A háborús felelősség kérdése

A két világháború között világszerte élénk vita bontakozott ki a háború kirobbantásának felelősségéről, aminek legfőképpen a történészek örülhettek, hiszen a vitatkozó felek érvelésük elfogadtatására rengeteg fontos történelmi dokumentumot hoztak nyilvánosságra. Mindenesetre Német­ország egyedüli felelősségével szemben kialakult egyfajta konszenzus a hadviselő államok közös és együttes felelősségéről. A második világháborút követően a né­met–francia megbékélés fontos állomásaként 1951-ben dokumentumban rögzítették az érdekelt felek, hogy sem Franciaország, sem Németország nem provokált szándékosan háborút 1914 nyarán.

Soha véget nem érő vita

Az ötvenes évek végén újra fellángolt a háborús felelősség kérdése körüli vita. A német Fritz Fischer szerint Németország igenis szántszándékkal robbantotta ki a háborút a szarajevói merényletet követően, és ennek a háborúnak a célja a német világuralom megteremtése volt. A határozottan provokatív álláspont nyilvánosságra hozatala alaposan megosztotta a német történésztársadalmat. Fi­scher téziseit számos jogos kritika érte, és bár még manapság is vannak hívei, eredeti formájában aligha számít elfogadhatónak. Mindenesetre a vita azóta is folyik, és bár Magyarországon szinte alig hagyott nyomot a tudományos közvéleményben, nemzetközi téren komoly eredményeket hozott. 

A nyolcvanas évek végétől Ausztria– Magyarország szerepe került a szaktudomány figyelmének középpontjába. Angolszász történészek kétségbe vonták az egykori dualista Monarchia döntéshozóinak azt a marginális szerepét a háború kirobbantásában, amelyet Fischer is elfogadott, mivel számára Németország meghatározó szerepe volt az elsődleges. John Leslie, Samuel Wiliamson és mások arra törekedtek, hogy kimutassák: Ausztria–Magyarország politikusai a németektől kapott biankó csekkel 1914 júliu­sában nem a német világuralmi terveket segítettek valóra váltani a háború kirobbantásával, hanem éppenséggel maguk használták fel a német támogatást saját balkáni politikájuk háborús megvalósítására. 

Az osztrák–magyar szerep átértékelésére tett kísérletek legkevésbé a két érintett „utódállamban”, Ausztriában és Magyarországon keltettek figyelmet. A későbbiekben újabb és újabb országok (Oroszország, Franciaország, Nagy-Britannia, Szerbia) felelősége került a viták középpontjába, ám a legnagyobb visszhangot kétségkívül Christopher Clark ausztrál történész 2013-ban megjelent (és azóta magyar nyelven is kiadott) könyve keltette. Az Alvajárók szerzője alapos vizsgálatnak vetette alá a júliusi válság során a későbbi hadviselő felek felelős döntéshozói által játszott szerepet, majd mintegy végső konklúzióként megállapította:

„A háború kitörése nem valamiféle Agatha Christie-dráma, amelynek végén ott áll a tettes az üvegházban, kezében füstölgő forgópisztollyal a holttest fölött. Ebben a történetben nincs forgópisztoly – vagy inkább minden fontosabb szereplő kezében van egy. Ilyen megvilágításban szemlélve a háború kitörése nem krimi, hanem tragédia. Ennek elismerése nem azt jelenti, hogy alábecsüljük az osztrák és a német politikacsinálók harciasságát és imperialista dühét, ami joggal került Fritz Fischer és történész szövetségesei figyelmének homlokterébe. Csakhogy nem egyedül a németek kívántak hódítani, és nem ők voltak az egyedüliek, akiket elragadott a paranoia. Az 1914-es háborúhoz vezető válság egy közös politikai kultúra gyümölcse volt, de egyben sok, egymásra ható tényező és szereplő története is – ez teszi a modern kor legösszetettebb eseménysorozatává, és ez az oka annak, hogy az első világháborúval kapcsolatos viták változatlanul folynak száz évvel azután is, hogy Gavrilo Princip a szarajevói Ferenc József úton leadta azokat a végzetes lövéseket. Egyvalami világos: az 1914-ben tevékenykedő politikusok vágyott céljai közül egyik sem érte meg, hogy ez a katasztrófa bekövetkezzék.”

