Ingyenesen olvasható
A nagy francia forradalom történetírói gyakran emlegetik az élelmezési válságot, az áremelkedést és az inflációt mint olyan tényezőket, amelyek megnehezítették a szegények életkörülményeit s egyben mozgósították is a városi tömegeket. Arra azonban csak az utóbbi évtizedekben hívták fel a figyelmet, hogy ez a válság nem a gazdasági folyamatok spontán következménye volt, hanem maguk a forradalom vezetői idézték elő.
Mik voltak pontosak az assignaták? Milyen érvek és ellenérvek fogalmazódnak meg forgalomba hozásuk kapcsán? Milyen gazdasági következményekkel járt bevezetésük?
A történelemben számtalan alkalommal került sor inflációra. Olyan esetről azonban aligha tudunk, hogy többen is pontosan megjósolták volna az infláció megindulását és következményeit, melyektől óva intették a politikai elitet – és mégsem hallgatott rájuk senki.
A francia forradalom végső soron az államadósság problémája miatt robbant ki. Ezért hívták össze 1789 tavaszán a rendi gyűlést, amely felvette az Alkotmányozó Nemzetgyűlés nevet, és a nyáron kirobbanó felkelések hatására hozzálátott Franciaország teljes megújításához. Az alkotmányozó munka lázában viszont egy időre meg is feledkeztek ez eredeti problémáról, s az államadósság felszámolásáról semmilyen épkézláb tervezet sem született meg. Jacques Necker első miniszteri csak arra volt képes, hogy augusztus 7-én 30 millió livre-s államkölcsön meghirdetését javasolja a Nemzetgyűlésnek, majd húsz nap múlva előállt egy újabb, ezúttal 80 milliós kölcsön javaslatával. (Egy livre 20 sou-ból, egy sou 12 denier-ből állt. Egy építkezésen dolgozó napszámos 30 sou-t keresett naponta, a forradalom előtt egy négyfontos cipó 9 sou-ba került. 6 livre tett ki egy écu-t, 24 pedig egy lajos-aranyat.) Hitelezőket azonban nem tudott találni, mert már egyre kevesebben bíztak abban, hogy a francia kincstár valaha is képes lesz visszafizetni a tartozásait. A legegyszerűbb megoldásokhoz, az államcsőd bejelentéséhez vagy az adóemeléshez nem folyamodhattak, mert az első megoldást ekkoriban még mindenki nemzeti gyalázatnak tekintette, az utóbbi pedig politikailag tűnt elfogadhatatlannak. (Csak nyolc év múlva látják majd be, az ország pénzügyeinek és gazdasági életének teljes felforgatása után, hogy mégiscsak e megoldásokhoz kell folyamodni.)
Az első lépések
Azt viszont már a 16. századi rendi gyűlések felvetették, hogy a papság birtokainak legalább egy részét el lehetne adni az államadósság felszámolására. A 18. században a külföldi példák is egyre sokasodtak, s a Nemzetgyűlésben egyre többen fogadták el az egyházi birtokok kisajátításának lehetőségét. Végül 1789. október 10-én Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord, Autun püspöke javaslatot tett erre, amelyet heves viták után november 2-án fogadtak el. Necker a leszámítoló pénztárt szerette volna nemzeti bankká alakítani, a nemzetgyűlés pedig Talleyrand-t is beválasztotta abba a hat fős bizottságba, amelynek meg kellett vizsgálnia e pénztár helyzetét. E bizottságban merült fel először, hogy az állam a saját szükségletei szerint papírpénzt hozhat létre. Talleyrand már 1789. december 4-i felszólalásában hívta fel először kollégái figyelmét a papírpénz megsokasodásának veszedelmeire: „Jól tudják, uraim, hogy minden papírpénz elkerülhetetlen következménye a fémpénz azonnali eltűnése. Ez a fiktív pénz elűzi a valódi pénzt, mert a helyére lép, s mert elijeszti. És mivel sohasem képviselhet pontosan annyi értéket, mint a valódi pénz, sokkal többet űz el belőle, mint amennyinek a helyére lép.”
