volt így. A nagyhatalmak, európai konfliktusaikkal párhuzamosan, a tengerentúlon is vívták háborúikat. Az említett három hatalom már az Augsburgi Liga háborúja (1688–1697), a spanyol örökösödési háború és az osztrák örökösödési háború idején is ádáz küzdelmet folytatott egymással Észak-Amerikában és a világ más pontjain.

A hétéves háború esetében az jelentette az újdonságot, hogy a harc a korábbiaknál jóval kiterjedtebb földrajzi térben zajlott, illetve hogy egyes részt vevő országok – elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország – számára már a tengerentúli hadszínterek voltak a fontosabbak, vagy legalábbis a korábbinál nagyobb súllyal estek a latba az európai nagyhatalmi politikával összefüggésben. Mindezt az is jól mutatja, hogy a Franciaország és Nagy-Britannia közötti ellenségeskedés Észak-Amerikában már 1754 tavaszán elkezdődött, s ez a tény az európai háború kirobbanásában is fontos szerepet játszott. Ezért az észak-amerikai brit gyarmatokon a háborút nem hétéves háborúnak, hanem a franciák és az indiánok ellen vívott háborúnak nevezték és az Egyesült Államokban így nevezik ma is.

Az Európában 1756. augusztus 29-én kirobbant háborút azért hívták hét­éves háborúnak, mert 1763-ban zárult, két, februárban aláírt békeszerződéssel. A háborúnak egyrészt az 1763. február 15-én a Habsburg Birodalom, Poroszország és Szászország által megkötött hubertusburgi, másrészt az ugyanezen év február 10-én Nagy-Britannia, Franciaország és Spanyolország által aláírt párizsi béke vetett véget. Az első nem eredményezett területi változásokat Európa térképén, Poroszország Szilézia teljes területét megtarthatta. A párizsi béke viszont az európai hatalmak tengerentúli birtokainak sokkal komolyabb átrendezését eredményez­te. Franciaország arra kényszerült, hogy két apró, Új-Fundland partjainál fekvő sziget (Saint-Pierre és Miquelon) kivételével Nagy-Britanniának adja át minden észak-amerikai birtokát. Ugyanakkor a francia halászok továbbra is látogathatták az Új-Fundland partjainál található halpadokat.

Franciaország még egy 1762. november 3-án Fontainebleau-ban kötött titkos szerződésben átadta Spanyolországnak a Mississippitől nyugatra fekvő birtokait, La Nouvelle-Orléans (a későbbi New Orleans) városával együtt. Ezt részben kompenzációnak szánta az oldalán a háborúban részt vevő másik Bourbon-királyság veszteségeiért, részben pedig azt akarta megakadályozni, hogy ezek a területek brit uralom alá kerüljenek. A karibi térségben Dominika, Saint Vincent, Tobago és Grenada szigetei kerültek francia kézből britbe, viszont Franciaország visszakapta a háború idején a britek által elfoglalt Guadeloupe, Martinique és Saint Lucia szigeteit. Nagy-Britannia megszerezte Spanyolországtól Kelet- és Nyugat-Floridát, a Földközi-tenger térségében pedig Minorca szigetét, viszont a britek kiürítették az 1762-ben elfoglalt Havannát és Manilát. Afrikában Szenegál került brit fennhatóság alá, Gorée szigetének kivételével. Franciaország indiai pozíciói is alaposan meggyengültek, mindössze öt város ellenőrzését tarthatta meg.

Következmények

Már Winston Churchill is úgy látta, hogy a hétéves háború a területi átrendezéseken messze túlmutató, hosszabb távú következményekkel is járt. Melyek voltak ezek? A hazai történeti irodalomban hagyományosan a háborúnak az európai hatalmi egyensúlyra, illetve a Habsburg-állam európai nagyhatalmi helyzetére s ezen keresztül Magyarországra gyakorolt hatását emelték ki, esetleg a magyarországi toborzású katonai egységek vagy magyarországi származású katonai vezetők – elsősorban Hadik András – szerepére utaltak.

Ami a kérdéssel foglalkozó, hazai szerzők tollából született, újabb összefoglalásokat illeti, túlnyomórészt a háború európai eseményeivel foglalkoztak, s csak röviden emlékeztek meg az Európán kívüli történésekről. Egyedüliként a hazai értékelők közül Hahner Péter nemcsak az észak-amerikai, ha­nem a karib-tengeri, az ázsiai, sőt az afrikai eseményekre is kitért, a háború okai között pedig a porosz–osztrák szembenállással egyenrangú tényezőként említette a „francia–brit gyarmati konfliktust”. Az utóbbi szerző a háború hatásait tekintve is nagyobb jelentőséget tulajdonított az Európán kívüli történéseknek. Mint rámutatott, az európai nagyhatalmak konfliktusai között „talán ez volt az első háború, melyben nem az európai hadszíntér volt a fontosabb”. Ebben a tekintetben szerinte a legfontosabb következmény az volt, hogy „Nagy-Britannia megszilárdította gyarmati és tengeri vezető nagyhatalmi helyzetét”. Franciaország számára a konfliktus „dicstelenül ért véget”, Poroszországnak pedig „sikerült megőriznie nagyhatalmi helyzetét”.