A Schlieffen-terv mítosza

1945. április 14-én a brit RAF gépeinek bombatámadása elpusztította a német Reichsarchiv Potsdamban őrzött első világháborús gyűjteményének csaknem teljes egészét. Így a szaktörténészek, akik az 1914. évre érvényes német felvonulási terv felől érdeklődtek, kizárólag a hivatalos német hadtörténeti sorozat megfelelő kötetében írottakra, no meg néhány, az események idején felelős beosztásban szolgáló német tiszt visszaemlékezéseire támaszkodhattak. 

A felsorolt munkákból megismerhető ismeretek szolgáltattak alapot az ún. Schlieffen-terv mítoszának megszületéséhez. Eszerint a Nagy Háború kitörésekor érvényes német felvonulási terv az egykori legendás vezérkari főnök és katonai teoretikus, Alfred von Schlieffen gróf 1905 végén íródott emlékiratában foglalt elképzelés alapján készült, melynek lényege: a német haderő a Franciaország és Oroszország elleni kétfrontos háború esetén előbb a franciákat győzi le, majd a nyugati fronton felszabaduló csapatait keletre átdobva a szövetséges Osztrák–Magyar Monarchia seregeivel együtt térdre kényszeríti Oroszországot. A Franciaország elleni hadjárat során a nyugati fronton harcoló hét német hadsereg zöme Belgiumon és Észak-Franciaországon keresztül megkerüli a francia erődrendszert, majd visszakanyarodva bekeríti, a svájci határra szorítja és egyetlen hatalmas katlancsatában megsemmisíti a francia haderőt. 

A mítosz szerint a Schlieffen-terv végrehajtása garantálta volna a német győzelmet. Sajnálatos módon azonban az ifjabbik Helmuth von Moltke – 1914 nyarán a német vezérkar főnöke – megváltoztatta a mestertervet: a balszárny ja­vára meggyengítette a támadó jobbszárnyat, és a hadműveletek végrehajtása során is hibákat követett el. Ennélfogva az, hogy a marne-i csatában Németország vereséget szenvedett és a villámháború kudarcba fulladt, kizárólag Moltke felelőssége. Mivel az érintett 1916-ban elhunyt, nem cáfolhatta a személyét ért vádakat, a német birodalmi levéltár pedig csak a mítosz megalkotói számára tette lehetővé a hozzáférést az akkor még létező eredeti dokumentumokhoz. 

Később kiderült, hogy a bombatámadás során nem minden dokumentum pusztult el. Gerhard Ritter német tör­ténész az Amerikai Egyesült Államok­ban megtalálta és 1956-ban publikálta Schlief­fen 1905-ös emlékiratát, ám elmulasztotta annak alapos kritikai vizsgálatát. Erre csupán 1999-ben került sor, amikor az egyesült államokbeli Terence Zuber nagy feltűnést keltő tanulmányban sorra vette a nevezetes emlékiratban található ellentmondásos részleteket, és kétségbe vonta, hogy a dokumentum egyáltalán felvonulási tervnek tekinthető. Zuber hívta fel a figyelmet arra, hogy az emlékirat kizárólag a Franciaország elleni háborúra vonatkozik, továbbá hogy Schlieffen nem létező német hadosztályokat is felsorakoztat a franciák ellen. 

A mítosz védelmezői és kritizálói között kibontakozó vita hatására újabb, a bombázást „túlélt” iratok kerültek elő, közöttük egy összefoglaló, amelyből rekonstruálható az 1914-es német felvonulási terv. Legújabban egy német történész, Jürgen Huck részletes tanulmányban foglalkozik az 1905-ös emlékirat és a tényleges német felvonulási terv közötti viszonnyal. Huck – Zuberrel egyet­értve – megállapítja, hogy az emlékirat semmiképpen sem tekinthető „(hadi)­terv­nek”, sokkal inkább egy Schlieffen által írott tanulmánynak, amelyben az idős tábornok a franciák elleni hadjárat megnyerésének lehetőségét elemzi. A nem létező hadosztályokkal pedig arra akarta felhívni a figyelmet, hogy jelenlegi állapotában Németország még a franciák elleni egyfrontos háborúban sem lenne képes a szükséges erőfölényt biztosítani, ezért szükség van a szárazföldi haderő létszámának növelésére. 