A képviselők azonban nem hallgattak rá. December 19-én úgy döntöttek, hogy egy rendkívüli pénztár a nemzeti javakká nyilvánított egyházi birtokokra beváltható kötvényeket, úgynevezett assignatákat fog kibocsátani 400 millió livre értékben 1000 livre-es címletekben. E kötvényekkel fizetik majd vissza a leszámítoló pénztár kölcsöneit, s a legégetőbb adósságokat. A képviselők tehát államcsőd és adóemelés helyett a politikailag rövid távon ártatlanabbnak tűnő, hosszabb távon viszont katasztrofális következményekkel járó megoldáshoz folyamodtak: megtették az első óvatos lépéseket a papírpénz és ezzel az infláció felé. Egyre többen vélekedtek úgy, hogy a papírpénz kibocsátásának igen sok előnye lesz: fellendíti a gazdaságot, megszabadítja az államot adósságaitól, s valamennyi állampolgárt érdekeltté teszi a forradalom vívmányainak megőrzésében. Ezért 1790. április 16-án a nemzetgyűlés kimondta, hogy az assignata, amely idáig egyházi birtokokra beváltható, 5% kamatozású állami kötvény volt, mostantól papírpénzként is használható. S hogy minél többet lehessen kiadni, 1790. július 9-én kimondták, hogy nem csak az egyház birtokait fogják eladni nemzeti javak néven, hanem az erdőkön és a király személyes földbirtokain kívül valamennyi állami földbirtokot.
Az államadósságot a pénzügyi bizottság 4241 millió livre-re becsülte. Antoine Laurent de Lavoisier, a nagy kémikus viszont az 1789 Társasága, a Jakobinus Klubból kivált alkotmányos monarchisták klubja előtt kiszámította, hogy az egyházi birtokok csak 1050 millió livre-t fognak jövedelmezni. E klubnak Talleyrand is a tagja volt, s egyetértett Lavoisier-val abban, hogy a forgalomban lévő pénz megsokszorozása általános áremelkedéshez és a fémpénz eltűnéséhez vezethet. A Hazafias Párt és a baloldal viszont a Jakobinus Klub tagjainak vezetésével úgy érezte, hogy a pénzügyi megszorítások népszerűtlenek lennének, s továbbra is bízott a papírpénz gyors visszavonhatóságában és a gazdaságra gyakorolt jótékony hatásában.
Talleyrand figyelmeztetése
Talleyrand szeptember 18-án avatkozott bele a pénzügyi vitába. Nem tagadta személyes érdekeltségét az ügyben, kijelentve, hogy „vigasztalhatatlan lennék, ha a papságról hozott rendeleteink [melyeket ő indítványozott – H. P.] szigora végül mégsem lenne kedvező a közügyek számára.” Sürgette a nemzeti javak mielőbbi eladását, ismertette az assignaták híveinek és ellenfeleinek az álláspontját, majd meggyőző érvekkel próbálta lebeszélni képviselőtársait újabb kétmilliárd livre értékű assignata kiadásáról.
„Kétségtelen, hogy az assignaták biztonságosabbak valamennyi papírpénznél… Mindazonáltal mégiscsak el kell ismernünk, hogy a nemzeti papírpénz sohasem lesz egyenértékű a fémpénzzel; a vagyont képviselő elsődleges jel kiegészítő jelének sohasem lesz olyan értéke, mint annak, amit jelképez. Maga a címlet egy kötelezvényt jelez, a kötelezvény pedig félelmet és bizalmatlanságot ébreszt önmaga iránt. Miért lesz az assignata-pénz mindig értéktelenebb a fémpénznél? Elsősorban azért, mert mindig kételkedhetnek abban, hogy az assignaták tömege pontosan megfelel a nemzeti javak mennyiségének, mert sokáig bizonytalan lesz, hogy mindent el tudnak-e adni, s mert nem tudni, mikor fogják megsemmisíteni a birtokok értékének megfelelő, kétmilliárd livre értékű assignatát. És azért is, mert ha a fémpénz a papírpénzzel verseng, mindkettő árucikké válik, s minél nagyobb mennyiség van egy árucikkből, annál többet veszít az értékéből. Ráadásul a fémpénzt mindig át lehet váltani assignatára, fordítva azonban ez nem lesz ilyen könnyű… Nem értem, miért nem látják be ezt az igazságot, amely mindenképpen megérdemli, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk rá!...”