Végső soron tehát a hétéves háború újabb hazai értékelői – bár eltérő hangsúlyokkal – arra a következtetésre jutottak, hogy a konfliktus közvetlen és hosszabb távú tengerentúli következményei fontosabbak voltak a közvetlen európai hatásoknál, s ezt a békeszerződések rendelkezései is tanúsították. Amint arra Fred Anderson is rámutatott, a háború kirobbanásához vezető események is Észak-Amerikában bontakoztak ki azzal, hogy „az Irokézek Hat Népének Szövetsége lehetővé tette a Francia és a Brit Birodalom számára, hogy az Ohio folyó völgyének ellenőrzéséért szembeszálljanak egymással”.

A hétéves háború Európán kívüli eredményei pedig olyan eseménysorozatot indítottak el, amely hosszabb távon óriási hatással volt az emberiség történetének alakulására. Egyrészt a Brit Birodalom megerősödését eredményezte, másrészt olyan következményei is lettek, amelyek a birodalmi struktúra megkérdőjelezése irányába mutattak. Amint Fred Anderson írta, „a hétéves háború Európa egyetlen pusztító konfliktusát sem oldotta meg, ám ami Észak-Amerikát és a Brit Birodalmat illeti, ez a hatalmas konfliktus mindent megváltoztatott, de egyáltalán nem csak jó értelemben”. A háború észak-amerikai végeredménye „olyan erőket lendített mozgásba, amelyek egy tartalom nélküli Brit Birodalmat hoztak létre”.

A hatalmas méretűre növekedett birodalom megszervezésének igénye olyan intézkedésekhez vezetett a londoni kormányzat részéről, amelyek az amerikai forradalom kibontakozásához, végső soron pedig annak az Amerikai Egyesült Államoknak a megszületéséhez vezettek, amely napjaink nagyhatalmi világpolitikájának egyik meghatározó szereplője.

Anderson azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy a hétéves háború végeredményéből nem szükségszerűen következett az amerikai forradalom. Az ugyanis „nem jelezte előre és szükségszerűvé sem tette az amerikai forradalmat. […] Csak a birodalmi kapcsolat tartalommal való megtöltésére és hatékonyabbá tételére irányuló ellentmondásos kísérlet tette lehetségessé a forradalmat.” Vagyis a hétéves háború következtében Észak-Amerikában kialakult helyzetből nem következett szük­ségszerűen az amerikai forradalom kibontakozása és az Egyesült Államok létrejötte, mégis olyan körülmények alakultak ki, amelyek megteremtették ennek lehetőségét.

Arról sem szabad persze megfeledkezni, hogy a háború európai és tengerentúli következményei összekapcsolódtak egymással. A hétéves háború észak-amerikai végeredménye bizonyosan szerepet játszott az amerikai forradalom kibontakozásában, majd a függetlenségi háború (1775–1783) kirobbanásában. A hétéves háborúban „megtépázott” Franciaország nem tudta kihagyni an­nak lehetőségét, hogy az újabb amerikai háborúba bekapcsolódva próbálja meg kiköszörülni az előző háborúban elszenvedett csorbát. Ez újabb hatalmas összegekkel terhelte meg a francia államháztartást, ami nagy szerepet játszott an­nak a pénzügyi válságnak a kezelhetetlenné válásában, amely a francia forradalom kirobbanásának egyik fontos tényezője volt. A francia forradalom és következményei pedig óriási hatással voltak Európa és a világ további történelmének alakulására.

Amerika elveszítése azonban nem törte meg a Brit Birodalom fejlődését, amelyik a kibontakozó iparosítással a háttérben a 19. században jutott hatalmának csúcsára. Ebben nagy szerepet játszott, hogy a brit reguláris csapatok, illetve a Brit Kelet-indiai Társaság katonái több olyan győzelmet is arattak a hétéves háború idején Indiában, amelyek döntő szerepet játszottak a szubkontinens brit uralom alá kerülésében. 1761-ben a vandavászi csatában döntő vereséget mértek az indiai francia haderőre, s a Bourbon-királyság a háború után mindössze öt indiai várost tart­hatott meg. 1757. június 23-án a palászi (plassey-i) csatában Robert Clive (1725-1774) fővezérének megvesztegetésével „győzelmet” aratott a bengáli naváb fölött, ami Bengál ellenőrzését biztosította a társaság, illetve Nagy-Britannia számára. Ezt erősítette meg és tette teljessé a britek bakszári csatában (1764) aratott győzelme a Mogul Birodalom uralkodója és szövetségesei felett.