Jürgen Huck szerint az 1914. évi tényleges német felvonulási terv legkevesebb két olyan elemet tartalmazott, amelyek kétségkívül Schlieffen hatását tükrözték. Az egyik: a francia erődrendszert Belgiumon keresztül kell megkerülni, a másik: az Oroszország elleni hatékony fellépés előfeltétele Franciaország leverése. Mind ő, mind Zuber úgy látja, hogy Moltke csupán egyetlen dologban módosította Schlieffen elképzeléseit: ez pedig Liège rajtaütéssel történő elfoglalása (ami végül is nem sikerült). Tény, hogy a né­met villámháború 1914 szeptemberében kudarcot vallott, ám a hivatkozott szakemberek szerint nem azért, mert Moltke „elrontotta” Schlieffen mestertervét. A kudarc inkább abból fakadt, hogy a vezérkari főnök nem tudta teljes mértékben érvényesíteni tekintélyét az egyes hadseregek parancsnokaival szemben. 

Más hadtörténészek, mint például az amerikai William D. O’Neil, eleve elégtelennek tartják a német felvonulási terv végrehajtásához rendelkezésre álló erőket, és arra hívják fel a figyelmet, hogy az augusztusi hőségben menetelő katonáktól irreális menetteljesítményeket vártak el (különösen a legnagyobb íven haladó 1. hadseregtől). O’Neill felveti: ha a flottafejlesztésre fordított pénzen inkább a teherszállító gépkocsik beszerzését oldották volna meg, nagyobb esély nyílott volna, hogy a jobbszárny tartani tudja a feszített tempót. Zuber emellett a német hadvezetés döntő hibájaként említi, hogy az egyébként győztesen megvívott határcsaták során elmulasztotta a kedvező lehetőséget a teljes francia hadsereg és a brit expedíciós erők megsemmisítésére.

A francia haditerv

1870-ben Franciaország súlyos és megalázó vereséget szenvedett a poroszoktól, s a rákövetkező évben aláírt frankfurti békében elveszítette Elzászt és Lotaringiát. A harmadik köztársaság külpolitikájának legfontosabb elemévé vált a két tartomány visszaszerzése és annak elkerülése, hogy az ország még egyszer hasonló helyzetbe kerüljön. A revanche gondolata támogatók keresésére ösztönözte a franciákat, ám a nyolcvanas és a kilencvenes évek európai külpolitikai viszonyait még Bismarck német kancellár alakította: szövetségkötéseivel (1873, illetve 1881: három császár szövetsége, 1879: kettős szövetség, 1882: hármas szövetség, 1887: viszontbiztosítási szerződés Oroszországgal) sikeresen szigetelte el nyugati szomszédját, és igyekezett a gyarmatszerzés felé terelni érdeklődését, ahol potenciális szövetségeseivel kerülhetett érdekellentétbe. 

1888 után azonban a német külpolitika gyökeresen megváltozott: II. Vilmos szakított az oroszbarát kurzussal, ami megnyitotta Franciaország számára az utat ahhoz, hogy a cári birodalmat legfontosabb stratégiai szövetségesévé tegye. 1892–94-ben katonai szövetségkötésre is sor került a két állam között, kölcsönös segítséget ígérve egymásnak egy Németország elleni háború esetére. 1904-ben Franciaország a britekkel is rendezte kapcsolatait (entente cordiale), ám a francia felvonulási terv egészen 1911-ig alapvetően védelmi (defenzív–offenzív) jellegű volt. Hiába helyezkedett el ugyanis Oroszország a franciák számára a németek elleni kétfrontos háborúhoz a legkedvezőbb földrajzi helyzetben, a cári haderő általános állapota a Japántól elszenvedett vereség és az 1905-ös forradalom utóhatásaként nem tette lehetővé közös támadó fellépés tervbe vételét. 1911-re azonban már érezhetővé vált az orosz hadsereg erősödése, az időközben háromtagúra bővült antantkoalíció pedig megkezdhette egy koordinált haditerv kidolgozását a hármas szövetség elleni jövőbeli háborúra. 

