A forradalom felfalja gyermekeit

A po­li­ti­kai elit­hez tar­to­zás kü­lön­bö­ző ko­rok­ban nem­csak ran­got, be­fo­lyást biz­to­sí­tott, nem­csak – Max We­ber sza­vai­val – a ha­ta­lom­ból fa­ka­dó presz­tízs­ér­zés él­ve­ze­tét je­len­tet­te, de két­ség­te­le­nül bi­zo­nyos koc­ká­za­tot is rej­tett magá­ban. Ez a koc­ká­zat an­nál na­gyobb volt, mi­nél ke­vés­bé volt sza­bá­lyoz­va az elit­vál­tás me­cha­niz­mu­sa, az elit­ből ki- és az ab­ba be­ke­rü­lés for­ga­tó­köny­ve. Kü­lö­nö­sen igaz ez a for­ra­dal­mi re­zsi­mek­re, ahol amúgy is nagy volt a haj­lan­dó­ság a fel­me­rü­lő prob­lé­mák erőből va­ló megol­dá­sá­ra, va­la­mint az olyan des­po­ti­kus rend­sze­rek­re, amelyekben a túl magas­ra ka­pasz­ko­dott ke­gyen­cek­ből könnyen le­het­tek egyik nap­ról a má­sik­ra ál­do­za­tok. A szov­jet ál­lam mind­ket­tő jel­lem­zőit ma­gán hor­doz­ta, és ez a po­li­ti­kai küz­del­mek­re is rá­nyom­ta a bé­lye­gét.