Kifejtette, hogy a nemzet nem növelte meg gazdagságát az egyházi és más birtokok nemzeti javakká való nyilvánításával, s ezért az assignaták sem képviselnek új értéket. Talleyrand-nak az iránt is kétségei voltak, hogy az assignata fellendítheti a gazdasági életet: „Vajon ha azt feltételezzük, hogy az assignatákat olyan örömmel és bizalommal fogadják majd a forgalomban, ahogy azt szeretnénk, megfeledkezhetünk-e arról a hatásról, amit a napi adásvétel egyensúlyára gyakorol? Hát nem nyilvánvaló, hogy minél több jelképe van a gazdagságnak, annál többet kell kiadni belőle, hogy megszerezzük az általa képviselt tárgyakat?”
Talleyrand az infláció szociális következményeire is felhívta a figyelmet: „Senki sem hagyhatja figyelmen kívül… hogy a munka bére és a fizetések csak lassan követik majd az élelmiszerek árának emelkedését… A munkájukból élő emberek osztálya a legnépesebb, s munkájuk általában csak arra képes, hogy a napi létfenntartást biztosítsa számukra... Azt állítom, hogy az assignaták bősége szükségszerűen elszegényít valamennyi kézművest, s ebből következően megakadályozhatja az ipar sikereit és a mezőgazdaság felvirágzását. Ragaszkodom e megállapításomhoz, mert a veszély, amelyről beszélek, a szegényeket fenyegeti, mégpedig minden nap és minden órában! Nincs gazdagság munka nélkül, nincs munka fogyasztás nélkül… Mivel pedig az assignata valamennyi fogyasztási cikk árát fel fogja emelni, a bérből élő, akinek a fizetése akkor sem változik, ha minden ár a kétszeresére emelkedik a környezetében, csak szegényebb lesz. Ráadásul, ha minden megdrágul, a fogyasztás mérséklődni fog, a munka mennyisége is lecsökken majd, s lehetetlen lesz emelni a béreket.” A forradalom későbbi fordulatainak ismeretében aligha lehet vitatni Talleyrand tisztánlátását: az inflációs politika megnehezíti majd a szegényebb rétegek életkörülményeit, akik ennek következtében természetesen erélyes kormányintézkedéseket, a gazdasági és vele együtt a politikai szabadság korlátozását fogják követelni.
Talleyrand ismertette az állam veszteségeit is: „Én azt mondom, hogy maga az állam mint hitelező és mint adós, egyaránt veszteséget fog szenvedni bevételeivel és kiadásaival. Hitelezőként majd értéktelen assignata-pénzben fogja megkapni az adót; fogyasztóként pedig kénytelen lesz annak a fémpénznek az értéke szerint vásárolni, amelyet meg kell vennie vagy elő kell állítania.” Azt is elmagyarázta, hogyan lehet meggazdagodni az assignaták segítségével: „Elismerem, önök elrendelhetik, hogy ez a papírpénz ne veszítsen az értékéből, de azt nem tilthatják meg, hogy az ezüstpénz értéke ne emelkedjen, és az eredmény pontosan ugyanaz lesz! Elérhetik, hogy egy kifizetésnél kötelező legyen 1000 livre értékű assignatát elfogadni 1000 livre fejében, de azt sohasem érhetik el, hogy kötelező legyen 1000 livre-t adni aranyban egy 1000 livre-es assignatáért. Ez az alapprobléma, s emiatt fog összeomlani az egész rendszer… Az adós, akinek 110 000 livre-je van adóssága kifizetésére, először 100 000-ért megveszi assignatában azt a 110 000-et, amire szüksége van, és kifizeti hitelezőjének. 10 000 livre-je maradt tehát, amit annak a rovására szerzett, akinek tartozott, vagy másvalaki rovására.”