Franciaország számára csak abban az esetben volt valódi értéke az orosz katonai fellépésnek, ha az a franciával egyidejűleg történik. Ennek a franciák szerint a mozgósítás 16. napján kellett megtörténnie. Jóllehet a teljes orosz haderő erre még 1914-ben sem lehetett képes, ígéret hangzott el orosz részről arra, hogy a már beérkezett és a mozgósítást befejezett csapatokkal – a franciákkal egyidejűleg – megindítják a támadó hadműveleteket. Ennek elősegítése érdekében jelentős francia tőkével korszerűsítették a mozgósítás szempontjából fontos vasútvonalakat, és a haderő gyors ütemű fejlesztésébe kezdtek. 1911-ben a francia vezérkar élére került Joseph Joffre tábornok igyekezett megértetni orosz partnereivel, hogy a németek a legvalószínűbb háborús forgatókönyv szerint először Franciaországot fogják megtámadni. Ezért mindennél fontosabb, hogy az oroszok késedelem nélkül megtámadják Németországot – nem pedig a gyengébbnek tartott Osztrák–Magyar Monarchiát –, mivel csak ez mentheti meg a franciákat. 

Az 1914 nyarán érvényes francia felvonulási terv (Plan XVII) már szakított a korábbi védekező jelleggel. Joffre két támadó csapást tervezett: egyet Elzászban, egyet pedig Lotaringiában. Kortársaival együtt ő is az offenzíva kultuszának hatása alatt állt: a korabeli uralkodó felfogás szerint háborúban csakis a támadás hozhat sikert, a védekező fél eleve lemond a kezdeményezés megragadásának lehetőségéről, ezáltal a győzelemről. A védekezés valójában a gyengeség beismerése, mivel az erősebb félnek nincs szüksége arra, hogy védekezésre fordítsa erejét. Mindenesetre az ellenfél támadását közvetlenül megelőző (preemptív) csapás – amely nem tévesztendő össze az ellenfél veszélyes megerősödését megelőző preventív akcióval – az első világháború előtti évtized stratégáinak gondolkodásában szinte kötelező elem volt: a támadólagos védelmet választotta pl. Potiorek tábornok is Bosznia–Hercegovina és Dél-Magyarország megvédésére 1914 nyarán és őszén, holott a kitűzött célt a határok megvédésével támadás nélkül is elérhette volna.

A franciák gyors mozgósításuknak köszönhetően egyik lovashadtestükkel már augusztus 7-én támadást indítottak Belfort felé, amit a németek könnyedén visszavertek. Azután egy héttel később a francia 1. és 2. hadsereg tört be Lotaringiába. Moltke azt hitte, hogy ez lesz a franciák fő támadása, ezért megtette a szükséges ellenintézkedéseket. Azt tervezte, hogy Schlieffen eredeti szándékai­nak megfelelően beengedik a franciákat Lotaringia belsejébe, hogy azután ellentámadással semmisítsék meg a támadókat. Ám végül megengedte a támadás lázában égő német 6. és 7. hadseregnek, hogy idő előtt megindítsák az ellencsapást. Ez főleg a francia 2. hadsereggel szemben járt jelentős sikerrel, ám a franciák időben visszavonultak és elkerülték a megsemmisítést. 

Mindenesetre a határcsaták a németek teljes győzelmével végződtek a front egyéb szakaszain is. Ugyanakkor a francia–brit–belga erők a megsemmisítő vereséget elkerülve időben visszavonultak, meglehetősen súlyos károkat okozva a vasúti berendezésekben és a hidakban. A németek offenzívája pedig elérte a clausewitzi kulminációs pontot: a védekező fél számára megérett az idő az ellentámadásra.

