A határszéli csendőrség, 1891–1918

Magyarország a dualizmus időszakában a határőrizet tekintetében hasonlított a Magyar Köztársaság Schengen-i egyezményhez csatlakozás utáni időszakhoz. Az Európai Unióhoz hasonlóan az Osztrák–Magyar Monarchia két társországának közös határa is nyitott volt a rendszeresen megújított vám- és kereskedelmi szerződés nyomán. Az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság közös határát az áruk és a személyek bárhol és bármikor ellenőrzés nélkül átléphették. E határokon a szomszédos országokba történő belépés ellenőrzésének megvalósítása céljából a két társország rendvédelmi szervezeteket sem hozott létre.

Szükség volt azonban arra, hogy a dualista államszövetség külső határait ellenőrizzék. A külső határok őrzését mindkét társország önállóan valósította meg. A Magyar Királyságban – a korabeli európai gyakorlattal összhangban – a határok átlépését igyekeztek elősegíteni. Magyarországon törvénybe iktatták, hogy az ország határainak átlépéséhez nem kell útlevél, azt mindenki szabadon átlépheti (1903/VI.tc. az útlevélügyről). A szabad mozgást tekintették tehát alapesetnek. Csupán azt a kört határozták meg, amelynek az általános szabályoktól eltérően, mégis engedélyhez kötötték a határ átlépését. A kölcsönösség elve alapján a belügyminiszter állapíthatott meg útlevélkötelezettséget azon országok irányában, amelyek a Magyar Királyság polgáraitól is igényeltek útlevelet az országukba való belépéshez. Ezen országok körébe tartozott például a Román- és a Szerb Királyság. Engedélyhez kötötték továbbá a hadkötelesek, a jogerősen szabadságvesztésre ítéltek határátléptetését is. Mindez azonban az Osztrák Császárság irányában fikció volt csupán, hiszen az osztrák örökös tartományok és a Magyar Királyság között nem működött határellenőrzés.

A dualizmus időszakában fejlődött ki az a kishatárforgalmi rendszer, amely – csökevényes formában ugyan, de – tovább élt a két világháború közötti időszakban, a térség szovjet típusú pártállamainak a létrehozásáig. A dualizmus időszakában a kishatárforgalom a határ mindkét oldalán elterülő 40 km széles területsávra terjedt ki. Ezen sávban a szomszédos országok polgárai útlevél nélkül – csupán kishatárforgalmi utiigazolvánnyal – közlekedhettek. A 40 km-es sávokban működő közigazgatási hatóságok pedig lényegében országuk minden állampolgárának kiállíthatták a kishatárforgalmi utiokmányt, ha ezen igényét megindokolta és más kizáró ok nem állt fenn. A határátlépés céljától függően több féle kishatárforgalmi okmány létezett. Másféle utiokmányt kapott a túloldalon rendszeresen munkát végző vagy ingatlannal rendelkező, megint másfélét az