Arra is felhívta a figyelmet, milyen hatással lesz az assignaták megsokasodása a francia külkereskedelemre: „London minden tartozását megfizetheti majd Párizsnak papírpénzzel, Párizs pedig fémpénzzel fog fizetni Londonnak. Párizs tehát kevesebbet kap vissza a kölcsönéből, és többet fizet adósságáért. Az assignaták minden egyensúlynak véget fognak vetni a kereskedelemben, hiszen minden külföldi hatalom tanulmányozni fogja a francia pénzügyi helyzetet, hogy hasznot húzzon belőle.”
Du Pont de Nemours figyelmeztetése
Talleyrand után egy héttel, 1790. szeptember 25-én Pierre Samuel du Pont de Nemours, a neves közgazdász is megpróbálta meggyőzni képviselőtársait a papírpénz tömeges kiadásának veszélyeiről.
„Lavoisier úr Smith-re, s még inkább a józan észre hivatkozva bebizonyította, hogyha nagy mennyiségű új pénzt bocsátunk forgalomba, a fogyasztási cikkek ára e pénzmennyiség arányában fog megnövekedni. Azt is kimutatta, hogy nem vezethetünk be papírpénzt anélkül, hogy fémpénzünk külföldre ne távozzon. Amikor aztán az ügyletek végeztével assignatáinkat elégetik, fémpénzünk pedig külföldön van, a legnagyobb drágaságot azonnal a leggyorsabb áresés fogja követni. Mindezen jóslatok nem filozófiai rendszeren alapulnak, hanem a tapasztalat gyümölcsei... A tapasztalat arra utal, hogy az önök assignatái el fogják veszíteni értékük 6%-át, az aritmetika szerint pedig ezen értékvesztés nyolcszoros és kilencszeres is lehet, amikor a mennyiségük megtízszereződik... Lehetséges, hogy kibocsátásuk első pillanatában mérsékelni lehet kártékony hatásukat, de amint az általuk okozott veszteség megzavarja a mezőgazdaság és a kereskedelem számításait, nem lehet majd megakadályozni, hogy ijesztő gyorsasággal veszítsenek értékükből… Azt mondják, hogy az assignaták birtokosai majd nemzeti javakat fognak vásárolni, holott nem fognak, mert nagyon kevés polgár van abban a helyzetben, hogy felhalmozott tőkéje lenne. A javasolt kis címletű assignaták is ellentmondanak ennek a célnak. A munkás, aki egy 6 livre értékű assignatát kap a hét végén, ebből fog megélni a következő héten. A munkások, a gyárosok, a földművelők, a kereskedők és a művészek el fogják adni assignatájukat écuért, s csak erre várnak a kapitalista spekulánsok! 50 vagy akár 75%-os veszteséggel jár majd ez az eladás. Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Az assignata-pénz tervezete arra jó, hogy egyes intelligens embereket a nemzeti javak teljes jogú birtokosaivá változtasson, anélkül, hogy ez bármibe is kerülne nekik.”
Akik nem hittek nekik
A szakértők szerint tehát mindent megtettek, hogy képviselőtársaikat rábírják a közgazdasági törvényszerűségek tiszteletben tartására, azok azonban inkább a nemzeti akarat mindenhatóságában hittek. A közgazdaság törvényeivel a politikai voluntarizmust állították szembe, a hazaszeretet mindenhatóságát, valamint a vádaskodást. Úgy érveltek, hogyha egy igazi hazafinak a hazája rányomtatja egy papírpénzre, hogy az ennyit meg ennyit ér nemesfémben, akkor a hazafi el fogja fogadni azt.
Jacques René Hébert annak örvendezett mocskos szájú lapjának, a Père Duchesne-nek a hasábjain, hogy senki sem olyan szamár, hogy higgyen du Pont de Nemours-nak. Jérôme Pétion képviselő így szónokolt: „Tudják, kiknek kell félniük az assignatáktól? A bankároknak és a spekulánsoknak! Hiszen akkor mi lesz a spekulánsokkal! Tudják kiknek kell félni az assignatáktól? Egy pénzügyminiszternek! Miért? Mert ha egyszer a hitelezőket kifizették, a miniszter senkit sem tarthat már függésben!” Egy másik népszerű újságíró, Élisée Loustalot így lapja, a Révolutions de Paris hasábjain:
„Az arisztokraták pártja elvörösödik, amikor kimondják az assignata szót, a hazafiaké viszont az állam megmentése egyetlen eszközének tekinti. A bankárok, pénzváltók és általában Párizs valamennyi üzérkedője minden erővel ellenzi kiadásukat: levonhatjuk tehát a következtetést, hogy ez az eljárás nagyon is előnyös a népnek, hiszen oly sok természetes ellensége fáradozást nem kímélve ellenzi.”
