rubicon

A francia republikanizmus

12 perc olvasás
Az első köztársaság kikiáltása – 1792. szeptember 21. – óta a köztársasági eszme és intézményrendszer kacskaringós fejlődési utat járt be. Azt hihetnénk ugyanis, hogy ezzel az eseménnyel végleg eldőlt az államforma kérdése és az ország politikai élete a történelem által számára kijelölt „természetes” útvonalon haladt tovább. Ez egyáltalán nem így történt. A köztársaságot Napóleon császársága követte, amelyet újból a királyság váltott fel. A II. Köztársaság sem bizonyult tartósnak. Csak a császárság ismételt bukása után szilárdult meg a republikanizmus eszméje. Ettől az időponttól kezdve beszélhetünk „a köztársaságiak köztársaságáról” Franciaországban.

A 19. századi francia politikatörténet kiáltó paradoxona a következő: több mint háromnegyed évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az egyszer már kivívott köztársasági államrend megszilárduljon és időt-teret biztosítson a különböző társadalmi csoportoknak érdekeik érvényesítésére. Köztudott, hogy a francia történetírás – a közgondolkodás nemkülönben – azóta köztársaságokban gondolkodik, és ezek sorrendje szerint periodizálja az új- és legújabb kori francia történetet. A III. Köztársaság hosszú íve egészen a második világháborúig húzódik, az 1940-ben elszenvedett katasztrofális vereséget azonban – a francia történelem íratlan törvénye szerint – nem élte, nem élhette túl. A IV. Köztársaság alkotmányát 1946 októberében fogadták el. Ez 12 évig volt érvényben, az 1958. szeptember 4-én proklamált új alkotmánnyal szűnt meg. Az ötödik köztársaság klasszikus formáját Charles de Gaulle sajátos elnöki rendszere jelentette (1958–69), amelyet a következő államelnökök lényegében átvettek, különböző módosításokat eszközölve rajta.

Nemzet és köztársaság

Regisztráljon és olvassa a teljes cikket!

Ingyenes regisztrációval korlátlan hozzáférést kap Kalendárium rovatunkhoz, és prémium tartalmaink közül 3-at olvashat
a Rubicon Online-on.