Egy kis stratégia

Az első világháború osztrák–magyar–szerb konfliktusként indult, ám a szövetségi rendszerek létéből következően csakhamar az antant (és szövetségesei: Belgium és Szerbia), illetve a központi hatalmak közötti összecsapásként folytatódott. Németország és Ausztria–Magyarország szomszédos államok lévén eleve egy földrajzi tömböt képeztek, a hozzájuk később csatlakozó Törökországgal, valamint Bulgáriával pedig a háború folyamán sikerült megteremteni a szárazföldi kapcsolatot. 

A központi hatalmak uralma alatti összefüggő zóna lehetőséget teremtett arra, hogy ennek a koalíciónak az államai – a rendelkezésre álló közlekedési vonalak minőségétől függően – viszonylag könnyen tudjanak erőforrásokat átcsoportosítani egyik vagy másik frontszakaszra. Ez a lehetőség már az eredeti német, illetve osztrák–magyar felvonulási tervben is fontos szerepet kapott: Németország a nyugati fronton kivívandó győzelem után erőit az orosz hadszíntérre dobja át, illetve a Monarchia seregeinek egy része (az ún. B lépcső) is frontot vált annak megfelelően, hogy a szerbek elleni háborúba Oroszország is bekapcsolódik-e vagy sem. 

A világháború későbbi menetében a belső vonalak kihasználásának szándéka érvényesült abban is, ahogy Németország 1915 folyamán a török szövetséges megsegítésének szárazföldi úton történő biztosítása érdekében elsőbbséget adott az újabb balkáni hadjáratnak az oroszok további üldözésével szemben. Különösen fontosnak bizonyult a saját területen keresztül történő gyors átcsoportosítás lehetősége mindazon esetekben, amikor Németországnak ki kellett segítenie osztrák–magyar szövetségesét, és ehhez csapatokat kellett a veszélyeztetett frontszakaszra szállítani. 

Az antant természetesen igyekezett elvenni a központi hatalmaktól ezt a lehetőséget, ám mivel csupán a külső vonalakon operálhatott, ezt – a tengeri fölényének kihasználásával fenntartott blokád mellett – leginkább úgy tehette, hogy egyidejűleg több frontvonalon indít támadást az ellenséges vonalak ellen. Így joggal remélhette, hogy a németeknek nem jut elég erejük egyszerre mindenütt betömni a keletkezett réseket. A módszer kétségkívül hatékony lehetett volna, ha sikerül kialakítani a teljes összhangot. 

Részleges eredményeket ugyan elkönyvelhetett az antant (az 1916. júniusi dél-tiroli osztrák–magyar támadás leállításában kétségtelen szerepe volt az oroszok által indított Bruszilov-offenzíva hatásának), általában azonban a kívánatos egyidejűség csak az elképzelések szintjén létezett. Ehhez döntő mértékben járult hozzá, hogy az antant táborában csak viszonylag későn jött létre az egységes főparancsnokság, és a szövetséges államok hadvezetőségeinek eltérő stratégiai érdekei, valamint a hadseregeik harcértékében mutatkozó különbségek megakadályozták a hatékony közös cselekvést.

Ugyancsak fontos szerephez jutott a szemben álló felek stratégiai elképzeléseiben az ellenséges haderő átkarolására törekvés. A kor hadvezéreinek többsége Hannibál Cannae-nál kivívott győzelmét szerette volna megismételni, természetesen modernizált formában. A punok által annak idején alkalmazott kettős átkarolás az ellenfél teljes bekerítésével és megsemmisítésével végződő katlancsatában érte el csúcspontját. Ez lebegett a szeme előtt Schlieffennek és utódjának, az ifjabbik Moltkénak is, de ugyanerre törekedett osztrák–magyar kollégájuk, Conrad von Hötzendorf is. A németeknek ehhez nagy ívű jobbkanyarral kellett (volna) átkarolniuk a francia erőket, Conrad számára azonban Oroszország nyugati határának vonala – a Galícia és Kelet-Poroszország közé benyúló Orosz-Lengyelország – eleve felkínálta a lehetőséget a kettős átkarolásra. 

