A földrajz fogságában

A színteret alapvetően a Kelet-európai-síkvidék adja: ez az óriástáj a világ leghatalmasabb síksága. Érdekes ez a rekord, ugyanis Európa majdnem a legkisebb kontinens, ehhez képest neki jutott a legnagyobb síkság, mely nagyobb, mint Amazónia, a Préri vagy éppen a Nyugat-szibériai-alföld. Mintegy ötmillió négyzetkilométerével Európa felét teszi ki, ezzel elő­idézve, hogy az öreg kontinens legyen a legkisebb átlagmagasságú földrész. Európa nyugati fele kifejezetten tagolt vidék, szigetekre, félszigetekre bomlik, hegységek szabdalják, ezzel nagyon erős kontrasztban áll a Kelet-európai-síkvidék, mely domborzatilag teljesen nyílt, jószerivel csak a folyók képeznek némi akadályt. Ráadásul a Kelet-európai-síkvidék Lengyelország területén különösebb határ nélkül folytatódik a Kö­zép-európai-síkvidékben, mely a Lengyel-, Germán-, végül pedig a Flamand-alföldön keresztül egészen az Északi-tengerig (Atlanti-óceánig) tart szintén komolyabb domborzati akadály nélkül.

Innen nézve nem véletlen, hogy a középkortól kezdve a térségben folyamatosak voltak a nyugat–keleti népességmozgások, és az államterek határai is hasonló mértékben mozogtak. A középkor óta jelen van a németség keleti előretörése (Drang nach Osten!), de a lengyel(–litván) állam is nagymértékben mozgott (elég, ha csak a második világháború utáni rendezésre gondolunk: vajon Spanyolországot, Franciaországot, Olaszországot, Nagy-Britanniát csak úgy

arrébb lehetett volna tolni néhány száz kilométerrel?). További érdekes tény, hogy Euró­pa e térségében a mozdulatlan lövészárkokról nevezetes első világháborúban sem alakult ki valódi állásháború, hanem a front évről évre több száz kilométeres nagyságrendben vándorolt hol nyugatabbra, hol keletebbre. Mindebből a nyitottságból alapvető és kikerülhetetlen orosz tapasztalatok következnek: minthogy a Kelet-európai-síkvidéken nincsenek jól védhető, zárt határok, Oroszországnak néhány axiómát mindig követnie kell:

1. Az ország a hatalmas nyitott területek miatt igen kiszolgáltatott – ezt a középkori mongol hódítás óta meggyökeresedett gondolatot az újkori történelem is alaposan alátámasztotta –, így nem engedhet meg magának semmilyen széthúzást, belső önállóskodást. Ebből fakad, hogy Moszkva berendezkedését a középkor végétől mindig az igen erős centralizáció és az „erős vezető” jellemezte.

2. Jól védhető határok híján egyedül a földrajzi mélység jelenthet biztonságot az ország számára, így arra kell törekedni, hogy a határokat a lehető legtávolabbra tolják ki. Beszédes tény, hogy a mai orosz határ mintegy 1600