A futballistaper

A Rá­ko­si-dik­ta­tú­ra Ma­gyaror­szá­gán a lab­da­rú­gás töb­bet je­len­tett egy­szerű já­ték­nál. Az 1950-es évek ele­jén már for­má­ló­dott a később pél­dát­lan si­ke­re­ket elérő Arany­csa­pat, az egész la­kos­ság va­ló­sá­gos fut­ball-láz­ban égett. A kom­mu­nis­ta párt ter­ror­rend­sze­re ál­tal szét­vert ha­zai tár­sa­da­lom szá­má­ra a fo­ci kü­lön­le­ges gyó­gyírt nyúj­tott: Pus­kás Fe­ren­cék gól­jai az em­be­rek bo­rús min­den­nap­jai­ba olyan ha­tá­sos mó­don csem­pész­tek bol­dog­sá­got, ami­re a kor­ban sem­mi más nem volt ké­pes.

A si­ke­rek­ben rejlő po­ten­ciált a dik­ta­tú­ra irá­nyí­tói is felis­mer­ték. A pro­pa­gan­da nyel­vén a nyu­ga­ti csa­pa­tok legyőzé­se egyet je­lent­he­tett a szo­cia­liz­musnak a ka­pi­ta­liz­mus fe­lett  aratott dia­da­lá­val. Bár a „szol­gá­la­tért” cse­ré­be a ki­ra­kat­ban lévő, leg­si­ke­re­sebb fut­bal­lis­ták egy ré­szé­nek a ha­zai élet­szín­vo­nal­hoz ké­pest ki­rá­lyi kö­rül­mé­nye­ket biz­to­sí­tot­tak, szá­mos já­té­kos dön­tött úgy, hogy in­kább a sok­kal él­hetőbb Nyu­gat­ra szö­kik – ahol a nagy klu­bok tárt ka­rok­kal vár­ták a ki­vá­ló ma­gyar lab­da­rú­gó­kat.

Rá­ko­siék tud­ták, ha ez így megy to­vább, klasszi­sok so­ra fog kül­föld­re tá­voz­ni. Ezért a be­vált lo­gi­ka sze­rint a disszi­dál­ni szán­dé­ko­zók el­ret­ten­té­sé­re a köz­élet más te­rü­le­tein már hasz­nált, a Rajk- és a Mind­szenty-­per­hez ha­son­ló kon­cep­ciós el­já­rást eszel­tek ki. Az ál­do­za­ti sze­rep­re egy is­mert vá­lo­ga­tott lab­da­rú­gót, az új­pes­ti Szűcs Sán­dort – és ve­le együtt egy ígé­re­tes kar­rier előtt álló, nép­szerű éne­kesnőt, Ko­vács Erzsit – je­löl­ték ki. 1951-ben az egy­aránt há­zas­ság­ban élő, egy­más­sal tit­kos sze­rel­mi vi­szonyt foly­ta­tó fia­ta­lok gya­nút­la­nul sé­tál­tak be­le az ÁVH csap­dá­já­ba, ami­nek egy ha­lá­los íté­le­ten és egy meg­nyo­mo­rí­tott élet­úton túl a ma­gyar fut­ball jövőjé­re néz­ve is je­lentős kö­vet­kez­mé­nyei vol­tak.