Ez utóbbi természetesen feltételezte, hogy a német szövetséges ebben a hadműveletben együttműködik a Monar­chiá­val. Conrad balszerencséjére azonban a német legfelsőbb hadvezetés különféle okokból nem lelkesedett ezért a gondolatért, s bár Hindenburg és Ludendorff tábornokok rokonszenveztek vele, ők ekkor még nem voltak döntési helyzetben, később pedig a terv elvesztette aktualitását. Az átkarolás népszerűségét természetesen nem a nagy ókori előd utánzásának vágya magyarázta, hanem az, hogy ily módon elkerülhetőek voltak a frontális támadás esetén bekövetkező jelentős veszteségek. 

A nyugati hadszíntéren, ahol az összefüggő frontvonal már 1914 késő őszére kialakult, nem volt lehetőség a manőverezésre, és az átkarolás szóba se jöhetett. A támadó fél ezért rendre az áttörés kierőszakolását tekintette fő céljának. A védelem megnövekedett ereje miatt azonban a világháború sikeres áttörései más hadszíntereken, a keleti fronton (gorlicei áttörés, Bruszilov-offenzíva), illetve az olasz fronton (caporettói áttörés) valósultak meg. Az állásháború viszonyai között az áttörést a tüzérség megsemmisítő erejű tüze sem tudta biztosítani. Ez csak a harckocsik tömeges alkalmazásával sikerült a világháború utolsó szakaszában.

A hadijog megsértése

Az első világháború kitörésének idejére civilizációnk már viszonylag széles körű szabályrendszerrel rendelkezett a hadviselés szereplőinek magatartásával kapcsolatban, melyet az államok jelentős része magára nézve kötelezőnek ismert el. Mégis, a történelmi emlékezet inkább e szabályok különféle súlyosságú megsértését köti az 1914–18 közötti évek történetéhez. Könnyű belátni, hogy háborúban a jogszabályok betartatása lényegesen nehezebb, mint békés viszonyok között, és ugyanez igaz természetesen a szabályok megsértésének szankcionálására is. Az 1914-ben érvényesnek elfogadott hadijogon belül nem véletlenül különösen sok szabály foglalkozott az egyenlőtlen helyzetű szereplők viszonyával, hiszen az egyik közkeletű felfogás szerint a jog a gyengék védelmezője. 

Márpedig a háborúban lényegesen gyakrabban alakul ki olyan szituáció, amikor a harcok valamely szereplője az ellenséges hadsereghez tartozóval szemben kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Ennek egyik leggyakoribb példája a harcképességét valamely okból elveszítő katona, aki megsebesül vagy reménytelen harci helyzetbe jutva – illetve mert nem akar tovább harcolni – leteszi a fegyvert. A hadijog szerint az ilyen katona hadifogoly, akinek további sorsát már a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi szabályok szerint kell az őt foglyul ejtő államnak rendeznie. Azonban nem minden harcképességét elvesztő katona került hadifogságba: sok esetben az önmagukat megadó ellenséges katonákat egyszerűen megölték, mivel így nem kellett ellátásukról és őrzésükről gondoskodni, és mert a nyilvánvalóan embertelen és törvénytelen eljárás büntetése rendre elmaradt. Sok visszaemlékező állítja: a fogságba esést megelőző pillanatban a katona nagyobb életveszélyben volt, mint amikor golyózáporban rohant az ellenséges állások felé. 

A harcképtelenek legyilkolásának eseteit a háborús propaganda természetesen mindkét oldalon alaposan kihasználta: egyrészt annak bizonyítására, hogy az ellenfél milyen barbár módon folytatja a háborút, másrészt a katonákban a hadifogságba eséstől való félelem fokozására. Niall Ferguson brit történész szerint 1918 nyarán hirtelen ugrásszerűen megnőtt a nyugati fronton a német hadifoglyok száma, amiben nem csupán az játszott fontos szerepet, hogy a német katonák harci kedve jelentősen lecsökkent, hanem az is, hogy már kevésbé féltek a hadifogságba eséstől, mint addig. Hogy az antantoldalon egyáltalán nem bántak kesztyűs kézzel a fogságba esettekkel, az egyebek mellett Robert Graves brit író visszaemlékezéseiből is ismert (Isten hozzád, Anglia!). 

