A gyilkos rágalom – Fejezetek az amerikai választási sárhajigálás történetéből

Első választás – vitatott vereség

Jackson született vezető volt, erőteljes, karizmatikus személyiség. Az ő irányításával győzték le 1814-ben a krík indiánokat a Tallapoosa-folyónál, majd a Nagy-Britannia elleni háborúban (1812–15) ő aratta az egyetlen jelentős győzelmet a brit katonák felett a New Orleans-i csatában (1815). Az első szeminol háborúban (1817–18) nem csak az indiánokra mért vereségeket, de a kormányzat utasításait szabadon értelmezve Floridát is elfoglalta. Legendás személyiséggé vált, akit határozottsága miatt a legkeményebb amerikai fáról az Öreg Hikorinak neveztek el. Tennessee állam felkérésére jelöltette magát az 1824-es elnökválasztáson a Republikánus Párt több neves tagjával (Henry Clay-jel, John Quincy Adams-szel és William H. Crawforddal) együtt.

Ez az elnökválasztás hozta az első vitatott választási eredményt az Amerikai Egyesült Államok történetében: az elektori szavazatok abszolút többséget ugyanis egyik sem érte el, s ilyenkor az alkotmány előírása szerint a Képviselőháznak kellett döntenie a három legtöbb szavazatot kapott elnökjelölt között, államonként egy-egy szavazattal. A negyedik elnökjelölt, Clay, a Képviselőház tekintélyes elnöke „kiesett”, de mivel a politikailag tapasztalatlan Jackson megválasztását mindenképpen meg akarta akadályozni, rávette követőit, hogy támogassák Adamst. Tizenhárom állam képviselői szavaztak rá, hét államé Jacksonra és négy államé Crawfordra. Adams ezek után kötelességének érezte, hogy felkínálja az államtitkári posztot Claynek, aki elkövette azt a hibát, hogy elfogadta. Ezzel lehetővé tették, hogy ellenfeleik „korrupt alku” megkötésével és a „népakarat” kijátszásával vádolják őket, arra hivatkozva, hogy Jackson kapta a legtöbb népi szavazatot.

Jackson körül megszerveződött a Republikánus Párt demokrata-republikánus szárnya, a későbbi Demokrata Párt elődje. Jacksont a nép jelöltjévé, a reformok képviselőjévé nyilvánították, klubokat, bizottságokat, lapokat alapítottak, s mindent elkövettek, hogy pokollá tegyék a választás győztesének, a Republikánus Párt nemzeti-republikánus vezetőjének, John Quincy Adams-nek az életét elnöki időszaka (1825–1829) idején. És természetesen alaposan felkészültek a következő választásra, amelyen már féktelen vádaskodás folyt – ezt nevezték sárhajigálásnak.

Második választás – vad sárhajigálás

Az 1828-as választás idején a demokrata-republikánus lapok a legabszurdabb vádakkal halmozták el a másodszor is induló, puritán John Quincy Adams-t, minden idők egyik legerkölcsösebb és legtevékenyebb politikusát. Megírták róla, hogy monarchista, hipokrita, szentpétervári nagykövetsége idején pedig „felhajtott” egy amerikai lányt I. Sándor orosz cárnak. Meghirdették, hogy királyi pompa közepette él, és játékbarlanggá züllesztette a Fehér Házat, aminek csak annyi alapja volt, hogy vásárolt egy biliárdasztalt és egy sakk-készletet. A nemzeti-republikánus újságok pedig megírták Jacksonról, hogy szerencsejátékos, csábító, bigamista, rabszolga-kereskedő, hazug, tolvaj és gyilkos. Állítólagos műveletlenségére utalva többször is szamárként ábrázolták a karikatúrákon, s valószínűleg innen vették az ötletet az 1870-es évek karikaturistái, akiknek köszönhetően máig a szamár a Demokrata Párt jelképe. A párt tagjainak ugyanis semmi kifogásuk sem volt e keményen dolgozó, egyszerű, makacs és önfejű állat ellen, amely alkalomadtán kemény rúgásokkal fejezi ki nemtetszését.

Jackson ellenfelei 1828-ban koporsókkal illusztrált röpiratot osztogattak, melyben azzal vádolták Jacksont, hogy a krík háború idején agyonlőtt hat katonát, akik haza akartak térni. Az említett katonák valójában lázadást próbáltak szítani, fegyvereket raboltak, majd dezertáltak, és egy bíróság ítélte őket halálra. Jackson egyik híve, Isaac Hill a New Hampshire Patriot című lapban erre így reagált: „Miért nem mondják el a teljes igazságot? 1815. január 8-án a legkegyetlenebb hidegvérrel meggyilkolt tizenötezer brit katonát, akiknek minden bűnük annyi volt csak, hogy zsákmányra és szépségre éhesen el akartak látogatni New Orleans-ba!”