Aki tehát gazdasági törvényekkel érvel, az nem jó hazafi. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1790. szeptember 29-én megszavazta, hogy a forgalomban lévő assignaták mennyiségét 1200 millió livre-re emelhetik. Minden bizonnyal abban bizakodtak, hogy a bankóprés segítségével működtethetik az államgépezetet. Az egykori kötvény ezzel végleg kamat nélküli, kisebb címletekben is felhasználható papírpénzzé vált, amelynek már semmi kapcsolata sem volt a nemzeti javakkal. 1791. június 19-én minden vita nélkül szavazták meg újabb 600 millió livre értékű assignata kiadását. Ezzel azt biztosították, hogy az elkövetkezendő évek politikájának az infláció, a gazdasági válság és a magas kenyérárak legyenek a meghatározó tényezői, az éhező tömegek pedig egyre radikálisabb eszközökkel követeljék majd a gazdaság irányítását. Így is volt – a terror és a diktatúra valamennyi intézkedésénél lehetett hivatkozni a magas árakra, a spekulánsokra és az áruhalmozókra.
A következmények
A kérdés neves szakértője, Florin Aftalion szerint 1796 februárjáig 45 581 411 618 livre névértékű assignatát adtak ki. Ebből valamivel több mint 34 milliárd maradt forgalomban. E papírpénz 1791 elején névértéke 91%-át, egy év múlva 72%-át, 1793 elején 51%-át érte nemesfémben. Bár 1793. április 11-én elrendelték kényszerárfolyamát, júliusra mégis 23%-ára csökkent az értéke. A forradalmi kormányzat – vagyis a terror – intézkedéseivel az év végére sikerült 48%-ra emelni értékét. 1794 júliusára azonban névértéke 34%-ára, az év végére 20%-ára, 1795 végére pedig 1% alá zuhant. A forradalmi kormányzat felszámolása után az árak tovább emelkedtek, a nemesfémpénz eltűnt, a százfrankos assignata 15 sou-t ért (1 frank 20 sou-nak felelt meg, vagyis az assignata névértékének 1%-a alá csökkent). A kormánynak fizetnie kellett a hadiszállítóknak, és törlesztenie kellett adósságait, ezért 1795 őszén tovább nyomtatták a papírpénzt, havonta közel 2 milliárd frank értékben. Egyelőre a direktórium tanácsok sem akarták felszámolni az assignatát, inkább a régi módszerekhez folyamodtak, s decemberben 600 milliós kényszerkölcsönt vetettek ki a gazdagokra. (Ezt assignatában is be lehetett fizetni – a névérték századrészén.) Az újabb assignaták nyomtatásának csak 1796. február 19-én vetettek véget, amikor ünnepélyesen elégették a nyomódúcokat a Lándzsák terén. 1796. március 18-án kibocsátottak egy új papírpénzt, a „területi utalványt” (mandat territorial), amellyel kényszerárfolyamon lehetett árverés nélkül, becsült értéken nemzeti javakat (vagyis egyházi birtokokat) vásárolni. Pár hónap alatt azonban ez az utalvány is teljesen elértéktelenedett. A szakértők kiszámították, hogyha az állam egyik hitelezője 1791-ben szert tett 3000 livre-re assignatában, ez 100 frankot ért „területi utalványban”, és egyetlen egy frankot fémpénzben. 1797 elejére mindkét papírpénz megszűnt. Csak a bankárok kölcsönei és a katonai hódítások biztosították a kormány számára a mindennapos kiadásokhoz szükséges pénzügyi erőforrásokat.
E történet Dupont de Nemours kijelentését igazolja, aki még 1790-ben elkeseredetten állapította meg, hogy „a logikátlan emberek több bűnt követnek el szándéktalanul, mint a rossz emberek szántszándékkal.”