Az első világháborús hadijogsértések másik, különösen ismert területe a katonák és a civilek viszonya. A hágai egyezmények ugyan tételesen rögzítik, mire van joguk a megszálló hadseregek katonáinak a békés civilekkel szemben, mivel azonban a közöttük lévő erőviszony rendkívül aránytalan, a civilek teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a megszállóknak. Másrészt azonban ez a viszony könnyűszerrel megváltozhat az utóbbiak javára is, amikor a civilek fegyverrel szállnak szembe az ellenséges hadsereg katonáival. Ilyen esetben a civilek a hadijog szerint megengedhetetlen előnyre tehetnek szert, mivel meglepetésszerűen támadhatják meg a katonákat. 

Ennek megakadályozására a hadijog szigorúan szabályozza, hogy a fegyveres ellenállók (partizánok) milyen feltételek betartása mellett számíthatnak a katonákéval azonos jogi védelemre: ha fegyvereiket nyíltan viselik, ha szervezett keretek között harcolnak és megkülönböztető egyenruhát vagy legalább karszalagot viselnek. Könnyű belátni, hogy ezek a szabályok gyakorlatilag betarthatatlanok voltak, hiszen így a partizánok minden előnyüket elveszítve alapvetően hátrányba kerültek a reguláris ellenséges katonákkal szemben. Márpedig a szabályok be nem tartását az ellenséges haderő a legszigorúbb módon torolta meg: a fegyverrel a kézben elfogott felkelőket a gyakorlatban rövid úton kivégezték.

A katonák ugyanakkor a fegyvertelen civilekkel szemben is sok esetben rendkívül kegyetlenül léptek fel, amit leggyakrabban a fegyveres ellenállók sikeres akcióinak megtorlásaként alkalmaztak. Különösen a németek belgiumi kegyetlenkedései váltak a nemzetközi sajtó révén világszerte ismertté, a másik oldal hasonló atrocitásai viszont jóval kevesebb visszhangot kaptak. A propagandaháború frontvonalain ugyanis az antant a lövészárkokban folyó háborúhoz hasonlóan fokozatosan fölénybe került és végül győztesnek bizonyult. Utólagos vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a németek kegyetlenkedéseiről szóló hírek jelentős részben eleve kitalációk vagy a valóság elemeit eltorzító híradások voltak, amelyek hatása azonban egyértelműen megmutatkozott mind a saját tábor katonái­nak harci elszántságában, mind a semleges államok közvéleményének befolyásolásában.

Mi okozta a súlyos emberveszteségeket?

A Nagy Háború feltűnően sok áldozatot követelt a hadviselő államok hadseregei­től. Ebben kétségkívül jelentős szerepet játszottak azok a haditechnikai újítások, illetve találmányok, amelyek nagymértékben megnövelték a súlyos vagy halálos sebesülések bekövetkeztének esélyét. A kézifegyverek esetében a kisebb kaliberű, de nagyobb hatékonyságú lőporral, ráadásul huzagolt csövű fegyverből kilőtt lövedékek hatásfoka lényegesen megváltoztatta a katonák harc közben tanúsított magatartását. 

Az ismétlő-, illetve a sorozatlövő fegyverek segítségével a korábbi tűzgyorsaság sokszorosát lehetett elérni, ráadásul a hatásos lőtávolság is jelentősen megnőtt. Így a katona már ott is halálos veszélyzónában tartózkodott, ahol korábban még semmi esélye nem volt annak, hogy eltalálják. Mivel a megnövekedett életveszélyre a harcolók csak bizonyos késéssel reagáltak adekvát módon, hirtelen megnőtt az áldozatok száma, alaposan próbára téve az egyébként is komoly hiányosságokkal küzdő egészségügyi ellátórendszereket. 

Az első világháború veszteségi adataiban feltűnően magas a tüzérségi tűz okozta sérülések aránya. Míg a megelőző időszak háborúiban a sebesülések döntő többségét a kézi lőfegyverek okozták, addig ez a Nagy Háborúban teljességgel megfordult. Katonai statisztikusok szerint például az 1859-es háborúban a franciáknál a sebesülések 91,7%-át okozta puska vagy pisztoly, és csupán 5,1%-át tüzérségi eszköz. 1866-ban az osztrák sérülések 80%-a volt kézi lőfegyver okozta seb, és csupán 3%-a ágyúé. Relatíve magasnak volt mondható a franciáknál az 1870-es, illetve az oroszoknál az 1904-es háborúban a 25%-ban tüzérségi lövedék okozta sebesülési arány. Ehhez képest az osztrák–magyar csapatok első világháborús sebesültjeinek adataiból az derül ki, hogy a sérülések kétharmadát okozta a tüzérség és csupán egyharmadát a különféle puskák, míg a szálfegyverek – kard, szurony stb. – mindössze a sebek 0,2%-át.