A fő támadást a nemzeti-republikánusok Jackson magánélete ellen indították meg. Az újságok ezt harsogták: „Jackson tábornok anyja közönséges prostituált volt, akit brit katonák hoztak ebbe az országba. Ezután hozzáment egy mulatthoz, akitől több gyermeke lett, és Jackson tábornok az egyik!” Ebből természetesen egy szó sem volt igaz. Házassága bonyodalmai azonban jó lehetőséget biztosítottak a vádaskodásra. A hivatalos verzió szerint ugyanis 1791-ben feleségül vette Rachel Donelsont, majd kiderült, hogy az asszonyt előző férjétől elválasztott bírói döntés még nem lépett érvénybe, s a házasságukat 1794-ben meg kellett ismételni. De könnyen lehet, hogy csak összeköltözött az elhagyott asszonnyal, s amint a válás érvénybe lépett, össze is házasodtak. Ma már valószínűleg senki sem kifogásolna erkölcsi alapon egy hasonló történetet. A XVIII. század végi Amerikában viszont jogi szempontból Jackson csábítást követett el, mert évekig élt más ember feleségével.

Egy leendő First Lady halála

Ellenfelei természetesen alaposan kihasználták Jackson házassági bonyodalmát. „Egy elítélt csábítót és szeretőjét kellene e szabad és keresztény ország legmagasabb hivatalába helyezni?” – tették fel a lapok a kérdést. Mások dalt írtak a következő szöveggel: „Ó, Andy! Ó, Andy? Hány embert akasztottál fel életedben? Hány házassággal tettél szert feleségre?” Hozzá kell tennünk, hogy Jacksonék házassága rendkívül boldognak bizonyult. Jacksonról fűt-fát elmondtak politikai ellenfelei, azt azonban senki sem kérdőjelezte meg, hogy szereti feleségét, és hű maradt hozzá. Egy medálra festett arcképét élete végéig magánál tartotta. Levelezésükben gyakran panaszkodtak amiatt, hogy nem tölthetnek együtt annyi időt, amennyit szeretnének.

Férje választási győzelme után, 1828 decemberében Rachel behajtott Nashville-be, hogy ruhákat vásároljon magának. Mivel bronchitis és szívbaj kínozta, beült pihenni egy újság szerkesztőségébe, az egyik rokonához, s kézbe vett egy ott heverő röpiratot. Ebből megtudhatta, hogy férje ellenfelei őt házasságtöréssel, csábítással és bigámiával vádolták. Hisztérikus zokogásban tört ki, s ettől kezdve gyors mentális és fizikai hanyatlás vett rajta erőt. Pár nap múlva megfázott, és a mellhártyagyulladás tünetei jelentkeztek. December 18-án szívrohamot kapott, és négy nap múlva meghalt. Jackson még órákig kereste rajta az élet jeleit, és így beszélt róla: „E drága szent jelenlétében meg tudok, és meg is bocsátok minden ellenségemnek, de azok a nyomorult gazemberek, akik megrágalmazták őt, Istennél keressék a kegyelmet!” Még a sírkőre is rávésette: „Az ilyen nemes és erényes teremtést a rágalom sértheti, de nem szégyenítheti meg.”

Jackson elnöksége (1829–1837) rendkívül sikeresnek bizonyult. Megszilárdította a nemzeti egységet, csökkentette a vámokat, elismerte a független Texas köztársaságot, s megnövelte az Egyesült Államok nemzetközi tekintélyét. A kortársak körében népszerűnek bizonyultak olyan intézkedései is, amelyek ma már kritikát váltanak ki, mint a délnyugati indiánok nyugatra való áttelepítése és az Egyesült Államok Bankjának felszámolása. Arról azonban sohasem feledkezett meg, hogy politikai ellenfelei rágalmai miatt veszítette el feleségét. Amikor 1829-ben a washingtoni hölgyek John C. Calhoun alelnök feleségével az élükön kiközösítették John Eaton hadügyminiszter feleségét, Margaret O’Neal Timberlake-et, mert az asszony állítólag már házassága előtt intim kapcsolatban állt későbbi férjével, Jacksont újra hatalmukba kerítették keserű emlékei. Ideje jelentős részét a rágalmak megcáfolására fordította, s kabinetjének tagjai előtt így mennydörgött, amikor az asszony neve elhangzott: „Olyan tiszta, mint egy szűz!” Azt követelte, hogy miniszterei bánjanak tisztelettel az asszonnyal – vagyis hívják meg minden társasági eseményre. Calhoun alelnök azonban nem tudott parancsolni a saját feleségének. Csak a megözvegyült külügyminiszter, Martin van Buren tehette meg, hogy nem törődik a hölgyek véleményével, és barátságosan viselkedik „Peggy” Eatonnal. A demokrata-republikánus párt szinte két részre szakadt, az elnök immár nem Calhount, hanem Van Burent tekintette utódának.

Ezt a hosszan elhúzódó válságot nevezték „alsószoknya-háborúnak” vagy „Eaton-maláriának”. 1831-ben végül Jackson átszervezte a kabinetet, és kihagyta belőle az alelnök barátait. S minderre részben azért került sor, mert Jackson imádott feleségére gondolva nem tudta elviselni, ha rosszat mondanak egy asszonyról.