A tüzérség okozta sebesülések legnagyobb része repeszek, illetve srapnelek, továbbá a becsapódáskor keletkező sziklaszilánkok következményeként történt. Bencze László idézi könyvében (Az állóháború harcászati és hadászati előzményei) a következő adatokat: „1870-ben egy gránát becsapódásakor a robbanás pillanatában átlag 19–30 szilánk, repesz szóródott szét és roncsolta az élőerőt, az új típusoknál már 240, a srapnelek pusztító darabjai pedig 35-37-ről 340-350-re szaporodtak. Egy 37 kg-os bombát a hagyományos lőpor 40 repeszre szakított, az új töltet 1200-ra. Az 1870-es háborúban a robbanó gránátok csak a közvetlen környezetben okoztak károkat, a modern tüzérség legkevesebb 3000 m-ről leadott lövéseinek szilánkjai 200 m-es körben pusztítottak.” (Bár az adatok nem az első világháborúra vonatkoznak, a pusztító hatás 1914–18-ra még fokozódott.)

A tüzérség okozta sebesülések magas aránya annak fényében különösen feltűnő, hogy a géppuskák rendszerbe állítása és folyamatos tökéletesítése révén a rohamozó gyalogságot valóságos tűzfüggöny fogadta, ám a személyi védőfelszerelések (acélsisak) rendszeresítése, továbbá a terepen való mozgás célszerű megváltoztatása, illetve a terepadottságok fedezékként történő kihasználása sok katonát megmentett a közvetlen találattól.

 Ami a sebesülések súlyosságát illeti, az osztrák–magyar egészségügyi intézetek adatai alapján a sérülések fele minősült könnyűnek, míg a maradék egyenlő arányban volt súlyos, igen súlyos, illetve halálos sebesülés. A sérülések legnagyobb része a katonák végtagjain (73,1%), illetve fején (16,6%) történt, míg a mellkasra relatíve kevesebb sebesülés (4,8%) jutott. 

Átmenetileg magasnak bizonyult az első világháború rettegett találmánya, a harci gáz okozta súlyos sérülések, illetve halálozások aránya egy-egy frontszakaszon. Mivel azonban a védőeszközök tökéletesítése jelentősen mérsékelte hatékonyságát, a harcoló felek egyre kevésbé alkalmazták.

 Ugyancsak kiemelésre kínálkozik a veszteségi adatokból a tisztek viszonylag magas aránya a legénységi állományúakhoz képest. Bár a statisztikusok hangsúlyozzák, hogy országonként eltérő, hova számítják a tisztjelölteket, és ezért az összevetés eleve kérdéses, a rendelkezésre álló statisztikák szerint Nagy-Britannia haderejében 17 legénységi állományú halottra jut 1 tiszt, Németország esetében ez a szám 37, a Monarchiánál 45, míg Franciaországnál 46. Sajátos módon akár a sebesültek, eltűntek vagy fogságba esettek számát vizsgáljuk, a britek mindegyik kategóriában hasonlóan alacsony számokat produkálnak. Ez a brit tisztek kiemelkedően magas veszteségarányát jelenti, ami alapvetően halált megvető bátorságukra, illetve túlzott vakmerőségükre vezethető vissza. 

Ám a britekhez képest viszonylag alacsonyabb osztrák–magyar tiszti veszteségarányok is lényegesen felülmúlják a megelőző korok háborúiét: jellemző adat, hogy a Nagy Háború bő négy esztendeje alatt a Monarchia mintegy ötször annyi tisztet veszített, mint az 1740 és 1900 közötti háborúkban a Habsburg-haderő összesen!